Jó olvasást! ^^ )
*DEAN*
Láttam Sammyt. Még belelógott világosbarna haja szemébe és gondtalan, fiatal kölyök volt. Gabonapelyhet eszegetve ült egy ócska motel kanapéján és halkan nevetett a mesén ami a tvben ment. Lábait felhúzta, mint aki folyamatosan tart valamitől, mégis boldognak tűnt abban a pillanatban. Tudtam, hogy magányosnak érezte magát a folytonos iskolaváltások miatt, hogy szomorú volt, mert nem szerezhetett barátokat, s mégis goromba voltam vele sokszor. Pedig bármit megtettem volna, hogy megóvjam.
A kissrác felém fordult, majd a müzlistálat is odanyújtotta. Ahogy elmosolyodott, megjelentem előttem friss egyetemista arca, majd ahogy kirángattam Jess mellől és a tűzből.
Az öcsém miközben a szemét forgatja és összezár Breevel.
Bree.
Gondolataim átsiklottak a lányra. Az örök szarkasztikus és beszólogatós csaj, aki kibírhatatlan és az idegeimre megy a pattogásával.
Mégis megállás nélkül váltakoztak a képek szemem előtt róla. A göndör hajú, bőrkabátos énje évekkel ezelőttről, aztán a teljesen másik, a keményebb, de belül szomorúbb lány.
Még a hangját is hallottam szinte, ahogy azt kiabálja, hogy ne legyek segg és szedjem össze magamat.
Ekkor egy erős ütés érte arcomat és levegő után kapkodva kinyitottam szemeimet. A fájdalom újfent belém hasított gyomrom felől és felnyögtem. Sötét volt, de bárhol felismertem volna az arcot ami fölém hajolt, és folyamatosan káromkodva letépte fehér pólójának alját.
- Olyan idióta vagy, mondtam hogy ne halj meg, de neeem, neked bele kell rohannod az első késbe ami szembejön, csak hogy lázadj! - beszélt Bree egyfolytában és a leszedett ruhafoszlányt erősen a hasamra szorította. Csillagokat láttam az égető kíntól, de rekedtes hangon felnyögtem.
- Te pofán vágtál? -motyogtam rátéve kezemet a továbbra is vérző sebre.
- Mert nem akartál felkelni, mit kellett volna tennem, sírva rád borulni és eret vágni? -akadt ki még jobban a lány és tovább szitkozódva emelte fel karomat, átvetve saját vállán.
Amennyire csak ereje engedte, olyan gyorsan segített fel és kezdett bicegni fekete terepjárója felé.
A fájdalom folyamatosan növekedett, és nem kímélt. Minden egyes rohadt lépéssel csak erősödött.
- Már nincs messze...-lihegte Bree tovább húzva magával a jármű felé, de a lábaim nem engedelmeskedtek.
A testem kezdte feladni a harcot az óriási vérveszteség miatt.
- Sajnálom Bree..
Képtelen voltam tovább küzdeni ellene.
* BREE *
A kocsim alig volt pár lépésre, mikor Dean felnyögött és összeesett. Jeges rémület kerített hatalmába, s mivel évek óta nem éreztem ilyet, még jobban összerándult a gyomrom.
- Ne ne ne ne ne ne... -ismételgettem és letérdeltem hozzá. - Nem teheted ezt Winchester! -csattantam fel szorosan összepréselve ajkaimat és visszanyelve néhány keresetlen könnycseppet.
De ő nem mozdult. Fogalmam se volt hogy elájult -e vagy...vagy...
- Gyerünk! -kiabáltam rá és megpróbáltam ismét talpra állítani, ám olyan volt mint egy élettelen játék.
Élettelen.
Egy dühös könnycsepp folyt végig arcomon, majd lassan ezt követte a többi is, mintha az elmém tudta volna már, amit a szívem nem bírt elfogadni.
- A FRANCBA DEAN! -üvöltöttem és megszorítottam kabátját mellkasán. - MEGÍGÉRTED!
Kezeim görcsösen markolták ruháját és halványan éreztem még, hogy ver a szíve, de ő feladta fejben...és nélküle nem tudtam megmenteni őt. Dühös, zaklatott és tehetetlen voltam. Elengedtem egyik kezemmel és helyette a telefonomat kotortam elő remegve.
- Sam...! -szóltam bele azonnal rekedtes hangon amint felvette. - Mi az a két szó? A varázslat. Kérlek. -motyogtam szipogva és a Dean mellkasán pihenő kezem lassan lecsúszott az övéhez. Lágyan végigsimítottam ujjain és már nem érdekelt többé a kicsorduló könnyek áradata.
A vonal másik végén néhány másodperc után feszült hangon szólalt meg Sam.
- Haldoklik. - suttogta maga elé és szinte láttam arcán a fájdalmat végigsuhanni. Egyenesen belesétáltak Ryan csapdájába.
- MONDD MÁR! - kiabáltam hisztérikus hangon. A szívem a torkomban dobogott, a hangom remegett és minden kilátástalan volt, de meg kellett tudnom a varázslatot. Minden áron.
- Ne csináld... -suttogta ekkor hörgő hangon Dean és nagyot nyelt. Szemeit összeszorította, ahogy az őrjítő fájdalommal küzdött és nekem ha lehet még szorosabb görcsbe rándult a gyomrom.
A haldokló Dean, a vonal másik végén lévő Sam, és én. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy melyik varázslat szavait akarom, mert csak egyetlen egy ilyen vészhelyzet esetére tartott igézetünk volt.
Az amelyik az egyik személy életerejének egy részét, vagy akár az egészet, képes átadni egy másik embernek.
Az egyetlen apró kockázat, hogy belehalhat a végrehajtója.
Vállalható, részemről.
- SAMUEL AZ ISTENIT, NYÖGD MÁR KI! -rivalltam rá és hatalmasat nyelve a gyötrődő Deanre néztem. - Ezúttal nem hagylak cserben. -suttogtam és szipogva vettem tudomásul a vonal túlsó felén felhangzó szavakat.
- Anima devotio. -közölte nehezen Sam, aki mindent megtett közben hogy ideérjen, de az ő két órás menetideje miatt engem küldött.
A telefont letettem és előhúztam az ezüst bicskámat zsebemből. Egy újabb szipogás kíséretében erőt vettem magamon és megvágtam tenyeremet, majd ugyanezt tettem Deanével, habár figyeltem, hogy csak egyetlen apró metszés legyen.
Nem akartam, hogy ismét szenvedjen.
A következő másodpercben megragadtam kezét, tenyerünket szorosan egymásnak préseltem és kimondtam a szavakat.
- Bree ne... -motyogta alig hallhatóan a férfi, de nem törődtem vele.
- Anima devotio.
Kettőnket pedig lilás fény járta át.
A lebegés jutott eszembe. Az egyetlen gondolat ami átsuhant az elmémen a lebegés érzése volt. Mintha egy hajó ringatna a lágy vizen, csak épp nem volt körülöttem semmi ilyesmi.
ÉN lebegtem egy sötéten kavargó lila folyamban. Minden eltűnt körülöttem, csupán én és az áradat maradtunk, mintha egy üres szobát feltöltöttek volna a leglágyabb, legselymesebb tapintású anyaggal, s nekem csak élveznem kéne apró lüktetését.
Álmosság vett erőt rajtam, egy lassú, boldog álom gondolata. Miért ne maradhatnék itt és alhatnék? Csak egy szemhunyásnyit, éppen egy másodpercnyit....
Ez volt a pillanat, mikor levegő után kapva kinyitottam szemeimet. Úgy éreztem, mint akit egy borzalmasan mély vízből húztak ki.
Észre sem vettem, hogy becsuktam szemeimet és nem vettem levegőt.
Dean rántotta el a kezét és a megvágott csuklóm köré fonta azt. Értetlenül pislogtam rá, nem értettem egyszerűen mi történt.
A férfi lassan felült és bár halkan felnyögött, a szúrás helyét mindössze egy friss, de nem vérző seb jelezte. Láthatóan sokkal jobban volt.
Na meg dühös is.
- Majdnem meghaltál! -emelte fel kezemet. Hirtelen minden világossá vált. Az igézet veszélye abban rejlik, hogy nem tudtam volna abba hagyni, csak úgy, hogy Dean elrántotta kezét, megszakítva ezzel a kapcsolatot.
- Te is! -kiabáltam vissza.
- Mégcsak nem is tudtad milyen következményei lehetnek a hülye varázslatnak!
- Szarul hálálkodsz, ugye tudod? -néztem rá résnyire összeszűkített szemekkel, de a szívem hevesen dobogott. Sikerült. Életben van ez az idióta.
Dean mondani akart valamit, majd inkább megrázta fejét és egyik kezével megfogva arcomat közel húzott magához és megcsókolt. Lehunyt szemekkel élveztem minden egyes másodpercet, kezének érintését, ajkainak puhaságát.
"Sikerült. Sikerült. SIKERÜLT BASZKI" - csak ezek a szavak jártak a fejemben, miközben ha lehet, még jobban csókoltam vissza.
Végül elhúzódott néhány centire, és szemeimbe nézett.
- Kösz Bree.
Egy halvány félmosollyal biccentettem egy aprót.
- Charlie is megmondta, nem igaz?
Összeráncolt homlokkal szólalt meg.
- Mégis mit?
Nem is ő lenne. A szemeimet forgattam, majd megköszörülve torkomat lassan felidéztem a vörös hajú csajszi szavait.
- "Uramisten... ti szeretitek egymást."
* SAM *
Miután Bree felhívott és közölte, hogy Dean él és virul, megbeszéltük, hogy Beacon Fallsban találkozunk a motel előtt.
Megkönnyebbülten tettem le a telefont és vezettem tovább. Ha nincs ez a lány, a bátyám halott lenne.
Szorosabban fogtam a kormánykereket, miközben kibámultam az ablakon. Nem tudtam ott lenni amikor kellett... Önként és dalolva sétáltam bele Ryan csapdájába.
Hagytam, hogy szétszakítson bennünket, és mindezt miért?
Senki nem tudta. Ryan életcéljává vált egyszerűen, hogy tönkretegyen minket.
Az egyetlen ember aki pedig beleláthatott volna a fejébe, Bree volt.
Bevillant a srác elégedett vigyora és még erősebben fogtam rá a kormányra.
Mikor visszatértem a városba, első utam nem a motelhez vezetett, hanem egy másik címre. Akartam hagyni egy kis időt kettejüknek.
Az Impala ajtaját hangos csattannással csuktam be. Felemeltem kezemet, hogy kopogjak a lakás bejáratán, de mielőtt bármit is csinálhattam volna, az kivágódott és Bella átölelt.
- Istenem, de jó, hogy nem esett bajod. -motyogta vállamba, majd felkapta fejét és rám pillantott. - Bree elmondta mi történt és azt hittem...azt hittem talán te is... -préselte össze ajkait és megrázta fejét.
- Jól vagyok Bella. -biztosítottam lágy hangon. Közben a lakásból Louis is kilépett. Összefonta maga előtt karjait és mosolyogva az ajtófélfának dőlt.
- Helló. - intett, mire elléptem Bellatól és kezet fogtam vele. - Gratulálok a sikeres mentéshez, nagyo... -kezdte, majd elakadt. Arcán döbbentség látszódott és először a lányra pillantott, majd rám.
A francba.
Tud a csókról.
- Louis... -kezdte lassan a szőke hajú csaj, mire ő megrázta a fejét. - Mi van?
Miután egyikünk se felelt, Bella elém lépett és összehúzott szemöldökkel meredt rám.
- Sam, mit nem mondasz el?
- Miről besz...
- Nem vagyok hülye! -szakította félbe a mentegetőzni próbáló Louist és ismét felém fordult. - Tudom, hogy látott valamit a fejedben. Mi történt?
- Azt hiszem én most...megyek. -nyögte be a srác és elsietett.
Remek. Köszi.
- Én...-szólaltam meg végül, miközben megdörzsöltem arcomat. Ezt nem most és nem ilyen formában akartam tálalni.
- Szóval volt ott egy lány, akit megmentettem. Madison.
Bella szemöldökei magasra szöktek, de várta, hogy folytassam.
Felsóhajtottam. Nincs mit szépíteni a történeten.
- Megcsókolt. -mondtam ki a szót. - De semmit nem jelentett és...
- Megcsókolt. -vágott közbe Bella maga elé meredve, és a szót ismételve.
Mikor felpillantott rám, arca olyan volt mintha megütöttem volna.
- Megcsókolt és te nem is mondtad volna el? CSAK AZÉRT TUDOK RÓLA, MERT LOUIS VÉLETLEN MEGLÁTTA? -emelte fel a hangját teljesen a végére és szaporábban vette a levegőt.
- Bella ez nem..
- Nem érdekel a magyarázat! -folytatta és ahogy összepréselte remegő ajkait, egy pillanatra megvillant macskás szeme. Sárgán izzó tekintetével azt hittem felnyársal, de aztán pislantott egyet és újra a régi volt.
- Menj el Sam. -közölte halkabban és oldalra pillantva.
- Ő csókolt meg, mit tehettem volna?! -csattantam fel. Úgy tett, mintha megcsaltam volna.
- Csak...menj. -felelt lassan. - Nem bírlak most látni. -suttogta, majd sarkon fordult és besietett a lakásba.
Az ajtó csattanása még sokáig visszhangzott fejemben. Annyira a bejáratra koncentráltam, hogy észre se vettem hirtelen, hogy csörög a telefonom.
Pedig elég fontos hívás lett volna. Talán teljesen máshogy alakult volna az életem, ha akkor felveszem a telefont.
