(16. rész) Titkok

( Hellóó! A heti részhez ezúttal nem fűzök kommentet. :3 Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Levegőt kapkodva nyitottam ki a szememet és erősen dobogó szívvel meredtem előre. A fejem sajgott, mellkasomban nyomást éreztem és egy kis idő kellett, mire kitisztult a látóterem.
A földön ültem a nappaliban, hátamat az ágytámlának vetve és kócos hajjal. Az elmém megállíthatatlanul zsongott, a szemem káprázott és úgy éreztem magam, mintha egy pár perc erejéig meghaltam volna.

Felkeltem a földről és odasétáltam lassan az ágyamhoz, előszedve a démonölő kést a párnám alól. Így sokkal inkább biztonságban éreztem magam, pedig máskor is voltak már látomásaim.
De ez az egy...ez túl részletes volt.
Láttam Deant és Breet összejönni egy vadászat után az Impalaban, aztán kívülállóként végignéztem, ahogy megölnek és Dean összeomlik...
Ennek a látomásnak nem szabadott megvalósulnia.

Egyik kezemmel a kést szorongattam, míg másikkal előkotortam a telefonomat és a bátyámat tárcsáztam. A vonal csak néhányszor csöngött ki, majd meghallottam végül Dean kissé szemrehányó hangját.
- Öcskös, most nem igazán érek rá, tudod itt rohadt hosszú a sor és most fogok.. -kezdte mormogva a hazugságot és hallottam, ahogy a háttérben az Impala ajtaja becsapódik, és a kazetták közül beindul az Oasistól a Wonderwall.
 A gyomrom görcsbe rándult. Nem maradt sok időm elmagyarázni a dolgokat.
- Lépj le, baj van. -szakítottam félbe feszülten, és szinte telefonon keresztül is éreztem, ahogy Deanben meghűl a vér.
- Mi történt? - közölte valószínűleg szorosan összepréselt ajkakkal, én pedig dióhéjban beszámoltam neki a látomásomról, néhány apróságot kihagyva.
A végén semmit sem kellett felelnie a bátyámnak, tudtam, hogy akár parkokon is keresztül hajt majd, csak, hogy időben ideérjen.
A telefont ledobtam az ágyra és a kést erősen szorítva leültem a laptopom elé az asztalhoz. Ha eltűnök itthonról talán sosem tudom meg Louis miért támad rám. Csak a késsel volt némi esélyem.

Kopogás rántott ki gondolataim közül. Megfeszített állkapoccsal léptem az ajtóhoz és kinyitottam próbálva könnyed maradni... Nem szabadott arra gondolnom, hogy tudom miért is jött.
- Louis... - sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten...legalábbis eljátszva azt.
- Szia Sam! - mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve.
Biccentettem egy halvány mosollyal.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot. Minden szót ugyanúgy ejtettem ki, mint a látomásban.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.
Ekkor rántotta elő a pengét, de ezúttal már számítottam rá. Egy gyors mozdulattal megállítottam kezét a levegőben alkarommal és ezzel egyidőben felemelve lábamat hátrébb rúgtam a fiút.
Louis láthatóan ledöbbent egy másodperc erejéig, de aztán feldühödött arccal újra nekem rontott. A késsel felém suhintott, de kitérve előle lekevertem neki egyet.
Ő sem pihent egy percig sem, fegyverével újra megindult és viszonozva a pofont végigkarcolta arcomat a késsel. Felszisszentem, és éreztem ahogy egy vékony csíkban folyni kezd a vér az arccsontomon. Rászorítottam a kezemben tartott démonölő pengére, bár fogalmam sem volt egy gondolatolvasót mivel lehet megölni.
Újra rátámadtam és ezúttal nem volt elég gyors.
....karján azonban egy sima vérző csík helyett egy sárgán fénylő vágás jelent meg.
Elakadt a lélegzetem. Minden idegszálam pattanásig feszült.

Démon.

Louist egy démon szállta meg.
A fiú dühösen nyögött fel és szemei feketére váltottak.
- Most véged...-hörögte vérben forgó szemekkel és rám ugrott. Mindketten a földre zuhantunk ám ő kerekedett felül végül és egy pengét emelt nyakamhoz, míg arcán egy  diadalittas vigyor terült szét.
A látomás mégis valóra válik.

Ekkor csapódott ki a bejárati ajtó.

- Hé Backstreet boy! - szólalt meg egy mély hang és ahogy Louis automatikusan odafordította fejét, a bátyám öklével találta magát szembe. A srác hangos puffanással esett le a földre én pedig azonnal oldalra gurultam zihálva. Ez közel volt, veszélyesen közel.
Dean előkapta a pisztolyát és rászegezte támadómra.
Levegő után kapkodva nyögtem fel.
- Dean, ez nem Louis! -kiáltottam rá, mire a testvérem egy másodperc erejéig zavart arcot vágott, majd a ravasz meghúzása helyett, inkább felemelve lábát hátrébb rúgta a szőnyegre őt.
Louis nevetve vért köpött oldalra és úgy tápászkodott fel lassan négykézlábra.
- Ezek lennének a híres Winchesterek? -kacagott, miközben nehezen vette a levegőt. - Elé...elég egy bájos szó a kisöccstől és máris oda a nagy harci szellem? -egyenesedett ki lassan és tántorogva megindul felénk. - Nagy hib... - kezdte, de elakadt a mondatban...ahogy a sétában is.
- Megvagy. - szólalt meg Dean higgadtan és félrerúgta a szőnyeget, ezzel láthatóvá téve az aláfestett démoncsapdát.

A fiú vontatottan lepillantott a padlóra, majd hisztérikus nevetésben tört ki, ami idővel átcsapott egy dühös üvöltésbe. Minden erejét összeszedve próbált kitörni a csapdából, de semmire nem jutott.
Dean a kezét nyújtva felhúzott a padlóról és megveregette mellkasomat.
- Jól vagy Sammy? - kérdezte gyorsan végigmérve, majd aprót bólintott és arcomat megpaskolva folytatta. - Szép volt.
Halkan felnevettem és az ajtó felé fordultam.
Bree állt ott, kicsit sokkolva, de megkönnyebbülten...erről pedig eszembe jutott a látomás másik fele. Vajon mi teljesedett be belőle?
- Mi történt veletek? -kérdeztem a lány felé biccentve, Dean pedig felhorkantott.
- Semmi. -azzal ellépett előlem és az őrjöngő démonhoz sétált.
- Elég a hisztiből. -morogta és teljesen higgadtan elővett egy kis flaskát kabátja belső zsebéből, majd a tartalmát a fiú arcába löttyintette.
Louis bőre füstölni kezdett a szenteltvíztől, mintha csak sav érte volna. Felüvöltött és zihálva meredt a bátyamra.
- Ha innen kikerülök...-kezdte, de Dean félbeszakította.
- Jól van nagyfiú. -hagyta rá bólogatva és átvette tőlem a démonölő kést. A levegőben megforgatta egyszer, majd félrebiccentett fejjel megállt vele szemben. 
- Ki vagy? -szűrte a fogai közt a szavakat fenyegető hangon, ám Louis csak felnevetett.
- Kérdezd a drága kis Sammyt! -vágta rá mosolyogva és felém fordult. Arckifejezésemet látva felszisszent. - Óh, nem számoltál be neki a kis találkozóinkról?- elvigyorodott. - Dráma...ez tetszik!
- Sam, miről beszél ez a rohadék? - hadarta el a kérdést Dean, egy pillanatra sem véve le tekintetét a démonról.
Meghűlt bennem a vér. A másodperc töredéke alatt állt össze a fejemben minden egyes részlete a kirakósnak a hatalmas egésszé.
- ....Ruby. -nyögtem ki. Minden világossá vált.
- Talált szívem. És jó csók volt. - közölte Louis testét felhasználva a démon. Láthatóan roppantul élvezte a helyzetet annak ellenére, hogy a terve megdőlt és pillanatokra volt a haláltól.
Dean arca megrándult, majd visszavette ugyanazt a higgadt és elszánt arcot. Láttam rajta, hogy ő is összerakta nagyjából az eseményeket, de hallani akarta.
- Beszélj! -parancsolt rá megfeszített állkapoccsal, a srác pedig a fejét csóválta mosolyogva.
- Mégis minek? Úgyis megölsz.
A bátyám nagyot pislogott és egy újabb adag szenteltvízet öntött az arcába, mire Louis ismételten felüvöltött fájdalmában.
- Igazad van. -felelte Dean a szemébe nézve. - De csinálhatjuk lassan és fájdalmasan is.

A fiú zihálva és hörögve megrázta fejét és undorodva köpte a szavakat.
- Legyen! -morogta idegesen és beszélni kezdett. - A Winchestereket minden démon ismeri és gyűlöli....mit gondoltok mit kaptam volna, ha végre elpusztítalak benneteket? A Pokol királynője lehettem volna. -nevetett fel hisztérikusan, majd folytatta. - De ti... együtt szinte halhatatlanok vagytok. Ezért kellett szétválasztanom titeket a lehető legtöbb módon. -  fordult felém. - Úgy rendeztem, hogy a pokolkutya Samre támadjon és beverje fejét. Nem volt szerencsém, és csak az emlékezetét vesztette el. - mormolta a szavakat, és Deanre meredt. - Új terv kellett. Tudtam, hogy a kicsi Bella a megfelelő eszköz, így bevontam egy alakváltót is, aki tartozott nekem. Felvette az ő alakját és játszadozott egy parányit az idősebbik Winchesterrel, mielőtt meg kellett ölnie. -mosolygott negédesen, majd gügyögő hangon folytatta. - Reméltem, hogy ha meghódítom a tudathasadásos Sammy szívét, Dean halála olyan súlyosan érinti majd, hogy egyenesen belerohan a karjaimba és ezzel a késembe. -elfintorodott a fiú. - De megjelent ez a félkegyelmű gondolatolvasó és meglátta a fejemben a tervemet. Akkor nem tudott megölni egyedül, ezért vitte el inkább Samet, hogy kiszabadíthassa a bátyját. Ez volt a legtöbb amit tenni tudott. - ökölbe szorította kezét és fogai közt szűrte a szavakat. - Úgyhogy a kezembe kellett vennem az ügyet és kiiktatva a legnagyobb ellenségemet....-mutatott végig Louis magán. -...nyíltan jöttem elintézni a dolgot.

A szobára súlyos csend nehezedett. Az elmúlt hetek eseményei mind értelmet nyertek....mindenért, az összes kínért és borzalomért Ruby volt a felelős.
Deanre elég volt egy pillantást vetnem, hogy tudjam mit fog tenni. Azonnal odaléptem hozzá és karját lefogva kezdtem hátrébb ráncigálni, bár legszívesebben magam is legyilkoltam volna Rubyt. Ő miatta szenvedett Dean.
- Eressz Sam, ERESSZ MÁR! -üvöltötte teli torokból a bátyám és igyekezett kiszabadulni szorításomból. - EZ A RIBANC TEHET MINDENRŐL, NE LEGYÉL IDIÓTA SAM! -kiabálta dühöngve, én pedig próbáltam hangosabb lenni mint ő.

- HA MEGÖLÖD LOUIS IS BELEHAL, ÉS HA Ő NINCS, AKKOR SOSEM TUDTUNK VOLNA MEGMENTENI TÉGED A KÍNZÁSBÓL! - igyekeztem jobb belátásra bírni és közben kiráncigálni a szobából. Az ajtónál végül kilöktem a szabadba és zihálva fordultam a döbbent Bree felé.
- Küldd vissza a Pokolba! - adtam ki az utasítást neki a fogoly felé biccentve,  a lány pedig bólintva elkezdte mormolni az "Exorcism amus te..." kezdetű szöveget.
Az ajtót becsuktam magam mögött és Deanre meredtem, aki fel-alá járkált pattanásig feszülő idegekkel az Impala előtt.
- Tudom, hogy most mit gondolsz...- kezdtem lassan, de a testvérem felcsattant.
- Nem, Sam! -kiabálta és megállt velem szembe. Értettem, hogy engem hibáztat a történtekért, hogy nem árultam el, hogy itt volt Ruby és hogy vele csókolóztam amíg ő szenvedett. Nem volt elfogadható mentségem.

A szemében pedig láttam, hogy mekkorát csalódott bennem.

(15. rész) Tarts ki!

( Hellóó! A heti rész megérkezett. Sam szemszögétől kezdve nem kötelező, de erősen ajánlott hallgatni az olvasás alatt a Chord Overstreet - Hold on című számát...sokkal hatásosabb. 
U.i.: Tudom, már megint depi van...dehát ez a sorozat maga, nemde? 
Kommentekben lehet utálni, szeretni, bármi :D 
Jó olvasást! ^^ )

*DEAN*

- Remélem ezúttal máshogy lesz és nem bánod meg. - szólalt meg Bree előre meredve halkan és hátrébb döntötte fejét kissé.
Az Impala hátsóülésen ültem, hátamat az ajtónak vetve, a lány pedig mellkasomnak dőlve filozofálgatott. A smárolás után itt beszélgettünk halkan, eljátszva, hogy semmit nem számítanak a történtek és az, hogy összejöttünk nem változtat meg bennünket.
Halkan felsóhajtottam, de nem feleltem, ő pedig rám pillantott összehúzott szemöldökkel.
- Mi van?
- Semmi.
- De látom és nem tetszik.
- Neked a cowboy-os filmek sem tetszenek, nem vagy mérvadó. -vágtam rá, a csaj pedig a szemét forgatta.
- Dean, ne csináld. - sóhajtott fel és komolyabban pillantott rám. Elkaptam tekintetem róla és kifejezéstelen arccal bámultam oldalra. Nem akartam kimondani, amit ki kellett, de Bree olyan csalódottan fordult vissza előre, hogy végül mégis kinyögtem.
- Sosem foglak téged megbánni, vagy azt mondani, hogy bár soha ne találkoztunk volna, mert egyszer régen pontosan az voltál, amire szükségem volt. -mondtam lassan, tekintetét kerülve.

Döbbent csend követte szavaimat, majd a lány elhúzódott mellkasomról és velem szemben helyezkedett el. Megköszörüte torkát és beletúrt hajába.
- Húha.. - nevette végül el magát meglepetten, gondolom nem számított ilyen vallomásra.
Mivel még mindig odalra meredtem, Bree a kezét borostás arcomra helyezte és maga felé fordított.
- ....Hiányoztál már Winchester. -mosolyodott el végül és közel hajolva ezúttal ő csókolt meg feltérdelve az ülésre és hogy megszüntesse az apró távolságot, még karjait is nyakam köré fonta.
Lehunytam szememet és óvatosan viszonoztam, egy olyasfajta megnyugvás töltött el, amit utoljára évekkel ezelőtt Lisanál éreztem.
Végül finoman elhúzódott és halkan felsóhajtva rám emelte a tekintetét.
- Még mindig nem vagy rendben.
Aprót bólintottam. Ideges voltam, rossz érzésem támadt.
- Samnek azt mondtam, hogy kajáért megyek, de ez már több mint két órája történt. Nem keresett azóta. -morogtam végül, Bree pedig aggodalmasan méregetett.
- Egyáltalán mi az istenért voltál itt? - kérdezte gyanakodva. Egy leheletnyi szünet után szólaltam meg.
- A kínzás... -kezdtem a fejemet csóválva lassan. - ...egy szörnyeteggé tett. Amióta eljöttem onnan, csak dühös voltam folyton és itt éreztem belül.. -mutattam a mellkasomra, megnyomva a szavakat.- ...hogy ennek nem lesz jó vége. - habozva folytattam. - Ezért jöttem ide. Le kellet vezetnem a feszültséget és ez a démonnak tűnő ügy... piskótának látszott. -rá pillantottam futólag. - Az öcsém mindig valami óriási kirakós részének képzel minket. Nem érti meg egyszerűen, hogy a mi életünkben a holnap sem biztos. Ami előttünk van azt kell megölni gondolkodás nélkül, nem a jelentőségén agyalni. -morogtam. - Egy méreg voltam, Sam életét nehezebbé tettem a dolgokhoz való hozzáállásommal az elmúlt néhány napban és....- elakadtam a mondatban, nem bírtam folytatni. Megráztam némán fejemet és csendben fejeztem csak be a gondolatmenetet. "...és nem akartam újra tönkre tenni az életét."

Láttam Breen, hogy lesokkoltam őt, talán sosem beszéltünk ilyen őszintén ezelőtt. A lány pár másodperc múlva szólalt csak meg.
-  Dean, figyelj rám. - fogta két keze közé arcomat és mélyen a szemembe nézett. - Lehet, hogy néha szar döntéseket hozol, vagy seggfejként viselkedsz, de...
- Így akarsz feldobni? Tényleg?
- Várd ki a végét, idióta.
- Ha elnökválasztáson indulsz, kérd meg inkább Samet, hogy írjon beszédet neked.
- Kussolj már! -szólt rám elnevetve magát, aztán elnyomva mosolyát, folytatta. - Ezektől függetlenül jó testvér vagy, messze a legjobb akit el tudok képzelni, Winchester. Annyi mindent feláldozol érte és minden szenvedés után is vigyázol rá, elfeledve az összes veszekedéseteket és hibátokat. -szünetet tartott és egy halvány mosolyt festett fel arcára. - Mert, ha a világ összedőlni is készül, ti kitartotok. Hinned kell magatokban, de legfőképpen önmagadban. -bökött a mellkasomra mutatóujjával. - Te mindig megoldod.

Némán emésztettem a szavait, aztán feleltem csak.
- Anno nem oldottuk meg. - utaltam kettőnk ügyére, ő pedig a szemét forgatta.
- Most itt vagyok, nem?
Biccentettem, és bár jól estek a szavai, még mindig rossz érzésem volt.
- Dean...-sóhajtott fel a lány és megdörzsölte arcát fáradtan. - Miért aggódsz? Valószínűleg csak elaludt és azért nem keresett.
Megráztam a fejemet és rápillantottam.
- Két dolgot tudok biztosan. Egy: Bert és Ernie melegek. Kettő: Sammyvel történt valami. -azzal előre ültem az én Kicsikémben, míg Bree amolyan "Tőlem!" arckifejezéssel hátul maradt az autóban.

Éreztem, hogy valami nincs rendben.

*SAM*
Levegő után kapkodtam, de egyre gyengébbnek éreztem magam. A szúrás óta alig telhetett el néhány perc, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A fájdalom szétáradt egész testemben, így kénytelen voltam tehetetlenül feküdni a padlón. A vér ömlött, de már kezdett nem érdekelni. A szemeim össze-vissza fókuszáltak, a tüdőm hörögve küzdött az oxigénért. Az erőm elfogyott, a halál gondolatát kezdtem elfogadni.

Éreztem, hogy ez lesz a vége.

Egyre lassabban emelkedett és süllyedt a mellkasom, az elmém pedig homályosan képeket kezdett előidézni.
Az a karácsony amikor Deannek adtam a nyakláncot....örök emlék. Talán anya halála óta akkor először érezte igazán, hogy valaki törődik vele. Örültem, hogy boldog egy pillanatig.

Az emlék elhalványult és egy másik kép ugrott be. Az első igazán nagy szerelmem.
Jess.
Szinte most is érzem parfümjének édes illatát, hallom hangját, ahogy utolsó szavaiként azt mondja: "Vigyázz magadra Sam!" A boldogan kipirult arcát, mikor megkértem, hogy költözzünk össze, ennyi év távlatából is tökéletesen fel tudtam idézni...

Elmosódott a pillanat, egymás után érkeztek az emlékek, minden egyes lányról akit szerettem. Madison a vérfarkas lány, Ruby....egy másik wendigos ügy során megmentett Madison.
Dean szomorú mosolya, mikor ütött az óra és elragadta a pokolkutya.
Bobby büszke arca és a jellegzetes szavai: "Idióták!"
Charlie és Cas megismerése, Dean összetört arca Lisa elhagyásakor, aztán egy másik jelenet, amikor magához ölelt megkönnyebbülten.

Minden összekavarodva száguldott végig elmémen, míg végül nem maradt más csak az üresség. A szemeimet le akartam hunyni, elmerülni a nosztalgiában.

Ez volt az a pillanat, amikor Dean benyitott a szobába.

* DEAN *
A motelszobába beérve összehúzott szemöldökkel kerestem azonnal az öcsémet.
Amit viszont megláttam rosszabb volt ezer kínzásnál és Pokolban töltött évnél is. A lélegzetem elakadt, görcs rántotta össze gyomromat, és a földbe gyökereztek lábaim.
- Sam...! -nyögtem ki és hallottam, ahogy Bree felsikkant mögöttem halkan, szája elé kapva kezét.
A kisöcsém a nappali közepén feküdt tehetetlenül, egyik kezét gyengén mellkasára szorítva, félig lehunyt szemekkel. Körülötte mindent vér borított.
Az ő vére.
Azonnal odarohantam hozzá és térdre esve felemeltem fejét, a félelem teljesen eluralkodott rajtam és üvölteni tudtam volna.
- Sam...SAMMY! - szólongattam és éreztem, hogy néhány könnycsepp gurul le arcomon. - Sam, nem teheted ezt.....SAM! -ordítottam, az öcsém pedig óvatosan rám pillantott.
- Dean... -motyogta én pedig hevesen bólogattam, próbálva mosolyogni, de könnyek folytak végig arcomon.
- Itt vagyok Öcskös, tarts ki. Meg fogsz gyógyulni. Nem adhatod fel. - beszéltem hozzá és én is rászorítottam tenyeremet sebére.
- Sa...sajnálom. -suttogta elhomályosuló tekintettel és lehunyta szemeit.
A világ súlya hirtelen úgy éreztem agyon nyom. Ez nem történhetett meg.
- Ne, ne búcsúzkodj  Sammy. Tarts ki! Kérlek, szükségem van rád Öcskös...! -ráztam meg óvatosan....ám a keze erőtlenül lecsúszott a földre.
A szívem összetört.
A fájdalom elviselhetetlenül tört rám.
A könnyek megállíthatatlanok voltak.

Az öcsém meghalt.

- SAM!!! -üvöltöttem teli torokból és átöleltem mozdulatlan testét.

Valahol a háttérben hallottam, ahogy Bree döbbenten suttog valamit, de nem érdekelt.
A kisöcsém nélkül egy senki voltam. Szükségem volt rá. Itt kellett lennie, hogy megóvhassam a rossz dolgoktól, mi ketten együtt vagyunk erősek.
Üres voltam. A pokol legmélyebb bugyraiban történő kínzások sem lettek volna képesek visszaadni amit éreztem.

- Uramisten... -motyogta ekkor egy megrémült női hang az ajtóból. Nem számított. Nem érdekelt. Sammy nélkül minden értelmét vesztette és ezért csak ismét ordítani tudtam fájdalmamban.
- Te meg ki vagy? -hallottam saját ordításomon átszűrődni Bree halk, lesokkolt kérdését a lányhoz.
Erőt vettem magamon és odafordítottam könnyes arcomat. Véres tenyeremet nem mozdítottam a kistestvérem mellkasáról, ahogy másik karomat sem feje alól. Nem halhatott meg, ha elég erősen szorítom, talán újra kinyitja szemét.
- Dean én...-suttogta a lány döbbenten, én pedig azonnal felismertem ki ő, de képtelen voltam egy szót is szólni.
Mit keres itt ez a lány? Miért most?

MIÉRT NEM MOZDUL AZ ÖCSÉM?!

(14. rész) Wonderwall

( Hát hellóó! Még épp, hogy belecsúszva ebbe a hétbe, itt van időben az új rész. Kettős érzésem van vele kapcsolatban, de majd ti is eldöntitek, hogy tetszett -e vagy sem. Azon a ponton, ahol egy dalt említek benne, ajánlott beindítani közben és úgy olvasni, mert hangulatos :3 Jó olvasást! ^^)

*DEAN*
A férfi kifejezestelen arccal közeledett felém, szemében különös módon nem égett a londoni tűzvészt megszégyenítő düh.
Nem tudtam mi lelte a démoni rohadékokat, de nem is érdekelt különösebben a lelki bajuk, csak meg akartam ölni őket. A pokol legmélyebb bugyra is túl kegyes nekik.
Kihúztam magam és egy magabiztos mosollyal vártam, hogy közelebb érjen, majd amikor már  szinte előttem állt, megszólalt lassan.
- Azt hiszed más vagy, mint a többi. -közölte lenéző hangon. - De ugyanolyan jelentéktelen féreg vagy, mint mindenki más a fajtádból. Winchesterék sarja. -köpte a szavakat undorral.
Felhorkantottam és fejcsóválva szedtem elő a kis flaskát bőrkabátom belső zsebéből.
- Ti sem változtok soha...démonok szarja. -mosolyogtam rá vissza és azzal a lendülettel rálöttyintettem a flaskában lévő szenteltvizet.

A várva várt füstölgés azonban elmaradt, legnagyobb döbbenetemre.

A fickó nagyot pislogott és furcsán bámult rám, majd idegesen felnevetett és letörölte a vizet az arcáról.
- Démon...? -kacagott tovább és mélyen a szemembe nézve elővett egy...egy angyalpengét. - Próbáld újra, halandó.
Enyhén elnyílt ajkakkal léptem egyet hátra. Angyal.
Semmi fegyverem nincs ellene.
Gondolatban elküldtem Chuckot melegebb éghajlatra és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire nem volt ötletem abban a pillanatban.
- Oké, nem tudom, hogy melyik nagypapa oldalán állsz a családi harcotokban fenn, de... -kezdtem magyarázni, ám az közbevágott.
- Elég a felesleges beszédből! -csattant fel és felém suhintott a pengével. Reflexből elhajoltam és beletérdeltem hasába, így az egy pillanatra összegörnyedt férfi karját elkapva és hátrafeszítve könnyen lerendeztem.
Az angyal felnyögött, azonban eszében sem volt persze feladni, szóval rátaposott lábamra és egy gyors mozdulattal kifordult a szorításból.
A hosszú szürke penge valahol lehullott a földre egy kisebb csörömpölés közben.
A fickó arca már nem kifejezéstelen volt, elszántan csillogó szemekkel és megfeszített izmokkal igyekezett kitérni ütéseim elől. Az adrenalin végigszáguldott ereimen, teljesen rápörögve a helyzetre, verekedtem.
Már épp kezdtem elhinni, hogy kisujjból kirázva (oké, valami csoda folytán) le tudom győzni Jackie Chan angyal verzióját, ám ő hirtelen kigáncsolt, én pedig így fájdalmasan felnyögve vágódtam neki a betonnak. Óriásiakat pislogva próbáltam elmulasztani a rámtört borzalmas szédülést és feltápászkodni, míg a kis Cupido zihálva bár, de elvigyorodott. Fáradtan megállt előttem és beletúrt sötét színű hajába. Arca a teljes önelégültséget mutatta.
- Itt a vége Winch....- kezdte, de mindössze eddig jutott a mondatban, ugyanis a következő pillanatban saját angyal pengéje döfte át a szívét hátulról.
Szemei kék fényt árasztva kitágultak, majd egy hangos nyögést hallatva elterült a lény.

Kifulladva meredtem a testre, majd lassan felnéztem.
- Mi a szart  képzeltél Winchester?! -visított fel dühösen Bree és ledobta a földre a pengét. Csípőre tette a kezét és összeszűkült szemekkel fürkészte arcomat.

- Ura voltam a helyzetnek...- morogtam és felkeltem a padlóról, megigazítva kabátomat. Bree felemelte kezeit és a mellkasomra téve egy enyhét taszított rajtam.
- Lószart! -kiabált vissza és idegesen hajába túrt. - Nem hiszem el, hogy még alig heverted ki a kínzást, máris baromságokat csinálsz, mert teee, hát te vagy a nagymacsó, mindent kibírsz, nem érzel semmit és...-kiabált egyfolytában, kezeivel gesztikulálva hozzá. A fejem lüktetni kezdett, Bree egyre jobban kiborult...el kellett hallgattatnom.

Úgyhogy megcsókoltam.

Közelebb léptem és egy pillanat töredéke alatt fontam karomat dereka köré, lazán ajkaira tapasztva az enyémeket.
A lány megdermedt, láthatóan képtelen volt lereagálni, döbbenten hunyta le szemeit automatikusan.
Pár másodperc múlva kiszakadtam a kicsit sem rossz csókból és mintha mi sem történt volna, elindultam az Impala felé. Hallottam, hogy Briana utánam lohol, de nem fordultam meg, csak beültem a kocsiba, kikerestem a kazetták közül az Oasist és beindítottam. A "Wonderwall" pont abban a pillanatban indult el, amikor a csaj behuppant mellém az anyósülésre kissé zavarodottan.
Mindketten előre meredtünk ki a szélvédőn, míg végül ő törte meg a csendet.
- Nem beszéltünk a pokolkutya előtti csókról. -szólalt meg és felém fordította fejét.
- És erről sem fogunk. -néztem én is rá, a lány pedig összepréselte ajkait szorosan.
- Mi ez az egész? -mormolta végül feszülten, gondolom úgy érezte jászadozom vele.
- Nem tudom. -feleltem végül és újra a szélvédőt kezdtem fixírozni.
Bree keserűen felnevetett és megrázta a fejét lassan.
- Akkor találd ki Winchester, mert ezt nem folytathatjuk.
- Miért? -pillantottam rá kifejezéstelen arccal.
A helyzet az, hogy érezhetően volt valami vibrálás köztünk, ami megfoghatatlansága miatt rohadtul idegesített.  Talán a város, talán az átélt hetek, vagy az, hogy mi már egyszer megpróbáltuk...nem tudtam. Ez a csaj bunkó. Zavaró. Főnökösködő.

És mégis éreztem iránta valamit.

- Mert mi képtelenek lennénk egy kapcsolatra, de...-habozott, hogy folytassa -e, majd végül máshogyan fejezte be.- ....asszem ezt elcsesztük. -nevetett fel kínosan.
Hátradőltem az ülésben, a dal pedig éppen a "You're gonna be the one that saves me" sorhoz ért a refrénben.
Bree az arcomat fürkészte, aztán felsóhajtott és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy lelépjen.
- Na jó, akkor azt hiszem...-kezdte, de elkaptam a karját és nagy levegőt vettem.
- Várj! -mondtam erőteljes hangon, ő pedig kifakadt.
- Mégis miért? Hogy játszadozz velem, hagyjam, hogy áttörd ezt a falat amit pontosan ellened emeltem és összetörj?! Sokszor hittem már neked... -nézett mélyen a szemembe és régóta most először láttam rajta, hogy eltűnt az a bizonyos önelégült maszk, helyette egy fájdalmasan őszinte és kétségbeesett lány tűnt fel.
- Nekem nem maradt miben hinnem. -közöltem nyugodtan és egy örökkévalóságnak tűnő szünet után folytattam. - Anya meghalt, Samre képtelen vagyok vigyázni és egyre jobban előtör a démoni része, a barátaim pedig mind rég halottak...vagy rosszabb. - morogtam a végét és végül rápillantottam. - Ezért nem hiszek abban sem, hogy ez működhet kettőnk közt.
Bree arca értetlen kifejezést vett fel és pár másodperc után válaszolt.
- Te most tényleg megállítottál az előbb, hogy 15 másodperc múlva közöld, hogy szar páros lennénk..?
- Nem hagytad, hogy végig mondjam.
- Végig mondtad.
- Az istenért, csak levegőt vettem.
- Ekkorát? Mi vagy te, egy hőlégballon?
Egy lesújtó pillantást vetettem rá és nagy levegőt véve lassan folytattam.
- Azt akartam mondani...- kezdtem vontatottan. - ...hogy emiatt neked kell hinned. Kettőnk helyett is.
Bree torkán akadt a szó és döbbenten pislogott rám.
- Te...te most tényleg... -próbálta összerakni lassan és ahogy megértette, arcán hitetlenkedő kifejezés futott át. - Arra gondolsz, hogy próbáljuk meg...újra? -nagyot pislogott. - Színvonalas választ szeretnék.
- Színvonalas. -feleltem komolyan bólintva, mire a vállamba csapott ököllel.
- Egyedül fogsz megöregedni Winchester! - forgatta a szemét.
- Tudod, hogy nem fogok addig élni. -vágtam rá egy halvány mosollyal és közelebb hajoltam.
A lány megeresztett szintén egy mosolyt és megcsóválta a fejét.
- Menthetetlen vagy.
A dal pedig újra ahhoz a bizonyos sorhoz ért...
És nem is kellett több ahhoz, hogy ezen a ponton lehunyt szemekkel megcsókoljam.

A lány belemosolyogva viszonozta és kezével finoman végigsimított közben borostás arcomon, majd végig mellkasomon. Közelebb csúszott, én pedig elmélyítve a csókot a derekán húztam végig kezemet finom mozdulattal.
A szívem hevesen dobogott, a pillanatot totálisan magával ragadónak éreztem...és ekkor Bree elszakadt tőlem és rémülten pillantott rám.
- Baszki.
- Mi van?
- Ott hagytuk az angyal hulláját.
Fura fejjel meredtem rá, egy pillanatig azt sem tudtam miről beszél ez a csaj, aztán lassan realizáltam, hogy egy 10 perce még verekedtem egy elsőre démonnak hitt lénnyel. Hátrébb húzódtam és az arcát fürkésztem.
- Amúgy te mit is kerestél itt?
- Na és te?
Egymásra bámultunk és ennyiből megértve egymást, inkább eltettük a kérdést későbbre.
Bár Sammyvel is ilyen könnyű lenne közös álláspontra jutni.

*SAM*
Mivel Dean kiugrott valami kajáért ebédre, egyedül ültem a motelszobában és a laptopon pötyögtem. Egy ügyet kerestem, ami a közelben van, hátha végre ki tudunk mozdulni és újra dolgozni, hiszen úgy tűnt Dean jól van már...azt leszámítva, hogy két órája eltűnt, pedig csak valami ételt ment hozni a városból. Talán talált valami szőke pincérlányt, akit szédíthet.
Államat lazán megtámasztva kezemmel olvastam a cikk sorait, próbáltam eldönteni, hogy ez a mi témánk -e, vagy csak állattámadás. Túl halvány volt a nyom.
Egyszer csak kopogás hallatszott a bejárati ajtón, én pedig automatikusan a pisztolyomhoz nyúltam. Nem vártunk senkit.
Lassan felkeltem a székből és odasétáltam. Nagy levegőt vettem és egyik kezemmel szorosan fogva a fegyvert, de takarásban tartva azt, ajtót nyitottam.
- Louis... -sóhajtottam fel megkönnyebbülten, ahogy megláttam a szőke hajú srácot a kék színű orvos ruhájában. Kicsit furcsálltam, de beengedtem.
- Szia Sam! -mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve. 

Elmosolyodtam. Kiment a fejemből, hogy gondolatolvasó a srác.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.

Ez volt az a pillanat, amikor egy kést előrántva a másodperc töredéke alatt beledöfte azt mellkasomba.
- A te halálodét Sam...-mondta egy szomorkás mosollyal és végül lassan kirántotta a pengét.
Az elmém a szúrás pillanatában fel sem fogta mi történt, ám a mérhetetlen fájdalom nem sokat késett. Döbbenten meredtem a szőke hajú fiúra, majd elgyengülten összeestem. Louis mintha mi sem történt volna kisétált a helységből, míg én a padlón fekve kapkodtam levegőért, a pokoli kín elöntött és fél szemmel láttam, ahogy az apró vértócsa egyre nagyobbá válik.
A végtagjaim elgyengültek, az oxigén nem jutott el már a tüdőmig rendesen.

Haldokoltam.