( 7. rész) A múlt súlya

(Sziasztok babáim! <3 Ez a rész kicsit kevésbé lett eseménydús, deee cserébe van benne brotherly moment (az első jej) . Az előző résznek valami elképesztő olvasottsági száma lett, szóval köszönöm a figyelmeteket, nagyon jól esik. Remélem nem unjátok még nagyon a drámáimat. :D  Jó olvasást! ^^ )

*DEAN*
Ide-oda kapkodtam tekintetemet Sam arckifejezését látva. Dühösen meredtem rá.
- Öcskös ez nem vicces! -szólaltam meg kemény hangnemet felvéve, de gombóc kezdett nőni torkomban. Ez nem történhet meg. Sok mindenen keresztül mentünk már mi ketten, de ez....nem, nem lehet igaz, ez csak egy rossz vicc.

A testvérem értetlenül figyelt engem és lassan hátrébb csúszott egészen a falig.
- Nem...nem tudom ki maga.. -mondta szép lassan, aztán észrevette Breet. A szája elé kapta a kezét.
- TE JÓ ÉG, AZ A LÁNY HALDOKLIK!
- Aztakurva Sherlock... -motyogta vissza Briana felnyögve.
Ez túl sok volt. Az öcsém úgy viselkedett, mint én egy korty után egy erős házi pálinkától, az a csaj meg mindjárt eljátszotta Mercutio halálát. Mindkettőnek kórházi ellátásra volt szüksége.
Átvetettem Bree karját a nyakamon és felsegítettem.
- Tudsz sétálni?
- Van járókereted?
- Másik nadrágomban.
- Nem csak fordítgatod őket mint a boxert?
- Kik vagytok ti...? -kérdezett közbe halkan Sam, mire mindketten rápillantottunk, kizökkentve a szarkasztikus kis párbeszédünkből. Mit mondhattam volna a tudathasadásos kisöcsémnek? Nem maradt időnk késlekedni, minden másodperc számított. Olyan hangosan forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy szinte biztosra vettem mindenki más is hallja.
- Oké, ide figyelj. -néztem mélyen a szemébe. - A neved Sam Winchester, én pedig Dean Winchester vagyok.
- Én meg félig halott, szóval nem mehetnénk? -sziszegte közbe Bree, de én rendíthetetlenül folytattam.
- Testvérek vagyunk és ezt te is tudod, csak most összekavarodtak a dolgok a fejedben. Emlékezned kell Sammy. -nyomtam meg az utolsó szavakat nagyot nyelve. Csendesen figyelt, majd felkelve a földről összevonta szemöldökét.
- Akkor....-kezdte lassan. - ...Te az öcsém vagy? -fürkészte az arcomat, én pedig furcsán meredve rá megráztam a fejemet.
- Nem, dehogy, én vagyok az idősebb.
- De hát a magasság....
- Nem számít. -vágtam közbe, Breeből pedig kibukott a röhögés. - De vidám egy hulla vagy! - vetettem oda a lánynak egy műmosollyal, mire ő a szabad kezével gyengén hasba vágott.

Sam először rám nézett, majd Breere, aztán vissza rám.
- Házasok vagytok...? -kérdezte, mire hátrahőköltem. Nincs az az isten.
Briana nem bírta tovább és felcsattant.
- Ha megtárgyaljátok még az egész élettörténeteteket, hamarosan özvegy leszel! -meredt rám a lábaira mutatva, amiből valóban egyre jobban folyt a vér. Körülbelül hét karmolásnyom viríthatott a vádliján. Észbekaptam.
- Kövess! -szóltam rá Sammyre, miközben karjaimba kapva a lányt kisiettem az Impalahoz. Óvatosan letettem a hátsóülésre, ő meg felszisszent.
- Olyan könnyeden segítesz autóba Winchester, mint egy viziló...
- Micsoda véletlen, neked meg a súlyod annyi. -vágtam vissza feszülten és becsaptam a kicsikém ajtaját. Hátrafordultam. Sam nem mozdult a motelszoba ajtajából.
- Mire vársz még? -tártam szét karjaimat felsóhajtva. Mintha két óvodást próbáltam volna egy helyre terelni.
- Nem szállok be idegenek autójába. -közölte lassan az öcsém. Hát ez hihetetlen, mindjárt jön a cukorkás szabály is?
Odaléptem hozzá és megfogtam a vállát.
- A testvéred vagyok. Látod? -nyomtam meg a második szót és előszedtem a kabátom belsőzsebéből azt a képet, amit még Bobby csinált rólunk. A kezébe adtam.

- És ez egy olyan kötelék ami akkor is fennáll, ha te haragszol, ha elmész egyetemre, ha meghalok... vagy ha épp nem emlékszel rám. - mondtam ki, próbálva megtartani a közömbös hangot. - Meg fogjuk oldani, mert mindig ezt tesszük, de addig is be kell szállnod abba az autóba és eljönni a kórházba, különben az a lány belehal a sérüléseibe! - emeltem fel a hangomat a végére és a '67-es gyönyörűségre mutattam.
Sam habozott egy kicsit, majd egy rémült pillantással még, de láthatóan meggyőzve a képtől beült az autóba. Felsóhajtottam és megdörzsöltem arcomat.
Elveszett voltam, de ezt senki nem láthatta.

Némán telt az út a kórházig, Bree pedig telefonált egyet mit tudom én kinek, hogy jöjjön segíteni. Nem érdekelt egy pillanatig sem, hogy ki érkezik majd, csak az járt a fejemben, hogyan tudnám megmenteni Sammyt. A kórház előtt lefékezve, kipattantam a járműből, de rögtön meg is torpantam halkan káromkodni egyet. Tényleg ez volt Bree legjobb ötlete?!
- Mizu Deany-Weenie? - vigyorgott rám Bella a saját kis kék bogár autójának dőlve. Lehunytam a szemeimet. A múltkori hisztije után nem hiányzott a csaj.
- Minek jöttél? - morogtam, ő meg félrebiccentette rövid szőke frizurás fejét.
- Briana szólt, hogy valami baj van Sammel.
- Amihez neked semmi közöd. -meredtem rá feszülten. - Alig egy hete ismer téged és... -kezdtem hunyorogva, ekkor azonban Sam hangját hallottam meg.
-....Bella. -nyögte ki a szót mögöttem, mire megpördültem és döbbenten emeltem tekintetem az öcsémre.
- Te....tudod ki ez a csaj? -kérdeztem teljesen lesokkolva. Bella összeráncolta a szemöldökét és úgy mondta a magáét lassan.
- Persze, hogy felismer, már vagy...
- Nem tudom. Csak a nevét. -motyogta közbe Sam furcsa arckifejezéssel.

Bennem pedig egy világ dőlt össze.

*SAM*

A Deannek nevezett férfi vállai megereszkedtek, szeméből eltűnt az a lendület ami egész idáig egyben tartotta. Valami rosszat mondtam..?
Annyira darabos volt minden. A nevemen kívül mást nem tudtam magamról és csak hinni tudtam ennek a srácnak, miszerint testvérek vagyunk. Senkiben nem bízhattam, ezek akárkik lehettek... De Dean annyira őszintének tűnt, annyira....szavahihetőnek.
Mindenki idegen volt és feszült, a puzzle darabjai nem hogy nem álltak össze, de még hiányoztak is. Hogyan dönthettem volna el, ki a jó és ki a rossz? Egyáltalán mit takarnak ezek a fogalmak?

Teljesen kívülálló voltam. Egyedül. Csak én és a megtépázott foszlányai az elmémnek.

Viszont ahogy azt a szőke hajú lányt megláttam, beugrott egy szó. "Bella." De ki ő?
- Nem...nem emlékszik semmire? -suttogta döbbenten a lány állítólagos bátyámra nézve. A válasz egy néma fejrázás volt mindössze.
- Segíts Breenek, én beviszem Samet. -biccentett Dean a kórház felé, bennem pedig meghűlt a vér.
- Mit csinálsz? -kérdeztem vissza értetlenül és nagyot nyeltem. Nem kényszeríthet oda. Bár fogalmam sem volt mit kezdenek ott az emberekkel, rossz érzésem támadt tőle.
Dean jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Azt sem tudjuk mennyire súlyosan verted be a fejed, látniuk kell téged. - közölte.
Hátrálni kezdtem lassú léptekkel. Nem. Nem kell több idegen akik ráadásul engem vizsgálnak. NEM!
Megráztam rémülten a fejemet és sarkon fordulva elkezdtem a kórházat övező erdő felé rohanni. Még hallottam, ahogy Dean utánam kiált, de aztán már csak az előttem lévő útra koncentráltam. Teljes erőből rohantam a sűrű fák közt magam sem tudtam hová, csak el innen, ettől az egész rémálomtól amibe felébredtem. Ágak recsegtek-ropogtak mögöttem, a hold fel-felsejlő fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy jól lássak.
Éppen emiatt sikerült egyszer csak egy nagyobb gyökérben megbotlani és így elvágódni a nedves talajon.
Halkan felnyögve ültem fel és fintorogva ráztam le kezeimről a sarat. Néhány levelet is sikerült összeszednem.
- Sammy...! -szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem. A pulzusom az egekbe szökött, és nagyot nyelve odafordítottam fejemet. Nem voltam elég gyors, úgy tűnik egész könnyedén utolért.
- Ne gyere közelebb! -feleltem feszülten, szememmel menekülőút után kutatva. El kellett tűnnöm innen, fel kellett ébrednem ebből a rossz álomból!
Dean maga elé tartotta kezeit, próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogy  mára már teljesen kikeszült.
- Öcskös, nincs mitől tartanod. -mondta szép lassan, végig a szemembe ézve és leguggolt hozzám óvatosan. Még mindig kerestem az egérutat, de nem feleltem neki.
A bátyám - tényleg az lenne...? - felsóhajtott.
- Tudod amikor kicsi voltál...-kezdte halkan és oldalra fordította fejét. - ...sokszor kértél, hogy játszak veled, de nem tehettem. Többnek kellett lennem mint egy játszópajtás, egy testvér...az apa szerepet is fel kellett vállalnom. És anyáét is, mert nem... -elhallgatott és megcsóválta a fejét.
- Mi történt a szüleinkkel...? -kérdeztem vissza suttogva és rosszat sejtve. Mikor Dean újra rám pillantott, csak fájdalmat láttam rajta.
- ...Meghaltak Sam.
Elakadt a lélegzetem és hirtelen gombóc nőtt a torkomban.
Nincs családom...csak ez a férfi akit még mindig nem ismerek. Egyre kisebbnek éreztem magam körül a világot.
- Mindig nekem kellett rád vigyázni, tudod? -folytatta Dean halkan, majd rám pillantott. - Ez kimondatlanul is az én feladatom volt, de most...Nem tudom Sammy, elbuktam.
Csendben hallgattam majd egy remegős levegővétel után szólaltam meg.
- ....Biztos...-összeráncoltam a szemöldökömet ahogy a szavakat kerestem. -...Biztos a saját döntésem volt, hogy akkor ott legyek a motelben és...-haboztam, próbáltam lelket önteni a bátyámba. - ...Nem a te hibád ez.
Dean felpillantott rám és annak ellenére, hogy láthatóan kezdett megtörni, még mindig próbált mosolyogni.

- Kösz.. -felelte halkabban. Néhány másodperc után megszakítottam a csendet.
- Hogy hívták őket?
A testvérem vonásai kissé mintha megenyhültek volna.
- Mary és John. -nosztalgikussá vált arca. - Anya gyönyörű volt, szőke haját mindig kiengedve hordta. Apával nagyon szerették egymást egészen a....balesetig. -mondta ki majd felkelt a földről és felhúzott engem is.
- Milyen balesetig...? - fürkésztem az arcát félve. Dean habozott egy percig, majd kemény hangon felelt.
- Nincs most időnk erre.
Összeráncoltam szemöldökömet.
- Valamit titkolsz. -közöltem lassan, ő pedig megköszörülte a torkát.
- Majd később megbeszéljük. -biccentett és én ráhagytam egyelőre. Visszasétáltunk a többiekhez némán, az a pár perces út szinte óráknak tűnt. Túlságosan nyomasztó volt a hangulat... Ám ebben a férfiban már bíztam, úgy tűnt igazat beszélt...olyan őszinte volt. A fájdalom és a sok év mögötte olyan súlyt helyezhetett a vállára, amit borzasztó lehetett cipelni. Vajon az én múltam milyen? Van valakim? Hol dolgozom? Mióta élek itt? Tengernyi megválaszolatlan kérdés.
Odaértünk pár perc múlva az autóhoz és mikor már azt hittem rosszabb nem történhet, a nosztalgikus és békés hangulatba lábdobogás és kiabálás hasított bele. Orvosok rohantak a fekete '67-es kocsihoz, Bella pedig teljesen lesokkolva meredt Breere. A nő lehunyt szemekkel, félig az Impala ajtajának dőlve ült benn, lábát végig a hosszú és mély karmolásnyomok borították.
Dean felvont szemöldökkel és láthatóan idegesen sietett oda hozzá és megrázta. Láttam, ahogy nyel egy óriásit, állkapcsát megfeszítette.
- Bree...! -kiáltott rá, de az nem mozdult.
Bella halkan szólalt meg mellettem, teljesen ledermedve.
- Nem...nem lélegzik...

Dean dühös és kétségbeesett üvöltése még sokáig visszhangzott mindannyiunk fejében.

(6. rész) Ismerős idegen

( Sziasztok szívecskéék! <3  Itt a heti ígért rész nektek, remélem sikerült olyan ütősre amilyenre szerettem volna. Mindenesetre baromi hosszú és sűrű rész lett. Kritikát elfogadoook, köszönöm hogy olvastok. Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Egész éjjel dolgoztunk Breevel, Dean pedig ki tudja hol járt. Dühös voltam rá, képtelen voltam elhinni, hogy lelépett ahelyett, hogy segített volna kitalálni milyen módon tudnánk megmenteni a lány életét. Ez nem volt jellemző rá, ő mindig felszegett állal, kihúzva magát és fegyverrel a kezében nézett farkasszemet az ellenséggel. Mi ütött belé..?
Hajnal három felé a kezdeti lendület lassan elfogyott. A motelszoba minden pontján könyvek, papírok es jegyzetek hevertek üres kávéscsészék mellett. Bree fáradtan lapozgatott egy könyvet ami a pokolkutyák mítoszát taglalta. Haja kócossá vált, szemei vörösek voltak a sok dörzsöléstől..arcán a kétségbeesettséget egy idő után a reménytelenség, majd a beletörődés váltotta fel.
Én a laptopon pötyögtem, miután körülbelül a tizedik üzenetet hagytam Dean hangpostáján. Hogy léphetett le ilyenkor?! Próbáltam nem gondolni rá, de a feszültség szinte tapintható volt és már a laptoptól is kezdett fájni a szemem. Idegesen oldalra fordítottam fejemet. Csalódott voltam.

 Semmire nem jutottunk, a pokolkutya megölésével pedig csak időt nyertünk volna...talán pár hetet.  A Colt az asztal közepén hevert teljesen használhatatlanul. Már régen elfogytak a hozzá tartozó töltények.
- Sam, hagyd abba..  sóhajtott fel egyszer csak Bree és becsukta a könyvet. Odasétált hozzám és leült mellém. Szomorú elfogadást láttam arcán.
- Nem, kell lennie megoldásnak! -vágtam rá fel sem nézve. A lány újra halk sóhajt hallatott és a vállamra hajtotta a fejét. Egy darabig némán ültünk, aztán ismét ő törte meg a csendet.
- Szeretném azt hinni, hogy hiányoznék valakinek, ha ma vége lenne az egésznek.
Megállt a kezem a billentyűzeten és egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Óvatosan félretoltam a laptopot és a lányra néztem, aki felemelte a fejét es rám pillantott.
- Bree, ne mo...
- Minden rendben. -vágott közbe gyorsan. - Ezt én csináltam magamnak és már el is fogadtam, csak....-vállat vont. - ...a tudat, hogy senkinek nem fogok hiányozni, nem a legjobb. -motyogta a végét.
Egy fájdalmas mosollyal néztem a lányt. Mindig a nagyszájú és laza énjét mutatta, de most, hogy alig 17 órája maradt levetkőzte ezeket a dolgokat. Már csak egy sima nőt láttam, aki bár nem bánta meg tettét, mégis egyedül és lényegtelennek érzi magát. Nélkülözhetőnek.

Túlságosan átéreztem.

- Nem fogsz meghalni, megértetted? -néztem mélyen a szemébe, próbálva lelket önteni belé. - Legalábbis most nem. Hosszú és boldog életet fogsz élni, a mai nap pedig csak egy rossz emlék lesz. Kitalálunk valamit.
Briana megrázta a fejét.
- Nem bújhatok el a választásaim és a következményeik elől. Döntöttem amikor vadász lettem. Döntöttem amikor eladtam a lelkem. -nagy levegőt vesz. - ..és döntöttem amikor elértem anno, hogy szakítsunk Deannel. -mondta ki nagy nehezen.

Kissé meglepetten vontam fel a szemöldökömet.
- Azt hittem a bátyám szakított veled, amiért majdnem megöletted őt azon a vadászaton.  -feleltem lassan, Bree pedig csak keserűen felnevetett.
- Mert azt akartam, hogy ebben a hitben éljen. -rám pillantott egy halvány félmosollyal. - Ha ő szakít velem, akkor könnyen tovább tud lépni, de ha én vele...nem is tudom, annyi dolog miatt kellett abban az időben szenvednie, nem akartam, hogy én is egy legyek közülük. Ezért hagytam ott aznap a vadászaton, hogy legyen oka szakítani velem és már csak az öccse miatt kelljen aggódnia. -fejezte be végül felém biccentve.
Döbbenten meredtem rá, alig bírtam elhinni. Zseniálisan kidolgozott terv volt ami Deant védte meg egy újabb fájdalomtól, nem taktikai hiba.
Hitetlenkedve mosolyodtam el majd magabiztos arccal megszorítottam Bree kezét.
-  Már csak ezért sem hagyhatom abba a keresést. Élned kell. -azzal visszafordultam a laptophoz és újult erővel vágtam bele a keresésbe.

Jó pá órával később találtam meg az első lehetőséget, ami a segítségünkre lehetett. Már délután felé járt az idő, éppen csak annyi szünetet tartottunk, amíg ettünk, kávét főztünk vagy átöltöztünk.
- Bree! - szóltam neki egyszerre feszülten es izgatottan. Azonnal odajött és az asztalra támaszkodva összevont szemöldökkel olvasta a régi feljegyzést. Hirtelen ahogy megértette, a szájához kapott.
- Ez tényleg a...? -kezdte döbbenten, én pedig elégedetten és hitetlenkedve felsóhajtottam.

- Igen. -feleltem. - ....A Colthoz tartozó töltények készítése.

*DEAN*
Fáradtan állítottam le a Kicsikém motorját a motel előtt. Megdörzsöltem az arcomat jó erősen, hogy ne akarjak elaludni. Egész éjjel vezettem, át a fél országon és miért? Mert kellett az a hülye gyökér és az itt a közelben nem termett. Felsóhajtottam magamban átkozódva. Nem hagyhattam, hogy Bree meghaljon akármennyire is bolond vagy gyerekes. A dolgom az volt, hogy embereket védjek.
Felkaptam a szatyrot a kocsi anyósüléséről és beléptem a motelszobába, ahol Sam éppen különböző üvegek után rohangált, Bree pedig egy lapot olvasgatott, kissé reményteljesebb arccal mint utoljára.
Egymáshoz beszéltek mindenféle por és folyadék nevét emlegetve, amiket az öcsém egy tálba kezdett önteni.
- Két pontot a Griffendélnek? - szólaltam meg felvont szemöldökkel, mire felkapták a fejüket. Bree kapcsolt először.
- Ha nem segíteni jöttél, hagyj békén. Malfoy. - meredt rám összeszűkített szemekkel.
- Nyughass Hagrid, ajándékot hoztam. - vetettem oda neki és levágtam a szatyrot elé. Leültem a kanapéra és megdörzsöltem arcomat. Sam végre magához tért és vádló arccal meredt rám.
- Hol voltál?! Dean, nem teheted meg, hogy a legnagyobb szükségben lelépsz szó nélkül, aztán meg...- kezdte dühösen a fejmosást, de közbevágtam.
- Ördögfűvet hoztam. -közöltem egyszerűen. - Egyedül csak majdem az ország másik felében terem és távol tartja egy kis ideig még a pokolkutyát. Ezért léptem le Sammy. -meredtem rá, szavaimat pedig döbbent csend követte csak mindössze.

Az öcsém végül csak biccentett és elvitte a szatyornyi cuccot,hogy porrá őrölje.
Bree zavartan pillantott rám, gondolom nem értette miért vesződtem annyit érte.

Még vagy egy óráig dolgoztunk együtt azon, hogy az ördögfűvet szétszorjuk a szobában a bejáratoknál, de közben a Colt töltényeinek készítésével is foglalkozni kellett. Már csak a "varázsigét" kellett elmotyogni és készen voltunk.
Ez volt az a pillanat, amikor Bree megdermedt majd lassan felnézett az ajtó irányába. Nagyot nyelt.
- Itt van. -suttogta és ahogy a szavak elhagyták ajkait, a motelszoba ajtaja rázkódni kezdett, mintha kívülről akarták volna betörni. Eddig tudta távol tartani a növény a szörnyet.
Megfagyott a vér az ereimben, még nem álltunk készen.
- Gyorsan Sam! -szóltam rá kemény és határozott hangon, mire elkezdte mormolni a szavakat a régi lapról. Bree megrázta a fejét és egy szomorú mosollyal fordult felém.
- Találkozunk majd odaát Winchester. -szólalt meg, aztán hirtelen felindulásból megragadta a ruhámat és közel rántva magához megcsókolt.

Meglepetten vontam fel szemöldökömet, miközben elöntött a régi érzés, az az átkozott érzés. Senki nem csókol úgy mint, Bree, az tény.
Olyan gyorsan történt az egész, hogy mire visszacsókoltam volna, már el is húzódott, az ajtó pedig betört abban a pillanatban. Csaholva vágtatott be a helységbe a számunkra láthatatlan pokolkutya. Az adrenalin felpezsdült a véremben, a pulzusom az egekbe szökött és reflexből félre löktem a lányt. A kutya engem tarolt el, mire a földnek csapódtam. Az eséstől na meg a csóktól még zavarodottan tartottam vissza a felettem ugató dögöt kezeimmel, bár fogalmam sem volt hol van épp a feje, vakon tapogatva találtam meg. Egyszer csak felnyüszített a lény és gondolom oldalra esett, mert már nem nyomott le többé a súlyával. Bree állt ott zihálva, kezében egy vaskos könyvvel, amivel sikeresen fejbe vágta a szörnyet. Hallottam ahogy Sammy is egyre hangosabban és feszültebben kántálja a szöveget.
- Felkelt! -kiáltotta Bree, az egyetlen aki láthatta, és ijedten nagyra nyíltak szemei. - Észrevette Samet. SAM! -kiáltotta a lány, de már késő volt. A következő pillanatban az öcsém nekirepült a falnak, majd úgy maradt. Még motyogott pár szót, mire a tálban lévő töltények felragyogtak, de aztán többet nem mozdult.
- SAAAM! -üvöltöttem és odarohantam hozzá. Nem reagált semmire, fejéből vér szivárgott.- Nem öcskös... térj magadhoz gyerünk! -ráztam meg újra rettegve attól, hogy elvesztem az én kisöcsémet. A kutyáról szinte el is feledkeztem.
A veszélyesen hosszúra nyúlt pillanatból azonban Bree fájdalmas sikítása riasztott fel. Odakaptam a fejemet kétségbeesetten.
A lány a földön feküdt, lábán hosszú karmolásnyomok kezdtek megjelenni ahogy az a dög elkezdte szétszedni.

Betelt a pohár. Meg kellett halnia annak a rohadék korcsnak.

Felpattantam a földről és megmarkolva egy töltényt egy másodperc töredéke alatt beleraktam a Coltba. A pokolkutya lehetséges helye felé irányítottam a pisztolyt és meghúztam a ravaszt. 

A lövés eldördült.
A csaholás abbamaradt.
Bree pedig életben volt.
Levegő után kapkodva eresztettem le a fegyvert és leguggolva először arról bizonyosodtam meg, hogy Bree - a sebektől eltekintve - jól van. Azután rögtön visszafordultam a földön heverő Sammy felé. Óriásit nyelve ráztam tovább.
-Sam! Sam kellj már fel! -kiabáltam neki.
...Ő pedig lassan kinyitotta szemeit.
 Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. El sem hittem. Bree és az öcskös is megúszták egy darabban.

Legalábbis ezt gondoltam elsőre.
Sam rám meredt, az arcomat tanulmányozta, majd zavartan és óvatosan, némi félelemmel is talán arcán összevonta szemöldökét. Rekedtes hangon szólalt meg.

-....Te meg ki vagy? 

(5. rész) Belső démonok és társaik

(Sziasztok! <3 Beindult a suli így a tervezett két rész helyett, csak a szokásosan ígért egyet hoztam. Köszönöm, hogy olvastok, sokat jelent nekem! Jó olvasást! ^^ )

* DEAN *
A torkomon akadt a szó, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam az öcsémet összeesni.
- Sam.... - suttogtam és azonnal odarohantam hozzá. A vele lévő lány ijedten felsikkantott, de a legkevésbé sem érdekelt, csak a testvéremre fókuszáltam magam előtt. Megragadtam a vállait és felültettem, nekidöntve a padnak.
Fájdalmai voltak. A fejét fogta és halkan nyöszörgött összeszorított szemekkel sűrűn levegő után kapkodva.
-Sammy! Sammy figyelj rám, csak a hangomra figyelj! -mondtam kemény, határozott hangon, de ide-oda ugráló tekintetem elárulta mennyire aggódom érte.
- Ki vagy te?! -hallottam az ijedt, de erősen számonkérő hangját a lánynak.
- Fogd be! -vetettem oda idegesen rá sem pillantva. - Sam! -ráztam meg erősebben és egyre jobban kétségbeesve.
- Azt se tudom, hogy ki vagy, erre itt rángatod mikor fájdalmai vannak! -csattant fel hisztisen a csaj, mire én is elkiáltottam magam dühösen.
- BREE!
Rögtön odalépett az idegesítő Bella nevű valakihez és valami magyarázatot kezdett adni neki, hogy végre csendben maradjon. Minden idegszálammal Samre koncentráltam, aki végre kezdett jól lenni. Kevésbé zihált már és óvatosan lejjebb eresztette a kezét. 

 Lassan kinyitotta szemeit és értetlenül meredt rám.
- .....Dean? -kérdezte kissé kábán, majd ahogy a köd elkezdett szétoszlani arca előtt, rémültté vált tekintete.- Láttam őt... - motyogta és körbepillantva Brianan állapodott meg az a riadt szempár. Nagyot nyelt.
- Öcskös, mit láttál, mi van? -hördültem fel feszülten le sem véve róla a szemeimet.
Ijedten és megviselten fordította felém fejét.

- .... Láttam Breet meghalni.

* SAM *
El kellett mondanunk neki, tudnia kellett róla, de Dean csak a fejét rázta és közölte megfeszített állkapoccsal, hogy ezt később beszéljük meg.
A bátyám elkapta Briana karját és valamit morgott neki, mire az felvont szemöldökkel beült az Impala hátsó ülésére. Bella elővigyázatos arccal figyelt engem egy kicsivel odébbról, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban széteshetek. Utáltam a tényt, hogy a tanúja volt a problémás énemnek.... annak a démoni oldalamnak amiről meg voltam győzödve, hogy nem létezik már. Erőt vettem magamon és odaléptem a lányhoz. Kinyitottam a számat, hiszen magyarázkodni akartam, ő azonban gyorsabb volt nálam.
- Jobban vagy? -kérdezte halkan és arckifejezése nem félelmet sugallt, inkább valamiféle aggodalmat. Elakadt a szavam egy pillanatra, majd biccentettem.
- Azt hiszem. -elfordultam kissé oldalra.-  Most biztos őrültnek tartasz... -kezdtem, mire csak rácsapott a karomra hitetlenkedő arccal. Megrázta a fejét és egy hirtelen mozdulattal átölelt. Amennyire csak tudott, úgy szorított apró termete ellenére és halkan szólalt meg.
- Dehogy tartalak annak.. csak a frászt hoztad rám Sam.. -motyogta én pedig lassan visszaöleltem próbálva magamhoz térni a pillanatnyi meglepettségből. Lehunyt szemekkel álltam ott, majd végül elengedtem és hátrébb léptem.
- Szeretném megmagyarázni, hogy mi volt ez de....-felsóhajtottam. - ...most mennem kell.
Nagy szemekkel nézett rám kicsit összevonva szemöldökét.
- Azt mondtad el kell mondanod valamit. - emlékeztetett. Beletúrtam hajamba.
- Talán nem most van még itt az ideje. - feleltem, arckifejezésén pedig kis csalódottságot véltem felfedezni.
- Nem bízol bennem, igaz? -tette fel a kérdést rezignáltan, én pedig nagyot pislogtam és újra sóhajtottam.
- Nem erről van szó Bella... Én csak...-kezdtem, de ekkor felharsant az autó dudája. Hátrafordultam és intettem, még egy percet kérve.
Bella egy fájdalmas mosollyal pillantott rám.
- Menj csak. Már vár. -fintorgott Dean felé biccentve, mire halványan én is elmosolyodtam. Úgy tűnik borzasztóan kedvelik egymást.
- Még találkozunk. -mondtam egy bizakodó pillantással és miután bólintott én is beültem az Impalaba. 

A motelbe érve Dean némán levágta magát a kanapéra és az állát dörzsölgetve meredt maga elé. Bree fura arccal ült le vele szembe és értetlenül nézett ide-oda köztünk. Én az ágyra rogytam le fáradtan, térdeimen támasztva könyökömet. Csendes és jelentőségteljes pillantást váltottunk a bátyámmal, mire a lányból kitörtek a szavak.

- Mi van, valamelyikőtök terhes? -bukott ki belőle, Dean meg felhorkant.
- Sam....! -szólalt meg felém fordulva. - Mondd el neki, mielőtt eljut addig, hogy nevet is adjon az elképzelt kölyöknek. -morogta én pedig halkan felsóhajtottam. A témában nincsen semmi vicces.
- Nézd Bree. -kezdtem a szemeibe nézve. - Régen látomásaim voltak, de egy idő után megszűntek. Ezekben a víziókban....-nagyot nyeltem. - ...láttam ahogy bizonyos emberek meghalnak. -szünetet tartottam, majd szomorú arccal mondtam ki. - ...Ma újra megtörtént és te szerepeltél benne.

Csend.

Hűvös, néma és hosszúra nyúlt csend.

Bree higgadtan bólintott.
- Holnap, nem igaz? - törte meg a hallgatást, Dean és én pedig egyszerre kaptuk fel fejünket.
- Ho...honnan tudod? -nyögtem ki lassan.
- Pokolkutyák lesznek. Tisztában vagyok vele. - közölte közönyös és hideg hangon.
Dean idegesen rácsapott a kanapé karfájára és felpattant, ahogy leesett neki.

Pokolkutyák. Te jó ég, csak nem...
- ELADTAD A LELKEDET! -kiabálta teljesen kiakadva, míg én az arcomat dörzsölgettem. Nem tudtam elhinni.
- Nincs jogod kiabálni. -nézett fel a bátyám szemeibe higgadtan, szinte beletörődve.
- A démoni alkuk sosem vezetnek jóra, hogy voltál képes megtenni?! -dühöngött tovább rámeredve.  - És miért sikerült üzletet kötni, még egy üveg piáért?
Bree szorosan összepréselte az ajkait és ő is felpattant, farkasszemet nézve a férfivel.
- FOGD BE WINCHESTER! -üvöltötte. - Ez magánügy, gondolj amit akarsz, nem érdekel! Sokáig úgysem élek még, nem kell a fejmosás. -sziszegte a végét enyhén remegő ajkakkal én meg közéjük léptem.
- Elég srácok. - szólaltam meg, mint a józan hang a társaságban. - Még van 24 óránk kitalálni, hogy mi legyen, csak perceket pazarlunk el ezzel az ostoba veszekedéssel.
Pár másodperces újabb némaság követte szavaimat, de tudtam, egyetértenek velem. Persze a lány nem bírta ki....nem is ő lett volna.
-....Amúgy is, életed nagy bakija voltam nemde? -mondta ki szomorú arccal Deanre nézve. Mérges volt és megtört.... Egy kósza dühös könnycsepp gurult le arcán. - Nem kell már sokáig elviselned.

Az egész motelszoba beleremegett az ajtócsapódásba, ami Dean indulatos és kétségbeesett lépteit követte.