(13. rész) Testvér a bajban

(Sziasztoook! Máris itt van a heti rész hű olvasóimnak.:3 A jellegzetes "jerk-bitch" párbeszédet nem tudtam hogyan oldhatnám meg, szóval megnéztem magyar szinkronnal: így lett belőle "kis pöcs-seggfej" XD (köszi szinkronstúdió! :DD)  Mindenkinek jó olvasást! ^^)

*SAM*
Némán az útra függesztettem tekintetemet, túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy bármit is hangosan kimondjak. Az események olyan erővel vettek 180 fokos fordulatot, hogy még én sem fogtam fel teljesen, nemhogy Deannek beszámoljak róla.
Louis nélkül nem lettünk volna itt és talán az én hülyeségem miatt a bátyám halottként feküdne abban a dohos pincében.
Düh. Szomorúság. Zavarodottság. Öröm. Aggodalom.
Bűntudat.
Ezek csak egyek voltak a rengeteg érzelemből, amik megpróbálták felemészteni frissen visszakapott emlékeimet.
- Sam! - zökkentett ki hirtelen a gondolataimból Dean rekedtes hangja. Arcán és egész testén ott virítottak még a sebek és vérző vágások, de láthatóan valamiféle erős antibiotikumként hatott Louis gyógyító érintése.
Rápillantottam, majd vissza az útra. Nagyot nyeltem.
- Sok minden történt amíg távol voltál. -feleltem végül komoran. Ő az arcomat fürkészte.
- Ki is nyögöd, vagy kérdezzem inkább Dzsint az Aladdinból? -biccentett a hátsó ülésen ülő srác felé, végig a tekintetemet keresve.

- Most buktál egy kívánságot. -szólt vissza a szőke srác unottan kibámulva az ablakon.
Gondterhelten felsóhajtottam és kicsit erősebben szorítottam a kormányt. Nem számolhattam be neki Rubyról, tudtam hogyan reagálna: még jobban kikészülne. Ezt majd később.
- Bree telefonált nekem úgy 36 órája, hogy eltűntél. Azonnal a keresésedre indultunk, de semmi nyomot nem hagytatok hátra néhány vérfolton és a törött telefonodon kívül.
- Jellemző... -morogta közbe Dean. Már megszámolni se tudtuk, hányadik telefonját törte össze és ezen halványan elmosolyodtam, de a történetet folytatva elkomorultam ismét.
- Szétváltunk és külön-külön kezdtük el átfésülni érted a várost. Teljesen felszívódtál Dean. -néztem rá enyhe fájdalommal, aztán nagy levegőt vettem. Hogyan kerüljem ki Ruby említését?
Louis a vesémbe látott, magamon éreztem tekintetét.
- Briana közben rám telefonált, hogy nézzem meg mit csinál egyedül az amnéziás Sam, veszélyes volt sokáig egyedül hagyni úgy, hogy egy pisztolyt képtelen használni. -szólt közbe Louis és gondolatban megkönnyebbültem, hogy átvette a történet mesélését. Dean fáradtan vizet kortyolt egy üvegből és úgy hallgatta. - Amikor megtaláltam épp valami csaj csókolta meg teljesen ráakaszkodva. A falhoz lökte, hozzásimult és a kezével mindenhol...
- Túl sok információ. -nyelt félre köhögve Dean és döbbenten meredt rám. - Te összeszedtél valami csajt?
Haboztam, nem tudtam mit felelhetnék erre.
- Ő kezdeményezett, nem én akartam. -hadartam el és figyelmen kívül hagyva Dean halvány, de büszke vigyorát, folytattam. - A...dolog -kerestem a szavakat. - valamiféle lavinát indított el, amit nem tudtam megállítani. Az emlékek csak jöttek és jöttek, azt hittem megőrülök. - Szemem sarkából, mintha láttam volna bátyám összevert arckifejezését sajnálkozóba váltani. - Louis viszont tudta, hol vagy. Így kerültünk ide. - zártam le végül és láttam már a motel fényeit. Bree kocsija ott parkolt előtte sok más autó társaságában.
Dean észrevette a kimondatlanul hagyott részeket és rosszat sejtve, Louis és köztem ide-oda pillantgatva szólalt meg tovabbra is rekedtesen.
- Ki volt az a csaj? -tette fel a kérdést gyanakvóan és egy azonnal a legrosszabbat feltételező nézéssel fordult az orvos srác felé. Fenyegető hangot próbált megütni.
- És te honnan tudtad hirtelen hol vagyok, ha csak Samet mentél ellenőrizni?

Leparkoltam a motel előtt és gondolatban rászóltam a fiúra: "Egy szót se neki Rubyról."
Deanhez fordultam.
- Majd később megbeszéljük. El fogsz vérezni, ha nem látjuk el a sebeidet azonnal. -közöltem aggodalmasan és egy amolyan "ugyan már, ráér ez, nem?" pillantással ötvöztem.

Kiszállva az autóból, magamon éreztem a testvérem gyanakvó és ideges tekintetét. Az Impala másik oldalán kisegítettem őt és ugyanúgy indultunk a motelszobához, mint odafelé. Lassan, minden lépést megfontolva és számára a lehető legkevésbé fájdalmas módon tettünk meg. Louis előttünk haladt és kinyitotta a szoba ajtaját.

Az egész olyan volt, mintha egy lelassított filmet néztem volna kívülállóként.
Bree, ahogy döbbenten eltátja száját és fájdalom gyűlik szemében. Bella lassan felpillantó tekintete.
Dean falfehérré váló arca, majd dühtől égő mozdulata az asztalon heverő pisztoly felé.
A félelem, ami összerántotta gyomromat.

Minden egyszerre történt.

- NE!! -kiáltottam és ahogy a bátyám, mint valami eszelős meghúzta a ravaszt, Bella felsikoltott halálra váltan.
Az utolsó pillanatban löktem félre Dean kezét, a lövedék pedig a fotel párnázott háttámlájába csapódott.
- ERESSZ! -ordította magából kikelve a testvérem és bár szinte félholt volt, megpróbált elszabadulni tőlem. Hajtotta az adrenalin és a mérhetetlen düh. - ÉLETBEN VAN, NEM LÁTOD?! TÚLÉLTE!
Louis is odalépett és segített lefogni elvadult bátyámat, míg én folyamatosan hozzá beszéltem, fel-felnyögve a kapálózásától.
- Ez nem ő Dean, egy alakváltó rabolt el, nem Bella! Hallgass...már...meg..! -próbáltam túlkiabálni őt szaggatottan és eljuttatni az információt az agyáig.
Bella rémülten meredt Deanre és gyorsan kapkodta a levegőt, láthatóan nem értette mi történik, csak hogy meg akarják ölni őt.
A vértől ázott srác rám meredt és nagyon lassan végre kezdett lenyugodni, talán mert még értelme is volt a magyarázatomnak. Erősen zihálva dobta le a pisztolyt, ami tompa puffanással ért földet, olyan élettelenül, ahogyan Dean is bámult Bellara. Zavart volt, gyanakvó és dühös.
- Bella végig velem és Breevel volt. Nem tehette ő. -mondtam, nagyon lassan megrázva fejemet és végig tartva vele a szemkontaktust. Dean nagyot nyelt és hagyta hogy leültessem a sárga színű kanapéra. Louis egy gondolatomból is megértette mit szeretnék és a még mindig döbbent lányt ki akarta kísérni a szobából, azonban az megtorpant. Beharapta ajkát, hátra simította egy szőke tincsét és óvatosan közelebb lépett a kanapén nehezen lélegző sérülthöz.
Dean minden arcizma megfeszült, látszott, hogy túl mély nyomot hagyott benne a kínzás emléke Bellaval. Az összes idegszálával rákoncentrált és próbált keménynek és megtörhetetlennek látszani, ám én jól tudtam, mennyire fél....mennyire szétszedte a szenvedés.
Pontosan mit tettek Deannel...?
- Nem tudom mi történt veled, de...-kezdte halkan a lány és óriásit nyelt. - ...sajnálom. -azzal a vállára helyezte finoman tenyerét. Sárgás fény áradt szét a szobában ami egy pillanatra megvakított szinte mindenkit, majd ahogy a jelenés elhalványult, Bella kinyitotta szemét.
Pislogtam párat, hogy kitisztuljon látásom, de amit megpillantottam, nem hittem el elsőre.
Azok után ami történt, Bella tökéletesen meggyógyította Deant.
Az összes vágás és zúzódás nyomtalanul eltűnt, a belső vérzés és a kifordult boka mintha sosem létezett volna. Jobb volt, mint új korában.
A bátyám hitetlenkedő arccal nézett végig először magán, aztán Bellara teljesen döbbenten. Egy hang sem jött ki a torkán. 

A lány hátat fordított és kiment Louissal a kezeit tördelve. Lassan fordultam Deanhez, miközben Bree is felpattant.
- Én ööö, szóval csináljátok. Mármint a testvéresdit, amit szoktatok. -elfintorodott. - Így sem hangzik jobban. -mormogta maga elé majd megigazította haját, vállat vont és kiment a többiekhez.
Ketten maradtunk.

*DEAN*
Átmozgattam végtagjaimat és továbbra is meglepetten tapasztaltam, hogy nem végzett a csaj félmelót, egybe voltam, mint egy kirakó. Sam megdörzsölte homlokát és gondterhelt arccal ült le velem szembe a kis asztal tetejére.
- Mi a baj Öcskös? -vontam fel egyik szemöldökömet és az arcát tanulmányoztam. Megcsóválta, majd elfordította oldalra kissé a fejét egy apró mozdulattal.
- Sammy...! -mondtam újra keményebb hangon, le nem véve róla tekintetemet, éreztem, hogy kell neki egy kis lelkizés a rengeteg dolog után.
- ....Az egész miattam van. - szólalt meg végre halkan. Értetlenül bámultam rá, mint a harmadik teve Noéra, és háradőltem a kanapén.
- Miről beszélsz?
Halkan felsóhajtott és belekezdett, de továbbra sem nézett a szemembe.
- Ha nem vagyok önfejű és nem csinálom végig mindenáron a varázslatot a Colt golyókhoz, nem vesztem el az emlékeimet és akkor nem megyek Bellahoz, hogy többet megtudjak róla...
- Sam....-szóltam közbe felsóhajtva, de ő rendíthetetlenül folytatta.
-...Ha maradok, akkor megakadályozom, hogy téged elraboljanak és most így kelljen belülről felemésztened magad, mert nyilvánvalóan nem fogsz beszélni a történtekről, vagy arról, hogyan érzel miatta.  -mondta ki egy szuszra, én pedig hitetlenkedve bámultam őt. Nem gondolhatja komolyan, hogy ő a hibás a történtekért.

Előre dőltem és térdeimen megtámasztottam a könyökeimet.
- Nézd Sam... Ami történt, megtörtént, nem számít már többé. Ha akkor egy apró részlet is másképp esik, lehet, hogy Bree meghal, vagy te, vagy én. -lassan felém fordult a szavakra, úgyhogy mélyen a szemébe néztem. - Az öcsém vagy és az a dolgom, hogy megvédjelek ezektől az őrült dolgoktól...és ha ehhez még egyszer végig kéne csinálnom az egész kínzást, tudva, hogy te a végén visszakapod az emlékeid, megtenném. -mondtam ki a szavakat kifejezéstelen arccal, máskülönben lesírt volna a képemről a hosszú órák fájdalma, a halál utáni vágy a pillanat hevében és az egész istenverte lelki terror.
- Mit gondolsz az én dolgom micsoda? - kérdezett vissza Sam nagyot nyelve és próbált erős maradni. 

 

Kizökkentve pislogtam.
- Tessék?
- Dean, nem vagyok többé kisgyerek. -rázta lassan a fejét a szemembe nézve. - Az én munkám meg az, hogy rád figyeljek, egymásra kell vigyáznunk, mert nincs már másunk! -kelt fel az asztalról és hajába túrva mászkálni kezdett. - Te szétestél, mert nem emlékeztem rád, Bellara viszont igen, én pedig azért, mert eltűntél és elképzelni se tudtam, miféle borzalmakat kell épp kiállnod.
Néhány arcizmom megrezzent és Sam valószínűleg észrevette, mert a kezével gesztikulálva fejezte be csalódottan.
- A testvérem vagy...Ha bármikor akarsz valamiről beszélni, én itt vagyok.
Arcomat elnézve felsóhajtott, láthatóan úgy érezte a falhoz szónokolt.
Végül egy kis csend után felvettem a kanapé mellől egy üveg sört és annak a cimkéjét piszkálva kezdtem beszélni, az öcsém legnagyobb döbbenetére.
- Nem csak fizikailag bántottak Sam. - meredtem szigorúan a kezemben tartott tágyra, de a szemem sarkából észleltem, ahogy lassan megáll és meglepetten figyel engem. - Az a rohadt kis nőcske valami szert nyomott belém, miután darabokra szedett. Nem tudom előtte meddig vagdosott, meg vert össze, egy idő után már nem érzékeltem a percek múlását. -a hangom megremegett, úgyhogy gyorsan megköszörültem torkomat és pár másodperc szünet múlva folytattam.  - Elájultam..és megláttam a legnagyobb vágyamat valóra válni, tudod? -pillantottam fel rá, majd vissza az üvegre. Halványan elmosolyodtam.
- Anya és Apa éltek, te pedig elvetted Jesst. Normális életünk volt, sehol egy szörny és...-megköszörültem újra torkomat, a bejárati ajtóra meredtem. - ...én Breevel éltem.
Sammy egyik ámulatból esett a másikba, mondandóm alatt lassan visszaült a kis asztalra.
- Breevel...? Ezzel a Breevel? - kérdezte óvatosan. Egy halvány félmosoly villant fel arcomon néhány pillanatra.
- ...Mint a sajt.
Sam láthatóan örült ennek kicsit, de arckifejezése alapján láthatóan rossz érzés fogta el.
- De miért tett volna neked szívességet az alakváltó? -kérdezte gyanakodva és a tekintetemet kereste, ám én a címkét kapargattam inkább.
- Nem tett. Megölte az álmomat. -zártam rövidre a témát, mert gombócot éreztem torkomban, ahogy eszembe jutott újra az egész. Képtelen voltam beszélni róla.
Az öcsém aggodalmasan figyelt, majd egy szomorú mosollyal válaszolt. 

- Már minden rendben. -bólogatott lassan. - Az alakváltó halott, neked meg még mindig van esélyed a vágyad egy részének teljesítésére. -utalt biztató arccal Briana ügyére, én meg csak felhorkantottam. - Nézd, az életünk nem olyan, mint amire mindketten vágytunk, de ettől függetlenül jó. Családokat hozunk ismét össze.  Embereket mentünk, megöljük a gonoszt...
- ...a családi vállalkozás. -fejeztem be helyette és nekem is halvány mosoly ült ki arcomra, könnyebbé vált kicsit a lelkem. Úgy tűnik mindkettőnknek szüksége volt erre a beszélgetésre.
Az öcsém bólintott és felkelt az asztalról, elindult az ajtó felé, hogy behívja a többieket, azonban visszafordult még előtte és szélesen vigyorogva szólalt meg.
-...Te kis pöcs.
- Seggfej. -vágtam rá automatikusan a mi örök jelszavunkat elmosolyodva és hátra dőltem a sárga kanapén. 

A család, az család.

Már csak azt kell kiderítenem ki volt az a csaj akivel Sam smárolt. A csontjaimban éreztem, hogy köze van az elrablásomhoz.

(12. rész) A Winchester kötelék

( Helló! Máááris szállítom a következő, BOLDOG részt. Oké, legalábbis történnek benne jó dolgok. Ami azt illeti, bűntudatom volt a csúnya előző rész miatt (aminek mellesleg hihetetlen olvasottsági száma lett, köszönöm!!) ezért írtam meg máris ezt. Deant nem tudom olyan jól hozni, de igyekszem, bocsi:c Jó olvasást! ^^)

*SAM*
Egész nap talpon voltunk mindannyian, a tudat, hogy Dean valahol kínok közt szenvedhet, borzalmas volt. Mindenhol kerestük, mégsem haladtunk előre semennyit sem az ügyben.
Rossz érzésem volt.
Ólomnehéz lábakkal róttam az utakat, fáradt és nyomott voltam. Levegőt is nehezen vettem, valami motoszkált az agyam hátsó részében, mintha emlékeznem kellett volna emiatt néhány dologra.
Hirtelen egy éjszakai szórakozóhely ajtaja vágódott ki és egy fekete hajú nő indult neki a sötét utcáknak. Bőr szerelésén megcsillant az utcai lámpák fénye, és ahogy közelebb ért arca is láthatóvá vált.
- Sam..! -torpant meg és elmosolyodott kihívóan. - Mit keresel itt?
Arcomra erőltettem egy halvány mosolyt és Rubyhoz fordultam.
- Keresek valakit. -biccentettem szűkszavúan és már épp tovább indultam volna, amikor beállt elém.
- Ugyan, Sam...lazíts. -tette lágyan mellkasomra kezét és közelebb lépett, halk, búgó hangon folytatva. - Dean biztosan jól van.
Megdermedtem és nem szóltam egy szót sem. Ráemeltem feszült tekintetem és érzelemmentes hangsúllyal mondtam ki a szavakat.
- ....Nem is említettem, hogy Dean tűnt el.
A lány egy pillanatra zavart arcot vágott, aztán újra felvette azt a bizonyos laza mosolyt.
- Nyilvánvaló volt, mást nem keresnél ennyire.. -játszotta el hirtelen, hogy ez tökéletesen egyértelmű. Láthatóan nem hittem neki, de az arcát fürkészve ismét biccentettem.
Ruby vonásai ellazultak és még közelebb lépett hozzám, így én akaratlanul is, de hátráltam kissé, míg a hátam bele nem ütközött a falba. Mint egy csapdába esett vad, úgy néztem körül. Mégis mi a fenét csinál ez a vadászlány?
Ruby beharapta ajkát és előrébb hajolt, szinte suttogva szólalt meg arcomtól alig öt centire.
- Mi a baj Sam? -kérdezte alig hallhatóan, én pedig megráztam a fejemet. Kevés volt a levegő.
- Ez....nem...nem helyes. -feleltem lassan és Bella jutott eszembe. Valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből a lányt.
Ruby elmosolyodott.
- Ne mondd, hogy te nem akarod... -felelte érzéki hangon, incselkedő tekintettel, aztán szép lassan ajkait az enyémekre tapasztotta. Lehunyt szemekkel csókolt meg, én pedig meglepetten pislogtam, de végül megadtam magam az érzésnek és visszacsókoltam.

... Fogalmam sincs mi ütött belém, ám ajkainak puhasága kivert minden gondolatot a fejemből...egy pár másodperc erejéig.
Váratlanul bevillantak emlékképek, mint egy felgyorsult film jeleneteiként pörögtek szemem előtt.  A gyerekkorom, a nyaklánc, az iskolai évek, az első szerelem érzése, Dean gondtalan mosolya az első közös ügyünk előtt....minden.
Azonnal kiszakadtam a csókból és zihálva odébb tántorogtam. A képek egyre gyorsabban váltakoztak és én teljesen szédülten próbáltam a falnak támaszkodni, azonban elestem. Zsongott a fejem, káprázott a szemem és borzalmas hányinger fogott el. A zajon át - amit csak én hallhattam - egy férfi hangja szűrődött ki. Ismerősen csengett. Hallottam ahogy valamit beszél Rubyval, de a szavakat nem értettem meg.

Az emlékek hihetetlen sebességgel jelentek meg szemeim előtt....majd minden elsötétült.

*DEAN*
Lelki terror, ez volt a megfelelő kifejezés  arra a módszerre, amit az a rohadt szuka alkalmazott. A fizikai kín neki nem volt elég, ő többet akart, mielőtt a másvilágra küldött volna. Megszerezte az álmaimat, megteremtette azt a környezetet ami a legeltitkoltabb vágyaim közt szerepelt, majd ízeire szedte és a földbe tiporta.
Élet és halál közt nem éreztem többé a határt, az akaraterőm eltűnt az első itt töltött pár óra után.
Bella ugrándozva méregette a tálcán lévő eszközöket, elmosolyodott, ahogy meglátta elgyöngült arckifejezésemet. Ezt már nem hagyhattam. Az istenért, egy Winchester vagyok! Az utolsó pillanatig küzdenem kell.
- Milyen messze vagyunk a város központjától? -szólaltam meg hörögve és oldalra köptem teljesen legyengülve egy adag vért. Mellkasom lassan emelkedett, a levegővétel percről percre nehezebbé vált.
- Miért..? -fordult felém összevont szemöldökkel és megigazította közben szőke haját.
- Csak érdekel... -kezdtem lassan. - ...hogy mennyit kell gyalogolnom a motelig, miután megöltelek. -tartottam meg a nagyszájú stílust, tekintve, hogy percek kérdése és halott leszek.

Ha már itt a vég, miért ne távozhatnék stílusosan?
Bella szívből jövően kacagott fel és nevetgélve felém legyintett.
- Jaj, ez édes! -csóválta a fejét továbbra is vigyorogva, aztán felsóhajtott és egy eddig nem használt, borotvaéles machetét vett kezébe.
- Nos, Dean Winchester...itt a játék vége. -mosolygott rám pszichopatán és meglóbálta a mini kardot. - Meguntam a kis együttlétünket, szóval.... -vont vállat és közelebb lépett, vontatottan felhasadt, vértől ázott ajkaimhoz hajolt. - ...egy élmény volt. -súgta és egy rövid csókot nyomott számra.
Undorító. Most már sejtettem mit érezhetett Bobby, amikor Crowleyval smárolt. Ha ezt túlélem, biztos, hogy egy fogmosással kezdek.
Az alacsony szőke lány kiegyenesedett és erősen rászorított a hatalmas penge markolatára. Lehunytam szemeimet....elfogadtam a halált azt hiszem.
- ÁLLJ! -kiáltott fel ekkor egy hang, majd teljesen döbbentté válva folytatta.- .....BELLA?

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, mintha egy álomba csöppentem volna.
Még léteznek csodák ebben a rideg világban minden bizonnyal...

Az én hülye kisöcsém hangja volt ez.

Lassan, utolsó csepp erőmet is felhasználva nyitottam ki szememet -amelyik nem dagadt be -, hogy megbizonyosodjak róla, nem hallucinálok.
Sam állt az ajtóban, kezében ezüst pengéjű kést tartott, arcán azonban zavartság és meglepettség tükröződött elszántság helyett.
Fogvatartóm azonnal ártatlan maszkot vett fel.
- Én...- kezdett volna magyarázkodni, azonban az öcsém tekintete megtalálta az enyémet. A fájdalom olyan szinten söpört át rajta, hogy szinte én is éreztem a testvéri kötelékünkön át. A pár másodperces értetlenkedést Bella azonnal kihasználta és hadarni kezdett.
- Én most akartalak hívni, hogy megtaláltam végre Deant. Jól elbánt vele valaki. - csóválta fejét, de erősen, támadásra készen szorította a machetét.
- ....hazudik... - suttogtam, de a vége köhögésbe fulladt.... és a testvéremnek ennyi elég volt. Nem tudtam, mi ez a nagy harci szellem hirtelen a tudathasadásos Öcsköstől,  de ő megkeményedett vonásokkal rámarkolt szorosan fegyverére és felemelte azt.
- Ugyan már Sammy, hinned kell nekem! -bizonygatta kétségbeesetten, de mivel látta, hogy ennek semmi haszna, levedlette a kislányos arcot.-...Jó.
Hidegvérűen felemelte a machetét, hogy gyorsan végezzen velem. Szemében szinte tűz égett, izmai megfeszültek és ha képesek lettek volna, akkor az idióta hajszálai is azt üvöltötték volna, hogy: "THIS IS SPARTAAA!"
Ez volt a pillanat, mikor Sam előrébb lépett és hátulról, mélyen beledöfte a pengét a lányba.
- ....Csak Dean hívhat így. -szűrte a fogai közt a szavakat, azzal kirántotta az ezüst kést Bellaból.

 

Élettelenül esett össze a lány, ugyanazzal a rideg tekintettel, mint azelőtt. Tompa puffanás kísérte csupán a mozdulatot.
Ahogy felnéztem erőtlenül Samre, arca valahogy másnak tűnt, mint az elmúlt hétben bármikor. Egy pár másodpercig nem értettem miért, aztán a gondolat végre elért a tudatomig, lassan, darabról darabra összeállítva a puzzlet.
- Emlékszel a becenevedre Öcskös... -szólaltam meg rekedtes hangon, ő pedig közben kioldotta a bilincset és a bőrszíjat. Egy diadalittas mosollyal nézett rám, ám láthatóan a könnyeivel küzdött egy kicsit a félholt külsőmet látva. Egy fél pillantást vetett még Bella testére, majd onnan is elfordult. Mindenek ellenére, nem lehetett könnyű megölni a csajt, aki bejött neki.
- Dean... -segített fel nagy nehezen, bal karomat a saját nyaka köré emelve. Óvatosan bicegve indultunk kifelé. Minden mozdulat pokolian fájt és a vérveszteség csak rontott a helyzeten, de amiket  Sammy aztán kimondott, rögtön semmissé tették a fájdalmat.
- ....Mindenre emlékszem. 

Az Impala pont olyan tökéletes állapotban állt a régi farm épület előtt, mint ahogy reméltem. A hűs levegő megcsapta arcomat és csípte szememet, de soha ennyire nem örültem még ennek. Ép szememmel körül pillantottam...egy régi farmer házának pincéjében voltunk, egy ilyen mocskos helyen kellett elszenvednem a tortúrát. Eső illata keveredett a levegővel és erről eszembe jutott az injekció hatására látott álom.
Összerezzentem, de megfeszített állkapoccsal, minden fájdalmat elrejtve bicegtünk tovább az én Kicsikém felé. 

Egy hatalmas és fájdalmas nyögéssel rogytam le az anyósülésre és hátra hajtott fejjel ziháltam halkan. Habár az a rohadt szuka nem is ölt meg, elérte, hogy szép lassan meghaljak magamtól is. Sam aggódó pillantást vetett rám és hátrafordult a vezetőülésből.

- Csinálj valami varázslatot, vagy akármit, csak gyógyítsd meg! -nyelt nagyot az öcsém és egészen eddig a pontig fel sem tűnt, hogy nem ketten vagyunk a kocsiban. Lassan ráemeltem a srácra a tekintetemet és felsóhajtottam. Csak Louis volt az, az orvos gyerek.
- Nem tudom meggyógyítani, csak enyhíteni a fájdalmán. Nem ez a fő képessegem, a múltkor is csak Bellaval közösen sikerült. -magyarázta és rám pillantott. - Főorvos oké? Kikérem magamnak a gyerek szót. -fintorgott de közben érdeklődőnek méregetve és borzasztóan fáradtan fordította felém fejét. Ennek is mi baja...? 

Azonnal eltereltem gondolataimat arról az álomról és inkább szivárvány hátán száguldó pitéket vizionáltam, hogy összezavarjam a Dynamot játszó srácot.
Közben a kínok persze nem csökkentek, úgyhogy fájdalmasan kapkodva a levegőt ültem a Kicsikém ülésén. Annyi kérdésem volt, és egyet sem bírtam feltenni.
Sammy közben beindította az autót és a sebességkorlátozást totálisan figyelmen kívül hagyva hajtott az utakon.
- Csak csinálj vele valamit! -közölte feszülten és nem tudom mit láthatott Louis a testvérem fejében, de elakadt a lélegzete és bólintva a vállamra tette finoman kezét. Még az érintése is égette a sérült bőrt. Idegőrlően lassan halvány sárgás fény áradt szét a kocsiban és hirtelen mintha egy elefántnyugtatót lőttek volna belém, a szenvedés tompult. A sebek és minden egyéb továbbra is ott virított bőrömön, azonban szinte ugrálni tudtam volna (oké, azt azért nem, mert kiment a bokám) az örömtől, annyira elcsitult a zsongás a fejemben, és a kín szinte könnyen elviselhetővé vált.
Maga a Menny volt az elmúlt naphoz (napokhoz?) képest.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és gondolatban kifejeztem hálámat Louisnak - őt is a pite szivárványra képzeltem.
- Szívesen....asszem. -mondta lassan és arcára furcsálló kifejezés ült ki, aztán elnevette magát.
A továbbra is feszült kisöcsémre néztem.
- Mi a franc történt Sammy? -nyögtem ki végül, mert nem csak az nem volt világos hogyan találtak rám, de még arról se volt elképzelésem mi az istentől tértek vissza az Öcskös emlékei.
Bellaról nem is beszélve.
Sam és Louis egy jelentőségteljes pillantással nézett egymásra, majd az öcsem az útra függesztette tekintetét és úgy szólalt meg.
- Ez egy érdekes történet.

(11. rész) Kínzó valóság

(Szió! Itt is van a szokásosnál jóval hosszabb rész, de hát gondoltam nem bánjátok, ha egy terjedelmesebbet hozok nektek. :D Viszont előre szólok: egy szörny vagyok, borzalmas mit műveltem Deany-Weenievel. :'D Felkavaró kép is van benne. Bocsi, ígérem jóvá teszem valahogy <3 Jó olvasást! ^^)

*SAM*
Lélekszakadva rontottam be a motelszobába, de a küszöbön meg is torpantam. Nagyot nyeltem és zihálva néztem körbe.
Dean telefonja a padlón árválkodott törötten, egy fotel felborítva hevert és néhány apró vérpötty színezte a padlólapot. A nappalit elnézve összeszorult a gyomrom és hirtelen megszédültem. A falnak támaszkodva nyögtem fel halkan és homlokomhoz kaptam....hirtelen bevillant valami az állítólagos bátyámról, de túl gyors volt ahhoz, hogy realizáljam is. Bella a vállamra tette a kezét.
- Sam....? -szólított meg óvatosan a tekintetemet keresve. Gyorsan kinyitottam szemeimet és rápillantottam, enyhén zavartan.
- Csak egy...emlékkép. -ráztam meg a fejemet és beljebb léptem lassan. Egyre inkább a hányinger kerülgetett a helyszínt látva, ahonnan láthatóan akarata ellenére vitték el Deant.
Bree szobormerev arckifejezéssel szemlélte a szobát és maga elé mormogott.
- Egyszer visszahív egy pasi, erre elrabolják és nekem Liam Neesont kell játszani... -elakadt a mondatban, ahogy észrevette a törött mobilt a padlón és mellette a vércseppeket. Láttam rajta, hogy egész testében megdermed...az ő képe villódzott a készülék szilánkos képernyőjén, újabb hívásra készen.
Briana a motel felé menet elhadarta, hogy "amíg én Csipkerózsikát játszottam, Dean pedig, mint valami testőr őrzött, többször próbált telefonálni neki, de az a seggfej nyilván nem vette fel, mert lefoglalta a zabálás és a Doctor Szexi egy újabb epizódja." Ezek az ő szavai voltak.
Amikor leléptem Bellaval beszélni, ő végre valahára visszahívta, de amint a lány felvette a telefont, csak néhány recsegős beszédhangot és dulakodást hallott a vonal másik végén, aztán annak is vége szakadt.

Bree némán sétált oda szaggatott lépésekkel a mobilhoz és letérdelt mellé. Arca elvesztette a kifejezéstelen maszkot, hirtelen mintha teljesen összeomlott volna a puszta készülék látványától....talán évekig nem hiányolta Deant, de a felgyorsult események következte újra a szívéhez nőtt.

Remegve vette kezei közé az elromlott tárgyat és óriásit nyelt. Lehunyta szemeit.
- A francba Winchester...-motyogta alig hallhatóan.
Bellahoz fordultam és megkértem, hogy kérdezzen körül a motelben, nem láttak, vagy hallottak -e bármilyen furcsa dolgot. A szőke hajú lány aprót bólintott, majd kezét tördelve elsietett.
Összeszorult torokkal bár, de én is leültem Bree mellé lehunyt szemekkel.

 A lány a mobil szilánkos képernyőjét piszkálta ujjával, talán ő sem tudta miért.
- Veszekedtem vele. -közölte halkan, én pedig összeráncolt szemöldökkel fordultam felé. - Az utolsó üzenet amit a hangpostáján hagytam, egy dühödt baromság volt és azt mondtam neki...hogy menjen a Pokolba. -csóválta meg a fejét, majd hisztérikusan felnevetett. - Nem akarom rád hozni a frászt Sam, de lehet, hogy már ott is van. Kicsi az esély rá, hogyha elkapták, életben van még.
Hitetlenkedve bámultam rá és felkeltem a földről. Szavai késszúrásként hatottak.
- Nem. - közöltem kemény hangon. - Feladnád már most? Te ismered, és mégis hagynád az egészet?! -emeltem meg a hangomat.- Fogalmam sincs ki ő vagy mi igaz abból amit hallottam tőle, de itt érzem a nyomást...-mutattam a mellkasomra, megnyomva közben a szavakat. -...ha csak egy percig is arra gondolok, hogy valami szörnyű történt vele! A testvérem... az, aki érzem, hogy nem tenne le rólam, ha most én lennék az ő helyében, bárhol is van! -kihúztam magam, és feszülten meredtem a döbbent lányra. - Megkeresem én.
Felkaptam egy pisztolyt és néhány, talán ezüst golyót az asztalról. Magabiztosan indultam ki a szobából és reméltem, hogy nem kell majd használnom ezt a fegyvert, ugyanis fogalmam sem volt hogyan működik.
Bree utánam sietett és elkapta a karomat.
- Várj már! -állított meg és megvárta amíg rápillantottam elszántan. - Oké Sam, igazad van, tényleg. Segítek. -bólintott, majd egy halvány félmosoly jelent meg arcán. - Még az amnéziás énedben is nagyobb a testvéri szeretet, mint Kim Kardashian segge. -veregette meg a vállamat és elindult Bellahoz, aki a recepciónál álldogált.

Hamarosan három felé oszoltunk és a várost egyenlően elosztva kezdtük el átfésülni.
Beacon Falls hatalmas volt, ráadásul a széle felé betüremkedő erdőt is muszáj volt megnézni, biztos ami biztos alapon. Rengeteg kisutca és elhagyatott hely tette még nehezebbé a keresgélést, hárman pedig olyan volt ez, mint tűt keresni a szénakazalban.
A bátyám akárhol lehetett - akár holtan.

*DEAN*
Felordítottam a penge újabb érintésére és zihálva szorítottam össze fogaimat. Nem tudtam mióta lehettünk ott, az idő lassan összefolyt...talán csak percek voltak, lehet, hogy órák, nem számított. Bella ugyanazzal az őrült mosollyal figyelte minden rezdülésemet és úgy váltogatta a kínzóeszközöket, akárcsak Taylor Swift a csávóit.
Mellkasomat és nyakamat számtalan kisebb-nagyobb mély vágás borította, amik pokolian égettek, úgy éreztem a késsel darabokra szedett az a szuka. Lüktető fájdalom vibrált egész felsőtestemen, a levegővétel pedig csak ezernyi vastag tűszúrásként hatott, a frissitő érzet helyett. A pofonokat egy idő után már nem számoltam, egész fejem zsibbadt és ha nem érkezett ütés, akkor is úgy éreztem, mint akit folyamatosan egy kalapáccsal vernek. Ajkam felszakadt, bal szemem kezdett bedagadni, orromból erősen ömlött a vér. Oldalra köptem egy újabb adagot, ami addigra már a padlón egy vérátömlesztéshez elég tócsában gyűlt össze. 

Hörögve szólaltam meg.

- Mire megy ki a játék? -kérdeztem rekedtesen és fájdalomtól kissé eltorzult arccal. - Miért.. miért kellett neked Sam?
A lány félrebiccentette fejét, és törékeny kezei közt ostort forgatva gondolkodott. Olyan törékeny, hogy szeretném ropivá összeroppantani.
- Óó, Sammy csak a bónusz volt. -mosolyodott el végül újra és az ostorral szép lassan kezdett végigsimítani vállámon,  aztán le a mellkasomon. Undorodtam tőle, a düh volt az egyetlen ami még éltetett.
- Az igazi préda, mindig is te voltál Dean... -duruzsolta közelebb lépve. - Fogalmazzunk úgy....-biccentette félre a fejét. - ....hogy téged régóta le akartalak vadászni bizonyos okok miatt. Most pedig itt ülsz, én pedig szépen....lassan....minden pillanatot élvezve kínozlak meg.... -nézett mélyen a szemembe megkeményedett arckifejezéssel és hirtelen stílust váltva hadarva kezdett beszélni. - ...annyira, hogy a végén könyörögj a halálért, az öcséd pedig a szétcincált, véres hulládat látva annyira maga alatt lesz, hogy egyenest belerohan majd a késembe és könnyebb lesz elkapni az édes kis fürtjeivel együtt, mint macit a mézzel, te kis féreg. -sziszegte a végét közel hajolva, aztán ártatlan arcra váltott, mintha nem is történt volna semmi. 

 

Ezt már nem tűrhettem.

Egy gyors mozdulattal előre hajoltam és minden maradék kicsiny erőmet bevetve fejeltem meg Bellat. Az alacsony szőke lány felszisszenve esett hátra, majd dühtöl vöröslő szemekkel morgott felém. Felpattant és megmarkolva a kis asztalról egy injekciós tűt felém fordult.
- Anyáddal szórakozz! -visított fel hisztisen, majd gonoszan elnevette magát. - Várjunk, vele már nem tudsz. -azzal belenyomta a tűt a nyakamba.
Felnyögtem érezve a vérembe kerülő folyadék szétterjedését és a szavai súlyát. Bella egy elégedett mosollyal figyelt, de mivel az orra elég természetellenes irányban állt, dühöngve indult az ajtó felé a kis lépcsőn.
- Jó szórakozást! -vetette oda még nekem a válla felett hűvösen és eltűnt a kijárat mögött, hogy rendbe tegye arcát.
A folyadék -bármi volt is- dolgozni kezdett bennem. Az égetően kínzó fájdalom egy percig sem csökkent végtagjaimban, a szertől pedig hirtelen elképesztő erejű fejfájás tört rám. Próbáltam összeszorított fogakkal tűrni, de a borzalmas gyötrelem csak rosszabbodott és belülről, csontig hatolóan szedett szét.
Ilyen szenvedés közepette ért el hirtelen a boldogító ájulás.. 

Egy kertes ház nappalijában ültem és valahogy természetesnek hatott az egész helyzet. Asztalra feltett lábakkal néztem a meccset a tvben, az egész lakást pedig elképesztően otthonosnak éreztem. Mintha mindig is itt éltem volna.
Világoskék inget viseltem, mellettem aktatáska hevert a sárga kanapén. A konyha felől dudorászás szűrődött ki, egy lány hangja.
Óvatosan felkeltem és elindultam a dallam irányába...ki van nálam?
Halkan belöktem az ajtaját és ahogy megláttam őt, kellemes érzés öntött el, mintha minden a helyére került volna hirtelen. 

Bree mosolygott rám néhány keverőtál előtt állva és a halk dúdolást abbahagyva pillantott felém.
- Mi az? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -nevetett fel halkan és közelebb lépett hozzám, lágyan végig simítva karomon.
- Bree... -nyögtem ki halkan a nevét és hitetlenkedve elmosolyodtam.
- Igeeen...-húzta el lassan a szót és furcsállva összevonta a szemöldökét.- ..mint a sajt, rémlik? Mi van veled Winchester? -fürkészte arcomat értetlenül.
Megráztam a fejemet lassan...az egész helyzet egyszerre volt ismerős és idegen, de nem tudtam megállapítani miért.
- Jól vagyok. -feleltem végül, ő pedig halványan elmosolyodva megfogta ingemet és közelebb húzva magához, megcsókolt. 

Egy pillanatra meglepődtem, aztán már csak az ajkait éreztem az enyémeken és más nem számított.
Lassan elhúzódott, majd visszalépett a tálak felé és megkóstolta az uborka salátát. Elégedetten hümmögött, aztán megtörölte kezeit és elindult ki a konyhából.
- Átöltözöm, mielőtt még ideérnek a szüleid.
Megdermedtem a szavak hallatán és hirtelen úgy éreztem kevés a levegő a helységben, a világ pedig megszűnt körülöttem.
- ...A...a szüleim? -nyögtem ki rekedtesen és azt hittem, majd' elesem annyira szédülni kezdtem. Bree összeráncolta szemöldökét és hitetlenkedve mosolygott rám.
- Igen, meghívtuk őket mára ebédre..- felelte szép lassan és megcsóválta fejét. - Be vagy tépve, mint a mozijegy, vagy mi van Dean..?
Kiszáradt a torkom. Anya és apa élnek. A gondolat egyszerre volt letaglózó és elképesztően tökéletes. Lassan arcomra öltöttem egy laza mosolyt és megráztam fejemet.
- Tényleg, csak...kiment a fejemből. -bólogottam, Bree pedig láthatóan nem teljesen meggyőzve, de elment átöltözni.

Az egész házat körbejártam, végignéztem a telefonom névjegyzékét, a fotókat, a dokumentumokat az asztalon és a gépen. Úgy tűnt minden olyan...idillikus. A fotókon boldogan mosolyogtak a szeretteim, képek amiken Anya és Apa egymás mellett ülve nevetnek, képek Sammy és Jess esküvőjéről, képek amin minden rendben van és sehol egy természetfelettire utaló jel.
Hirtelen csengetés szakított ki gondolataim közül. Lassan letettem a fotókat az asztalra és az ajtóhoz léptem. Szívem a torkomban dobogott, kezem remegett...emögött az ajtó mögött van minden, amit valaha akartam.
Lehunytam szememet, majd lassan kifújva a levegőt szélesre tártam a bejáratot.

Anya és Apa állt előttem boldogan mosolyogva.

Kiszáradt a torkom és földbe gyökerezett a lábam. Anya hosszú szőke haja gyönyörűen keretezte kedves, puha arcát, egész megjelenése sugárzott szinte. Ugyanolyan csodálatosan festett, mint ahogyan 4 éves koromból emlékeztem rá.
- Anya....-nyögtem ki teljesen elgyengülve és gombóccal torkomban léptem előre, szorosan átölelve őt. Könnyekkel küszködtem.
- Dean...kisfiam, baj van? - kérdezte lassan és meglepetten, de lágyan visszaölelt. Még az illata is ugyanolyan volt.
- Nem, csak...jó, hogy látlak. -motyogtam, majd elengedtem és Apa felé fordultam. Szigorú arca ezúttal egy halvány mosolyba váltott, öltözete és egész megjelenése azonban semmit nem változott azóta, hogy a kórházban....elköszönt tőlem végleg.
Óriásit nyeltem és egyszerre tudtam volna ugrálni és sírni az örömtől.
- Szia Apa.. - szólaltam meg végül rekedtesen és óvatosan megráztam a kezét, majd őt is átöleltem végül. Mintha csak tegnap láttam volna utoljára.
- Dean. -biccentett és megveregette a vállamat. Ahogy elhúzódtam, a szüleim kissé meglepetten néztek össze, de nem volt idejük rákérdezni a dolgokra, ugyanis Bree jelent meg mellettem egy észvesztően dögös vörös ruhában és mosolyogva köszönt a szüleimnek.
Az ebéd fantasztikus volt, de nem az uborka saláta miatt, hanem, mert Anya és Apa velem szemben ültek. Az egész cseverészés amit Bree folytatott velük egyszerre volt szürreális és elképesztően csodás.
Kezdtem elhinni, hogy minden szimplán tökéletes.
- Milyen az új munkád Dean? -fordult felém Anya egy kedves mosollyal, de mielőtt válaszolhattam volna, Bree vágott közbe.
- ...Nem hiányzik a régi pezsgés? -forgatta a húsvágó kést a kezében és lassan felém fordult.  - Az adrenalin? A fegyverek élezése? A szörnyek utolsó halálsikolya? 

Megdermedtem és döbbenten pislogtam Breere, megszólalni is képtelen voltam egy kicsit.
- Igen Dean.. -szólt közbe Apa és ő is elkezdte saját kését nézegetni, tisztogatni. - Neked nem hiányzik ez az egész? Hogy együtt cincáljuk szét lények tucatját?
Most már semmit nem értettem. Az események olyan hirtelen vettek fordulatot, hogy képtelen voltam felvenni a fonalat.
- Hogyan.....? -kérdeztem lassan és rossz előérzetem támadt.
Ekkor Anya elmosolyodott, de hűvösen és érzelemmentesen.
- Az ilyesmik...-közölte azzal kezével felém legyintett. Váratlanul egy semmiből érkező érzés rántott össze, levegőt alig kaptam, torkomba vér tolult fel és belülről millió kés szabdalását éreztem. Fájdalmasan felkiáltva görnyedtem össze, és kínok közt hánykolódva vért köhögtem fel.
Bree odalépett hozzám, felrántott a székről és a falhoz lökött a húsvágó bárddal kezében. Ezzel egy időben álltak fel az asztaltól a szüleim és egy-egy pengével kezükben sétáltak felém ők is.
Apa ugyanazzal a rideg tekintettel meredt rám, amit a vadászatok alatt oly sokszor láthattam és a nyakamhoz emelte saját fegyverét.
- Ne....-nyögtem ki továbbra is vért köhögve és szenvedések közt hánykolódva. - Apa...kérlek...ne tedd...-könyörögtem rekedtesen és legördült egy könnycsepp arcomon. 

Ezek ők voltak...és mégsem.
- Apa, ne...ne öld meg a fiadat..-nyöszörögtem és újabb könnycsepp csordult ki szememből.
- Sosem tartottalak a fiamnak. -közölte hűvösen az apám és az utolsó szavakra mindhárman nekem estek késeikkel, ott szabdalva szét, ahol csak tudtak.
Torkom szakadtából üvöltöttem és fülemben csengett Bella nevetése, átívelve az egész illúziót, amit a szerrel sikerült keltenie bennem.

Meg akartam halni. Nem tudtam meddig bírom ezt még. Sam, hol vagy?

SAM!!

(10. rész) A tettek mezeje

( Hellókaaa! Sok dolgot akarok mondani nektek.
1: A blog, mint láthatjátok, új külsőt kapott, ezért így is szeretnék köszönetet mondani Baksay Katának,mert az ő keze munkáját dícséri. Fantasztikus vagy! ❤❤
2: Elindult a Supnat 13. évada és te jó ééég járjunk együtt örömtáncot. *---* 
3: Mindennek jelentősége van még mindig ;)
4: Jó olvasást mindenkinek, ez a jubileumi tizedik rész, köszönöm, hogy olvastok! ^^ <3 )

*DEAN*
A meccs véget ért, csakúgy, mint a romantikus együttlétem a sajtburgerrel. Üres tekintettel meredtem a tvre, az elmém próbálta befogadni a gondolatot, hogy Sam egyedül császkál a hisztis csaj után. Még mindig semmit nem tudott magáról, de legalább kevésbé volt nyomott. Elmosolyodott, ez már haladás. Mintha csak apától vártam volna dicséretre.
Arcomat megdörzsöltem és egy fáradt, halk sóhajjal kísérve vettem elő telefonomat. Négy nem fogadott hívás Breetől.
Direkt nem vettem fel, képtelen voltam bárkivel is beszélni...egy kivétellel, de ő pedig nem válaszolt. Most, hogy biztos voltam benne Sam él és jobban van a feje két nap után, egy halk káromkodással nyomatékosítva emeltem a fülemhez a kagylót. A telefon kicsöngött, idegtépő volt a várakozás. Mit játsza itt II. Erzsébet királynőt, aki nem ér rá?
Ekkor hallottam meg egy halk neszt a hátam mögül, mintha valaki elsurrant volna a fürdőszoba irányába. Hirtelen minden idegszálammal a hangra figyeltem, izmaim megfeszültek - egyszóval dolgozni kezdett a vadász ösztön.

Felpattantam a kanapéról és megpördültem magam körül. Senki. Szemem ide-oda cikázott, mint egy őrült úgy kerestem a hangot kiváltó alakot. Lassú mozdulatokkal nyúltam nadrágom hátsó része felé, ahol mindig hű fehér pisztolyomat tartottam. Bal kezemben a telefont szorongattam, teljesen megfeledkezve róla. A vonal kicsengése egyenlő ritmusú volt légzésemmel. Nyugodtnak kellett maradnom...
- Felesleges a fegyver. -szólalt meg váratlanul egy hang az étkező asztal felől. Összeráncoltam a szemöldökömet és azonnal felé fordultam.
- Te.... -kezdtem egyszerre fura és fenyegető hangon, de a mondatomban nem jutottam tovább.
Az utolsó dolog amit észleltem a támadóm arca volt, aztán egy erős ütés.....végül minden elsötétült.

Legalább ebédeltem előtte egy jót.

*SAM*
A nő az arcomat fürkészte, mintha valamiféle reakciót várt volna.
- Ruby... - ismételtem meg lassan, végig a szemeibe nézve. - Nem rémlik, sajnálom. -ráztam meg végül a fejemet lemondóan. Egy pillanatig pedig igazán elhittem, hogy most megtörik a fal ami az emlékeimtől választ el.
- Talán nem is baj. -mormogta maga elé a lány, aztán ismét felvarázsolta arcára azt a mosolyt. - Van itt sült krumpli? Ölni tudnék egy adagért. -hümmögött az étlap felé fordulva. Az arcát figyeltem, majd kíváncsiskodni kezdtem.
- Pontosan honnan ismerjük egymást?
Rám nézett és nagyot pislogott.
- Nem lényeges, Sam. Ami számít a kis sztorinkból, azt pedig nem illik nyilvános helyen megbeszélni. -csücsörített felém, majd újra az étlapnak szentelte figyelmét.  Ahogy megértettem, nagyot pislogtam és megköszörülve torkomat gyorsan a kávés poharakhoz fordultam.

A lány csak mosolygott az arcomon majd az órára nézett és kicsit túl hirtelen is, de felpattant.
- Mennem kell. Jó volt látni Sam. -biccentette oldalra a fejét és már éppen indult volna, amikor megtorpant. Visszafordult még a válla felett.
- Ne említsd Deannek, hogy találkoztunk. Volt egy vadászos incidensünk. -legyintett majd ismét rám mosolygott. - Mi viszont még találkozunk. -közölte és kisétált az ajtón fekete szerelésében anélkül, hogy jobban megismerhettem volna.

Pár perc múlva úgy döntöttem ideje most már tovább állnom és Bellaval beszélnem. Azóta az este óta nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, miszerint nem ember. Meg kellett tudnom róla és a képességeiről többet.
Szabad kezemet zsebre téve vonultam végig az utcákon, a szél kellemes őszi fuvallattal érkezett. A levelek kezdtek lehullani és szinte érződött a város kisugárzásán a közelgő Halloween.

Mintha Dean elmondása alapján, nekünk nem lenne kb minden nap Halloween.

A házhoz érve nagy levegőt vettem. Veszélytelennek látszott a múltkor a motelben a lány, hiszen a vállamra hajtott fejjel pihent kimerülten, de ettől függetlenül még mindig egy természetfeletti valaminek számított. Megrémített.
Bekopogtam és pár másodpercre rá szélesre tárta az ajtót a rövid szőke hajú mosolygós lány.
- Sam..! -nézett fel rám meglepetten pislogva, majd egy nagy vigyor térült szét arcán és odébb ugrándozott az ajtóból boldogan, de még onnan is fél szemmel engem figyelt.

- Gyere be!
- Szia... -mondtam halványan visszamosolyogva és beljebb léptem. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, kisebb görcsbe rándult a gyomrom.

"Ez csak Bella, a kedves, jókedvű és kicsit sem veszélyes Bella. Nyugalom, jegyezd inkább már meg, milyen csinos, te idióta!" - bíztattam magamat fejben majd a lányra pillantottam.

- Jól áll ez a ruha. -böktem ki végül, ő pedig végig nézett magán. Egy sima farmert és fehér csipkés felsőt viselt, aminek nem voltak vállai.
- Öhm, köszönöm. -jött kicsit zavarba majd elnevette magát és elindult a nappali felé, miközben folytatta. - De biztos nem azért jöttél, hogy divattanácsokat adj, szóval ki vele. -huppant le a kanapéra. Leültem a bútor másik felére és úgy helyezkedtem, hogy pont szemben legyünk egymással.
- Pedig a flanel ingekről órákat tudnánk beszélni Deannel, a ruhatárunkat elnézve. -feleltem, majd hátrasimítottam néhány tincset a hajamban. A lány halkan elnevette magát a szavak hallatán.
- Abban biztos vagyok. -ült kissé közelebb és hogy nyomatékosítson, megigazgatta ingem gallérját. Az érintése jól esett, olyan megnyugvást adott. Az egész lány csak úgy ragyogott, amikor ránéztem.
Egy pillanatig nem is jutott eszembe, miért jöttem, aztán néhányat pislogva belekezdtem.
- A múltkor a kórháznál....elképesztő voltál. -mondtam ki egy rövid félmosoly kíséretében, aztán a szemeibe néztem. - Hogy csináltad?
Bella egy pár másodpercig meglepettnek tűnt a kérdés hallatán, aztán az ölébe ejtette kezeit.
- Ki fogsz akadni. -fürkészte az arckifejezésemet, én pedig megráztam a fejemet, jelezve, hogy folytassa. - Oké. -sóhajtott fel. - Vérmacska vagyok. Ez olyasmi, mint a vérfarkas dolog, csak mi tudunk gyógyítani is.
Aprót bólintva emésztettem meg a hallottakat.
- Falkában éltek? -kérdeztem végül. A lány mosolyogva a fejét rázta, de láttam a szemén, hogy aggódik. Talán attól, hogy én leszek az aki kiakad.
- A mi rendszerünk egy örökös dinasztiának számított, ahol egészen jól megfértek egymás mellett a tiszta vérmacskák és a fattyúk is, akik félig emberek. -kezdett mesélni. - Pár évvel ezelőtt lázadás tört ki, a fattyúk át akarták venni a hatalmat az emberek és a dinasztia felett. Véres harcok kezdődtek nálunk is... -folytatta elrévedő tekintettel, majd hirtelen nagyot pislogott és igyekezett felvenni a jókedvű arckifejezést. -  Úgyhogy eljöttem.
Rosszul éreztem magam a gondolattól, hogy miken mehetett keresztül Bella. A görcs eltűnt a gyomromból és helyette lágyabb arccal néztem rá.
- Sajnálom Bella. - mosolyogtam szomorúan, majd egy kisebb habozás után, de végigsimítottam a karján, de csak pár másodperc erejéig.
A lány meglepődött, de aztán közelebb húzódott.
- Máris megérte, ha ilyen bociszemekkel nézel rám. -felelte halkan és a szemeimbe nézett. Zavartan elnevettem magam, de Bella nem mozdult, csak lepillantott a számra.
Elakadt a lélegzetem és nagyot nyeltem. A szívem hevesen dobogott és másra sem bírtam gondolni csak az ajkaira és arra, mennyire tökéletes ez a lány. Közelebb hajoltam és egy finom mozdulattal megsimítottam arcát... Nem akartam mást, csak megcsókolni. Zavarban voltam, de mást nem is akartam.

Ekkor szólalt meg a telefonom. 

Lehunytam a szememet és halkan felsóhajtottam. Bella ugyanígy tett, majd felkelt a kanapéról és elindult a konyha felé.
- Hozok valamit inni. -szólt még vissza a válla felett én pedig megdörzsöltem arcomat. Elővettem a mobilomat és fogadtam a hívást.
- Mondjad. -sóhajtottam fel, de ösztönösen megdermedtem a vonal másik végén elhangzott szavaktól.
- Baj van Sam. -közölte Bree feszülten. - Dean eltűnt.

*DEAN*
Egy kemény pofon hatására tértem csak magamhoz. A fájdalom végighasított rajtam  és apró ezernyi tűszúrás érzetét hagyta maga után arcomon. A szemeimet nagyra nyitva és hatalmasakat pislogva próbáltam kivenni hol lehetek. Hunyorogva néztem körül, megmozdítva kezemet, hogy arcomat megdörzsöljem.
Nem tudtam.
A gondolat vontatottan jutott el az agyamig, de amint összeállt a kép, azonnal felkaptam fejemet. Egy székhez kötözve ültem, kezeim bilincsbe verve és szintén ülőhelyemhez rögzítve hevertek hátam mögött.  Egy erős bőrszíj tartott ott.... fogolyként.
Rámeredtem dühösen elrablómra és a mérgem csak nőtt, ahogy újra realizáltam ki áll előttem egy őrült mosollyal.
- Nincs hangulatom, most a szado-mazohoz, bocs. -mosolyogtam rá feszülten, mire fogvatartóm újra lekevert egyet. Köhögni kezdtem és fémes ízt éreztem számban. Oldalra köptem egy kisebb adag vért, majd visszavarázsoltam a magabiztos vigyort arcomra.
- Tudtam, hogy...-kezdtem rekedtesen.-...hogy nem vagy százas, de ennyire...? -nevettem el magam, mire ő csak összehúzott szemöldökkel szólalt meg sziszegve.
- Te csak fogd be! -morogta dühösen és egy kis asztalhoz lépett. Az egész helység apró volt és mocskos. Koszos láncok és zacskók hevertek mindenütt, az ablak magasabban helyezkedett el és bedeszkázva, a szobában pedig mindössze egy darab csupasz izzó adott fényt.
Összehúzott szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, ahogy apró keze megragad egy éles kést. Felém fordult és közelebb lépkedett, a pengét lassan végighúzta arcomon és nyakamon, épp csak hozzáérve. Végig szemeibe néztem, egy arcizmom se rándult.
- Gyerünk te szuka! -morogtam le sem véve róla tekintetemet. Nem engedhettem meg, hogy lássa a gyengeségem, hogy érezze a torkomban dobogó szívem, vagy hallja halk zihálásomat. Keménynek kellett maradnom.

- Egész nap bírom. -tettem hozzá fogaim közt szűrve a szavakat.
- Ebben reménykedtem nagyfiú. -vigyorodott el Bella késsel a kezében, majd belém vágta a pengét.

(9. rész) Amikor megtörik a jég..

(Hellókaa! A heti részt most kicsit előbb hoztam, remélem tetszeni fog nektek. Egy kis megjegyzés: minden okkal történik, ne gondoljátok semmire hogy töltelékszál csak...;) Jó olvasást! ^^)

*DEAN*
Összezavarodtam és egy pillanat erejéig tehetetlennek éreztem magam, mint az a kisfiú, aki sokáig nem értette miért nem lép be többet az ajtón az anyukája. A látvány sokkoló volt, egy előre megrendezett film szürreális jelenete, ahol a lány, aki a karjaim közt halt meg, most ugyanolyan agresszívan próbált bejutni egy helységbe.
- ...ajjaj. -szólalt meg egyszer csak a szőke hajú orvos srác, akit nem csak, hogy nem vettem észre elsőre, de még azt se tudtam mi a fenét keres az asztalunknál a motelben. Rám meredt összevont szemöldökkel. - Magukkal hívtak, nem kell rögtön lelőni.
A fejem zsongani kezdett, a döbbenet első hulláma egyre inkább átcsapott értetlenkedésbe, ugyanis ez a valaki válaszolt a kérdésemre.
A ki nem mondott kérdésemre. Ott meg egy hulla kiabált Samért.
Nagyot pislogtam, majd lassan előre léptem és rekedtes hangon szólaltam meg.
- ...Bree?

A neve hallatán abbahagyta a dörömbölést és szólongatást, majd megpördült. Arcán egyszerre sok érzelem futott át, az aggodalomból pillanatnyi elmezavarrá, onnan pedig újra aggodalommal kevert dühbe váltott.
- Az összeborulást hagyjuk későbbre, az öcséd rosszabbul nézett ki amikor bement, mint Louis abban az ingben! -hadarta, mire az említett srác a szemeit forgatta.
- Tudom, hogy tetszik. Látom a fejedben. -dőlt hátra egy amolyan "Ugyan kérlek" mosollyal, én pedig erősen próbáltam felvenni a fonalat és megérteni mindent egyesével. Megcsóváltam a fejem lassan, majd, hogy végre befogja ő is, közelebb léptem Breehez és nagyot nyelve átöleltem.
- Egy napig se bírod nélkülem Nielsen. - mondtam közben halkan. Éreztem, hogy egy pillanatra megdermed, azonban nem is hagytam időt neki reagálni, azonnal elhúzodtam tőle és a fürdőszoba ajtó felé fordulva egy jól irányzott mozdulattal a kilincs alá rúgtam. A zár egy hangos kattanással megadta magát és a bejárat végre szabaddá vált.
Számítottam rá, hogy a kisöcsémet a tükörnél állva és zihálva találom. Még arra is, hogy esetleg elcsúszva a kádban.

De arra nem, hogy a földön fog ülni a sarokban, felhúzott térdekkel és mint egy riadt vad kapkodva tekintetét ide-oda. 
Rám meredt nagy, szomorú szemekkel és nagyot nyelt. Suttogva szólalt meg.
- Az a lány...a plafonon égett el. -motyogta teljesen kiakadva, aztán lehajtotta fejét. Visszafojtottam lélegzetemet és intve a többieknek hogy maradjanak ahol vannak, beléptem a fürdőbe. Óvatos mozdulattal behajtottam az ajtót és leültem Sammy mellé.
- Emlékszel Jessre? -kérdeztem komoly és aggodalmas arccal fürkészve az övét, bár utóbbi érzést próbáltam elrejteni. Neki egy talpraesett és kemény bátyra volt szüksége.
Sam összerezzent a név hallatán, de biccentett egy aprót. Erőt vett magán és enyhén remegve újra velem fordult.
- ...Mégis hogyan éghetett el a plafonon...? - formálta a szavakat halkan és hitetlenkedve. Úgy éreztem az öcsém a pánikroham és őrület szélén áll.
Megköszörültem torkomat finoman.
- Nézd Öcskös, vannak dolgok amikről, jobb ha...
- Ki vele. -szakított félbe, igyekezve rendíthetetlen hangsúlyt megütni. Mélyen a szemembe nézett....és én ugyanazt a tudatlan kisfiút láttam meg benne, aki majdnem 17 évvel ezelőtt követelte az igazságot apa munkájával kapcsolatban.

- Tudnom kell. -tette hozzá lassan megrázva a fejét, de tartva a szemkontaktust. Nem tehettem vele ezt tovább, még a végén teljesen kifordult volna magából. Joga volt tudni a saját emlékeinek ezen részéről.

Úgyhogy elmondtam neki.

Nem tudom meddig tartott, talán mindössze 10 percig, lehet, hogy fél óráig is. Újra nekem kellett szembesítenem a ténnyel, hogy milyen körülmények övezték anya halálát, hogy minden történet rémalakja, az összes rohadék lény ott rejtőzik a sötétben és hogy a mi feladatunk ezen a világon elpusztítani őket. Néhány vadászatot is elmeséltem neki a kevésbé durvábbak közül, hogy értse a gyakorlati részét is.
Mikor az utolsó mondatom végére is pontot tettem, aggódva néztem az öcsém arcát. Csak maga elé meredt csendesen, majd  bólintott, de keze remegett.
Ismét tönkretettem az életét az igazság felfedésével és ő pont ugyanúgy próbált erős maradni, ahogyan annak idején is.
Egy pillanatig haboztam csak, aztán döntöttem.
- Gyere ide Öcskös...- szólaltam meg és az idegösszeroppanás szélén álló, de továbbra is tudathasadásos kistestvéremet közel húztam magamhoz, szorosan átölelve. Sam a mozdulat hatására lazított vonásain és akaratlanul is, de megtört. Vállamon éreztem annak az egyetlen átkozott könnycseppnek jelenlétét amit megengedett magának és enyhén remegő kezekkel ölelt vissza.
- Jól van Sammy, itt vagyok. Nem hagylak magadra többet. -nyugtattam a részben a hallottaktól, részben a nap felgyorsult eseményeinek súlyától kikészült fiút.
Némán esküt tettem magamnak fejben, hogy bármi történjen is, többet nem marad egyedül.
Nem engedem. 

*SAM*

Szemeimet dörzsölgetve keltem ki az ágyból és a nappalinak aligha nevezhető, mindössze egy kanapéból, egy kisasztalból és tvből álló szoba felé vettem az irányt. Ebéd körül járhatott az idő, ugyanis Dean éppen sajtburgert falatozva nézte a meccset. Beletúrtam hajamba és hunyorogva botorkáltam oda mellé.
- Jó reggelt Csipkerózsika. -nézett rám mosolyogva, de tovább csámcsogva.
-Mennyi az idő? -motyogtam válaszul és háradőltem a kanapén én is. Dean az órára pillantott.
- Fél kettő múlt.
- Akkor nem aludtam sokat... -számolgattam fejben, közben újra megdörzsölve arcomat. Körülbelül hajnal egy-kettő körül fekhettem le, szóval...
- Két nappal ezelőtt aludtál el Sammy. -ragadott ki gondolataim közül Dean komoly hangja. Kikapcsolta a tvt és felvont szemöldökkel figyelte a reakciómat.
Döbbenten pislogtam Deanre. Két teljes nap eltelt a fürdőszobás incidens óta?!
Ami azt illeti továbbra sem emlékeztem semmire. Amiket az állítólagos bátyám elmondott éreztem, hogy nem hazugság, de csak mint történetet tudtam elfogadni...nem érkezett egy felismerés jellegű hullám, vagy ugrott be minden egyéb részlet is. Mintha az életemről szóló dokumentumfilm egy darabját hallgattam volna meg. Nem emlékeztem semmire továbbra sem a lángoló lányon és Bella nevén kívül, de legalább fény derült néhány igen fontos tényre rólam.
- Biztosan az emlék hatására... -gondolkodtam hangosan és megcsóváltam fejemet. Felkeltem a sárga kanapéról és elindultam átöltözni.
- Hé Sam, mégis hová készülsz? -tárta szét értetlenül karjait Dean és láthatóan nem örült.
- Beszélnem kell Bellaval. - feleltem lassan. Még mindig izgatott a kérdés, hogy vajon micsoda és kicsoda ő. Talán ha jobban megismerném a lányt...
A bátyám egy pillanatig még az arcomat fürkészte  majd letéve a hamburgert felállt korábbi ülőhelyéről.
- Elviszlek. -rágta meg és nyelte le még gyorsan a szájában lévő falatot és indulásra késznek tűnt.
Összeráncoltam szemöldökömet.
- Nem kell, odatalálok.
- Ragaszkodom hozzá. -vágta rá Dean kissé túl gyorsan is. Furcsa volt egész helyzet.
- Elmondanád, mi ez a nagy ragaszkodás...? -kérdeztem lassan a kisebb szünet után, ő pedig felkapva kulcsait pillantott rám futólag.
- Nem. Öt perc múlva kinn a kocsinál. -felelte kissé könnyedebb hangsúllyal és elindult az ajtó felé.
- Várj már! -szóltam utána és felsóhajtottam. - Ez....szóval...én...-kerestem a szavakat. Nem vitethettem el magam oda, mint egy óvodás. - ...szeretnék egyedül menni. Meg akarom ismerni jobban Bellat. -nyögtem ki végül, feltehetőleg a testvéremnek. Megállt a mozdulatban és felsóhajtott halkan. Kelletlenül, de elfogadta a döntésemet.
- Rendben. -dobta vissza kulcsot az asztalra és levágódott a sajtburgeréhez újra a kanapéra. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy esetleg megbántottam, de tényleg kettesben kellett beszélnem Bellaval.
- ...Biztos nem probléma? -kérdeztem még vissza azért egy kissé bűntudatos arckifejezéssel.
Megrázta a fejét és beleharapott a hamburgerbe, visszakapcsolta a tvt és csámcsogva bámulta tovább a baseball meccset. 

Miután felöltöztem és ettem valamit elindultam az ajtó felé, Dean azonban utánam szólt.
- Hé Öcskös!
- Igen? -fordítottam vissza fejemet, ő pedig magára erőltetett egy mosolyt és kezeivel a hajánál kezdett körözni és mutogatni.
- Legalább néhány hajcsavarót használj vagy... -kezdte, azonban én szemeimet forgatva bár, de halkan nevetve és fejcsóválva csuktam be magam mögött az ajtót.
Zsebre tett kézzel sétáltam a hosszú utcákon, mindössze néhány emberrel találkoztam csak akik öltönyben és aktatáskával siettek ebédelni. Egy csapat diák a park mellett deszkázott és láthatóan egy-egy újabb trükk megtanulása jobban izgatta őket, mint hogy a kötelességüket teljesítve az iskolában üljenek. Halványan elmosolyodva figyeltem őket. Olyan gondtalannak tűntek egy pillanatig....ők nem tudták az igazságot, fel sem fogták mennyi veszély leselkedik rájuk is a sötétségben. 

Elkomorodtam. A két nappal ezelőtt megtudtak még most is felkavartak.
Tovább sétálva elhaladtam egy kávézó előtt, úgyhogy megtorpanva eldöntöttem, hogy beugrom két italért. Nem akartam üres kézzel beállítani Bellahoz.
A kis bisztró szerű helyre belépve remek illatok csapták meg orromat. Éreztem valami motoszkálást az agyam hátsó részében, mintha eszembe kellett volna erről jutnia valaminek, de végül túlléptem ezen. Semmi értelme egy újabb összeroppanásnak. A pulthoz mentem és kikértem a kávékat, amikor is egy női hang szólalt meg mögöttem.
- Sam?! -kérdezte vidáman és lehuppant mellém. - Rég láttalak vadászkám. -vigyorgott a sötét hajú lány.
Összeráncoltam szemöldökömet és óvatosan szólaltam meg.
- Ismerjük egymást...?
A lány felnevetett.
- Hát van egy kis múltunk. Együtt...vadásztunk egy darabig. -tartott közben egy leheletnyi szünetet és félrebiccentette fejét, így sötét színű tincsei előre hulltak vállára. - Nem is emlékszel rám?
Szóval vadász. Biztos kedves ismerősöm lehetett, ha így örül nekem. Megköszörültem torkomat.
- Ne vedd magadra, bevertem a fejem és minden kiesett. -magyaráztam az egyik kávéspohárral babrálva. A nő egy pillanatra meglepett arcot vágott, majd kedvesen elmosolyodott, de volt valami hideg a tekintetében, valami ami rossz érzéssel töltött el. Mintha nem lett volna őszinte az a reakció.
Végül előre nyújtotta a kezét és bemutatkozott.
- Ruby vagyok.

(8. rész) Míg a halál el nem választ..?

( Hellókaa! Még épp hogy a héten, de itt az új rész, remélem tetszeni fog nektek!:) Emlékeztek Louisra az első részből? Ha nem, kicsit olvassatok vissza miatta, fontos. ;) Jó olvasást mindenkinek! ^^ )

*DEAN*
Nem mozdult. Sem ő, sem körülöttem bárki más. Csak némán feküdt az autóban, lábán azokkal a sebekkel amiktől képtelen voltam megóvni.
A lány akit nem mentettem meg.
A torkomon akadt a szó, gyomrom görcsbe rándult és mintha minden megállt volna körülöttem egy pillanatra.
Szédülten hátrébb léptem lassan néhányat, de lehetetlenné vált a környékemen lévő emberek szavait meghallanom, vagy bármit is érzékelnem az egészből.
Bree meghalt és ez az én hibám volt.

Éreztem hogy valaki megfogja a vállamat, de csak üveges tekintettel fordultam felé. Az öcsém szája mozgott, de egy szót sem értettem abból amit mondott. Lassan visszafordítottam fejemet a holttest felé. Most kellene megszólalnia, hogy "Ne már Winchester, csak vicceltem!" és valami megjegyzést téve a közeledő orvosra vihogva integetnie.
Breenek azonban a szeme sem rebbent, keze élettelenül pihent az Impala hátsóülésén, feje kissé lebicsaklott.
Egy szőke hajú orvos srác érkezett meg hirtelen és valamit kiabált a többieknek, de csak tompán hallottam. A lány testét pihe könnyen emelték ki az autóból a kerekekkel ellátott hordágyra, ami nekem idefelé nem sikerült egy újabb hülye vita nélkül.
Még ennyiben sem tudtam gondoskodni róla, nem hogy megmenteni egy pokolfajzattól.
Lassú léptekkel meneteltem a kocsim vezetőülése felé. Talán mormogtam valamit Bellanak arról, hogy Samet vigye be a kórházba, de nem voltam benne biztos. A kezdeti döbbenetet kezdte felváltani a kétségbeesés és a düh.
Elviselhetetlen volt a tudat, hogy miket mondtam utoljára neki.

A gázra tapostam és mindenkit magam mögött hagyva lőttem ki a '67-es csodával a nedves aszfalton.

*SAM*
Még alig tértem magamhoz a sűrű eseményektől, amikor Dean bevágódott az Impalába és a sebességkorlátozást és minden egyéb szabályt figyelmen kívül hagyva száguldott el. Nagy szemekkel néztem utána, majd vissza a hordágyon heverő nőre. Arca békés kifejezést öltött, mint akinek kellemes is a helyzet.
Talán az én hibám volt. Ha nem állok le kérdezősködni a múltamról a Breenek nevezett lány most is élne és....
- Mégis hová megy ilyenkor a bátyád?! -szakított ki a fiatal orvos hangja depresszív gondolataimból idegesen. Rám nézett, de rögtön el is tűnt minden düh arcáról és meglepetten fordult Bella felé. - Nem emlékszik semmire....?
- AZ ISTENIT LOUIS, BREET HOZD VISSZA! -csattant fel a fejét fogva kétségbeesetten a szőke hajú lány és úgy tűnt mindjárt pánikrohamot kap. Nem mozdultam, fogalmam sem volt ki ez a Louis, vagy hogy honnan szerzett tudomást az emlékezetkiesésemről. Brianat sem ismertem, de valahol a szívem mélyén szerettem volna, ha visszatérne a szarkasztikus beszólásaival.....Dean miatt. Megtört éreztem, valamiféle testvéri kötelék miatt tűnt fel talán. Mintha aggodalmat éreztem volna.

Louis az apró termetű lányra meredt.
- Tudsz gyógyítani. Segíts. -adta ki a parancsot feszülten és Bella hirtelen magához térve ragadta meg Bree ernyedten aláhulló kezét. Lehunyta szemét, míg Louis ugyanígy tett a másik karjánál.
Hirtelen a semmiből halvány sárgás fény világította meg belülről a kimúlt, húszas évei vége felé járó nő ereit, majd a fénnyaláb lassan mindenhol szétterjedt testében.
Levegő után kapva figyeltem a jelenetet és hátráltam néhány lépést egészen addig amíg egy mellettünk lévő autónak nem ütköztem. Hitetlenkedő arccal meredtem rájuk és zihálni kezdtem. Boszorkányság. Ezek nem is emberek. Az észérvek ellen szóló tettet hajtottak végre, de ez lehetetlen, boszorkányok és varázslók nem léteznek!
Félelem árasztott el, borzasztóan rettegtem... Talán az állítólagos bátyám sem az akinek mondja magát.

A fény hirtelen kialudt és Bree nagy levegőt véve kinyitotta szemeit. Lábán a karmolásoknak nyoma sem volt, ő viszont felnyögve kezdte dörzsölgetni fejét, mint aki szörnyű fejfájással küzd.
- Még öt percet mama....- motyogta, Louis pedig láthatóan kimerülten, de felnevetett.
Bella már kevésbé  tűnt fittnek. Elengedte a lány kezét és szédelegve lépett egyet, végül úgy látszott el fog esni, így egy gyors mozdulattal odaléptem és elkaptam. Boszorkányság ide vagy oda, biztosan okkal ugrott be az ő neve. Fáradtan elmosolyodott halványan. és háttal nekem a mellkasomnak dőlt.
- Szép fogás. - motyogta bágyadtan és igyekezett megmaradni a lábán. Rengeteget kivehetett belőle ez az elképesztő gyógyítás.
A Louisnak nevezett orvos megtámaszkodott a hordágyon és vett néhány mély levegőt.
- Ez meleg volt...
Bree szólalt meg a csöndben, felülve lassan és a lábán a sebek egykori helyét masszírozva.
- Pont mint a te inged. Komolyan Louis, rózsaszín...?

Bree minden bizonnyal visszatért.

Jóval később mindannyian a motelszobában voltunk Dean kivételével. A kanapén ültem, Bella a vállamra hajtva fejét aludt félig-meddig, teljesen kimerült volt. Louist leváltották a kórházban, így ő is ott ült az asztalnál és Breet nyugtatta aki megállás nélkül járkált fel-alá a helységben.
- Miért hagytátok, hogy csak úgy lelépjen?! Hülyeséget fog csinálni, hiszen Winchester! -átkozódott egyfolytában azóta, hogy megtudta Dean lelépett amikor halottnak hitte a lányt.
- Szerintem tudja mit csinál. -szóltam közbe halkan, de Bree leintett.
- Hiszen te azt sem tudod ki vagy! -vágta rá idegesen, de mikor rájött mit is mondott, elhallgatott és megállt. Csalódott arccal fordultam el tőle...nem akartam mást csak emlékezni.
- Ne haragudj Sam. -sóhajtott fel kedvesebb hangon és odasétált hozzám bénán megölelni. Bűntudatosan megrázta a fejét. 

Megköszörültem torkomat. Igaza volt, azt sem tudtam ki vagyok, hogy milyen világ ez ahol halottakat hoznak vissza, vagy, hogy mit csinálna a bátyám és mit nem.

Óvatosan kibontakoztam az ölelésből és felkeltem a kanapéról. Bella felriadt egy pillanatra majd továbbra is gyengén elfeküdt a bútoron. Bementem szó nélkül a fürdőszobába és bezártam magam mögött az ajtaját. Még hallottam, ahogy Louis felsóhajtva valami olyasmit mond, hogy "Ezt jól megcsináltad", de nem vettem biztosra.
Leültem csendesen a padlóra, hátamat a kádnak vetettem.
Senkim és semmim nem volt csak a hallottak. Minden értelmét vesztette a mai nap során. Új emberek, akikben nem bízhattam, új képességek, amiket eddig még soha nem láttam. A világ összezuhanni készült és úgy éreztem nekem kellene összetartanom, csak képtelen voltam rá. Kifogytam hirtelen az ütőkártyákból, a mögöttem lévő 25 év semmissé vált és az emlékét olyan vastag porréteg borította, amin áthatolni lehetetlen volt.
Egyedül voltam.
Az anyám nem termett itt, hogy megöleljen és ami a legrosszabb volt, hogy nem is éreztem a hiányát. Az égvilágon semmilyen érzelmet nem tudtam kapcsolni az 'anya' szóhoz, csak elképzeléseim voltak arról, hogyan nézhetett ki. A bátyám...ő próbált helytállni és mindent egy kézben összpontosítani, de ért ez bármit is, amikor lassan a nyakunkba hullt a világ? Nem. Ő is itt hagyott.
Nem bírtam szembenézni a valósággal, a fejem is belefájdult annyira küzdöttem azért, hogy bármire is emlékezzek.
A fejfájás fokozódott, én pedig felnyögtem a hasogató kíntól. A szenvedés hirtelen mintha átváltott volna egy másik síkra... ez volt a pillanat mikor képek kezdtek peregni szemem előtt egy fiatal idegen lányról és ahogyan a plafonon kifeszítve tűzben elég. 

*DEAN*
Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttem onnan, de nem lehetett több egy pár óránál. A motelszoba felé hajtottam rendíthetetlenül, nem törődve az anyósülésen heverő véres machetével. Ruhámat néhol hasonló színű cseppek borították, talán arcomra is fröccsent belőlük. Egy pillanatig sem érdekelt.
A kórháztól elszáguldva telefonáltam Bobbynak, hogy azonnal mondjon egy melót a közelben. Először nem volt hajlandó megtenni amit kértem, biztosan kihallotta hangomból az indulatot és kétségbeesettséget. Egy sor győzködés után ajánlott csak egy órára innen egy lehetséges vámpírfészket, amiben már csak néhány szörny maradt.

Megfelelt.

Zörögve állt meg a fekete autó motelünk előtt Beacon Fallsban. Minden felgyülemlett átkozott érzelmet kiadtam magamból a gyors vadászat során. Nyikorgó hang kíséretében csukódott be az Impala ajtaja mögöttem, halkan felsóhajtva konstatáltam, hogy lesz mit javítgatni rajta holnap.
Most, hogy az öcsém előtt ért véget egy élet és látott engem szétesni, fogalmam sem volt milyen állapotban fogom találni szobában. Életemben először kívántam, hogy bár vele lenne az a hisztis fruska, mert legalább nem kéne egyedül átvészelnie ezt Sammynek. Bűntudatom volt, hogy a legrosszabb helyzetben hagytam magára a kisöcsémet, elbuktam a nevelésében. Többé hogyan bízhatna bennem? Képes voltam ott hagyni, hátrébb helyezni őt önmagamnál és a gyászolás okozta összeroppanásomnál.
Megbocsáthatatlanul nagyot hibáztam, apa nem ezt várta volna tőlem. Nem, most erősnek kell maradnom és Samre vigyázni ezentúl is.

Igyekeztem kifejezéstelen arcot felvenni. 

Lassan lépkedtem a szoba felé, az ajtó előtt megálltam és mély levegőt vettem magamat bátorítva, hogy képes legyek a testvérem szemébe nézni.
A kilincsre helyeztem kezemet és benyitottam.
A földbe gyökereztek a lábaim a látványtól.

Bree élt és Sam nevét kiabálva dörömbölt a fürdőszoba ajtón, ahonnan a kisöcsém fájdalmas nyögése hallatszódott ki.