(19. rész) Bármi áron

(Hellóka! Máris itt az új epizód, remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem. Jövőhéten lesz az utolsó rész szerintem január első hetéig, mert az ünnepek alatt úgyis mindenki el van foglalva és nem olvas blogot :D Charlie pedig rövid hajú, csak kevés gif van úgy. Ehhez viszont még nagyon jó olvasást! ^^ )

* DEAN *
 A hangra azonnal felkaptam fejemet, a világ egy pillanat alatt megszűnt létezni.
A kocsmában mindenki megtorpant, mintha a sikoly átkapcsolt volna valamit az agyukban.
Gondolkodás nélkül rohantam Charlie után, útközben még egy széket is fellöktem...emberestül. A szívem a torkomban dobogott és ahogy berontottam az ajtón, szememet ide-oda kapkodva kezdtem keresni a baj forrását.

A lány a falnak dőlve állt, kockás inge szakadt, ajka véres volt. Láthatóan borzasztóan szedült, egyik kezével pedig fejét fogta.
Vele szemben egy kb 25-30 éves, viszonylag magas férfi mosolygott összefont karokkal...Arca enyhén borostás volt, haját viszont gondosan beállítgatta otthon. Jobb csuklójából vér csepegett lassan.
- Hé Bieber! -kiáltottam oda neki, mire a srác rám sem hederítve megindult ismét egy öntelt mosollyal az összetört Charlie felé.

A másodperc töredéke alatt elöntött a méreg és felmordulva nekilöktem a fickót a falnak ingénél fogva. Alkarommal a nyakát szorítottam le, míg bal kezemmel a pisztolyomat szedtem elő és mellkasának nyomtam azt.
- Ne olyan hevesen...! -szűrtem a szavakat a fogaim közt és igyekeztem uralkodni magamon, nehogy még a válaszadás előtt megöljem. A férfi negédesen elmosolyodott és lassan felemelte kezeit a feje mellé.
- Attól tartok félreérti a helyzetet, a hölgy és én csak beszélgettünk. -felelte, mire újra neki vágtam a csempének.
- Villants mosolyt, te rohadék! -sziszegtem vissza. A kép kezdett összeállni, de csak akkor lehettem benne biztos, ha a saját szememmel láttam.
A fickó felnevetett és egy fensőbbséges pillantás kíséretében szólalt meg.
- Nem hiszem, hogy értem mire...-kezdte, de a pisztolyom kibiztosítását követő halk kattanás hatására elhallgatott. - Úú izzasztó pillanat..! -szisszent fel, majd elvigyorodott úgy, hogy ezúttal látszódjanak szemfogai is.

Igazam volt. Mindent megértettem abban a pillanatban.

A férfi vámpír volt, de ahelyett, hogy a lány véréből ivott volna, inkább megvágta saját csuklóját és a kicsorduló vércseppeket Charlie ajkai közé csepegtette, ám nyilvánvalóan előtte jól fejbevágta, hogy hagyja magát.
A sikítás.... remegő kezek...

Átváltoztatta.

Kezem jobban rászorítottam fehér ingére, ujjaim szinte kifehéredtek. Éreztem ahogy a düh egyre jobban növekszik bennem, minden másodpercek kérdése volt.
Ekkor lépett be a mosdóba a szakállas és meglehetősen kövér csapos. Az ajtóra csapott, majd felkiáltott.
- Az én kocsmámban nem lesz még több emberölés! Kifelé! - ordította, néhányan pedig összébb húzták magukat kicsit ijedten a "még több" kifejezésre.
Megfeszített állkapoccsal vontatottan lejjebb eresztettem a fegyvert és lassan hátrébb léptem, azonban minden idegszálammal a fiatal férfit bámultam továbbra is. A csapos megragadta a srác ingének szélét és a hátsó ajtóhoz kezdte ráncigálni, míg én eltettem a fegyvert és Charliehoz fordultam. A lány szédelegve, erőtlenül dőlt neki a falnak, véres ajkai pedig enyhén elnyíltak. Lelkiismeret furdalásom volt miatta.
- Minden rendben lesz. -morogtam neki halkan, majd közelebb lépve felemeltem testét, mint ahogyan a menyasszonyokat szokták. Hatalmas ütést kaphatott, ha ennyire elkábította.
...Csak még jobban el akartam kapni azt a szemetet.

A csapos kilökte az utcára dühösen a férfit, majd rám emelte tekintetét.
- Ne kelljen még egyszer mondanom. -dörmögte fenyegető hangon, mire felhorkantottam.
- Felfogtam Shrek, de nem férek ki melletted az ajtón. - vetettem oda neki és Charlieval karomban kiléptem a kocsma mögötti sikátorba. A kövér figura mérgesen bevágta mögöttünk az ajtót.
A vámpír tőlünk néhány méterre felkelt a földről és megigazgatta ruháját. Kihúzta magát és ránk emelve tekintetét felvette azt a bicskanyitogató hülye mosolyát.
Nem volt szabad kezem amivel megfojthattam volna...muszáj voltam letenni Charliet.
- Ki a kedvenc filmes karaktered? -mormoltam Charlienak, le nem véve szemeimet Edward Cullenről.
- ...Mi? -kérdezte fáradtan a lány és felpillantott rám értetlenül. - ..Hermione.
- Nagyszerű, és Hermione mit csinál? -folytattam rendíthetetlenül.
- Folyton...folyton megmenti a barátait, nélküle sokszor meghaltak volna.. -motyogta összeráncolt szemöldökkel és ahogy felpillantott rám, egy vörös tincs oldalra csúszott arca elől.
- Pontosan. -bólintottam, aztán egy pillanatra levettem a szememet a vigyorgó vámpírról. A lány szemeibe néztem. - Szükségük van rá. Ahogy nekem is most rád, kölyök.
Charlie lassan megértette és bólintott, mire én leraktam őt. Kicsit bizonytalanul bár, de megállt a lábán és átvette tőlem a pisztolyt. Tudta, hogy  ki kell tartania, máskülönben én sem tudom megvédeni őt.
- Ez igazán romi volt, de mire fel ez a nagy ellenségeskedés? -szólalt meg aztán a vámpír jól szórakozva, én pedig előszedtem egy nagyobb kést kabátom belső zsebéből. 

- Drága a lőszer, úgy hogy most a figyelmeztető lövést átugorjuk, ha nem fogod be! -vágtam rá és a lány felé biccentettem, aki úgy szorította a fegyvert, mintha tényleg egy varázspálca lett volna kezében.
- Tudod, hogy mi vagyok Dean. A golyóktól nem halok meg. -mosolygott vissza a srác az ingujját igazgatva. Átsiklottam a tény felett, hogy tudta a nevem.
- De lelassít és pokolian fáj.
Ez volt az első pillanat, amikor lehervadt arcáról a vigyor. Megértette, hogy túlerőben vagyunk.
- .....Ez esetben örültem. A hölggyel meg még úgyis látjuk egymást. -biccentett nagyképűen, azzal hátat fordítva futni kezdett.
Még mit nem.

Rászorítottam a kezemben tartott pengére, majd minden erőmet bevetve utána dobtam azt.
A fickó felkiáltva térdre esett, ahogy a kés beleállt hátába. Zihálva a földnek támaszkodott és hörögve felém fordította a fejét. Odaléptem hozzá, és megfeszített állkapoccsal kirántottam belőle a pengét, a szörny pedig fájdalmasan felkiáltott. Teljesen érzelemmentes arccal figyeltem szenvedését, a legkevésbé sem hatott meg. Charlie átváltozásnak indult miatta...ez megbocsáthatatlan volt. Kész voltam rá, hogy lefejezzem a szemetet és a vérének felhasználásával visszafordítsam a vámpírrá válás folyamatát Charlieban.
Előszedtem egy kis üvegcsét kabátomból, majd a benne lévő sót a földre öntöttem és az immár üres palackba folyattam a hátán lévő sebből a vért. Továbbra is kifejezéstelen arccal eltettem az üvegcsét és a kezembe vettem újra a kést.
- Itt a vége Edward. -mosolyogtam és felemeltem a pengét.

Ekkor egy női hang hasított bele a kis utca  csendjébe.
- NEEE! -kiabálta, a kezem pedig megdermedt a levegőben. Bárhol felismerném ezt a hangot, ezer közül is akár. Felemeltem a fejemet és megláttam őt  a sikátor végén. Fekete bőrkabátot és hasonlóan sötét farmert viselt, haja lágy hullámokban keretezte rémült arcát. Az arcot, amit szinte sosem láttam ijedtnek.
- Bree...? -nyögtem ki döbbenten és értetlenül. Mit keresett itt? Mi a francért védte a vámpírt? Az ott az én régi ingem volt a kabátja alatt..? 

A srác kihasználta a pillanatnyi döbbentséget és beleharapott karomba. Fájdalmasan felnyögtem ahogy a fogak a karomba mélyedtek és kiejtettem kezemből a pengét. A vámpír még egy utolsó pillantást vetett Charliera, majd Breere, aztán pedig elsuhant.

Idióta szörnyek és a képességeik.

Fájdalmas arccal rázogattam kezemet. Dühös voltam Breere, elszalasztottam a hülye közjátéka miatt egy szörnyet. Hátat fordítottam a lánynak és Charliehoz léptem inkább. Gyengéden átvettem tőle a pisztolyt és arcát fürkeszve szólaltam meg.
- Jól vagy?
Charlie már épp bólintani akart, de aztán megrázta fejét könnyes szemekkel. Majdnem megölték és most is érezhette a vámpírméreg hatásait testében, habár tudta, hogy nem fog átváltozni, mert megszereztem a férfi vérét az ellenszerhez.
- Gyere ide.. -mondtam végül és magamhoz öleltem a remegő lányt.

Szemem sarkából láttam, hogy Bree arca megrándul a mozdulatra, mintha problémája lenne vele. Nem érdekelt. Csalódtam benne.
- Egy jó okot mondj Neilsen, hogy miért avatkoztál közbe. -morogtam oda neki dühösen, de még mindig Charliet ölelve.
Bree keze ökölbe szorult. Talán azért, mert egy másik lányt öleltem, talán mert a vezetéknevén szólítottam....nem tudtam. Mindenesetre sikerült kikészítenem egyetlen mondattal.
- Indokot akarsz? Rendben! -tárta szét a kezeit. - Tudom, hogy most hová fog menni. Tudom, hogy most mit akar majd tenni. Tudom ki ő, és ezért nem hagyhattam, hogy megöld. -préselte össze szorosan ajkait.

Felvontam mindkét szemöldökömet várakozásteljesen. Briana vett egy mély levegőt, majd oldalra fordította fejét.
- Ő Ryan.. -kezdte halkan. - ....az öcsém.

* SAM *
A távolsági busz egyenletesen zötykölődött az utakon már vagy két órája, a táj pedig gyorsan suhant el mellettünk. A csókon gondolkodtam és azon, hogy milyen lesz egyedül róni mostantól az utakat. Mindenesetre tudtam valahol a szívem mélyén, hogy nem ez a helyes döntés, de Dean ezt akarta.
Hát ráhagytam.
A busz lassítani kezdett, ahogy a következő városba érkeztünk. Kibámultam az ablakon, miközben a telefonomat forgattam kezemben nyugtalanul. Fel akartam hívni a bátyámat, hogy megbeszéljük, de ha ő is ezt akarta volna, nyilván nem lépett volna le Ruby Pokolba küldése után. 

Ezeken gondolkodtam, amíg a jármű megállt és megvárta amíg minden itt leszálló összeszedi a cuccait és lelép. Csak egyetlen egy ember szállt fel, egy kb velem egyidős srác. Inge kissé gyűrött volt, öltönyét pedig hanyagul vállára dobta csak. Arca elég megviseltnek tűnt és összességében elég fáradtnak tűnt. Csuklóján apró, friss seb éktelenkedett.

A srác körül nézett, majd a sok üres hely közül végül a mellettem lévőt választotta. Lehuppant és rám mosolygott.
- Helló. Te hol szállsz le? -kezdett rögtön beszélgetni, a vadász ösztönöm pedig rögtön működésbe lépett. Igyekeztem elnyomni és nem rosszat sejteni.
- Kansasben. Lawrence. - mosolyodtam el nagyon halványan, ő pedig még biccentett
- Ezek szerint egy a célunk. -dőlt hátra az ülésben vidáman, majd hirtelen észbe kapott. - Be sem mutatkoztam, bocs.
A mosolya valahogy nem tűnt túl őszintének...inkább, mint a vad, aki áldozatát cserkészi be épp....de ez hülyeség, csak a vadász ösztön beszélt belőlem.

A srác előre nyújtotta kezét és úgy szólalt meg.
- Ryan vagyok.

(18. rész) "Egyedül"

( Sziasztoook! Kicsit későn, de még pont időben itt van a heti rész nektek. Kicsit sok benne a tőmondat, meg néhol a szóismétlés, de ez egyszer nézzétek el nekem, picit lebetegedtem. :'D A könyvek amikről szó van (ha nem lenne egyértelmű) a Chuck által írt könyvek, amik az életüket mesélik el. Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Nehéz léptekkel sétáltam a város központja felé. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni őt köszönés nélkül.. Dean meg tudta tenni ezt Breevel, de én képtelen lennék ugyanezt csinálni.
A barna sporttáska pántja húzta a vállamat, a hátizsákom pedig mintha kövekkel lett volna tele. Úgy éreztem magam, mintha újra a Stanfordra lépnék le mindent mögöttem hagyva.
Az utcába befordulva nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a házat. Az a kis halványkék épület, eldugva a zajos város egymás mellé préselt szürke és fehér házai közt. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, beletúrtam hajamba és végül odaléptem az ajtóhoz. El kellett köszönnöm...

Lassan felemeltem kezemet és bekopogtam.
- Sam..! -pillantott rám Bella kissé meglepetten, mikor kinyitotta a bejáratot. Egy sima fehér hosszú ujjú pólót viselt halvány rózsaszín kardigánnal és farmerral. Rövid szőke haja lágyan keretezte arcát, szemei pedig egyszerre tanulmányoztak kérdőn és boldogan.
Így akartam rá emlékezni.
- Szia.. -mosolyodtam el halványan, miközben kicsit feszengve zsebre tettem kezeimet.
- Mi...-kezdte óvatosan, összeráncolt homlokkal. - ...Mi ez a sok táska? Baj van?
Kezét megtámasztotta az ajtófélfán és közelebb lépett, nem törődve azzal, hogy már bőven tél volt és hűvös szelek fújtak az utcákon.
- Elmegyek a városból. -nyögtem ki válaszul, nem sokat gondolkodva a finom bevezetésén a problémának. - Búcsúzni jöttem.
Bella egy másodperc erejéig döbbent arckifejezéssel nézett rám, majd szomorúra váltott. Ajkát beharapta, lassan megrázta fejét és felpillantott rám.
- ...de miért? -kérdezte végül halkan, mire én csak felsóhajtottam.
- Bonyolult.
- Szóval nem akarod elmondani.
Nem feleltem. Könnyebb, ha nem tudja mik történtek. Ez volt a legkevesebb amit tenni tudtam a lány megóvása érdekében.
Egy szomorkás mosollyal néztem rá.
- Mindenkinek jobb így.
A szőke vérmacska dühösen fordult felém.
- Nem Sam! -csattant fel. - Egész életemben eltűrtem, hogy az összes ember felettem áll és döntéseket hoz helyettem, ne tedd ezt te is! Húsz éves vagyok, csak 5 évvel fiatalabb nálad. Tudok vigyázni magamra, úgyhogy mondj egy normális indokot és ne hagyj itt egyedül! - fejezte be, miközben könnyek gyűltek szemébe. 

Ha eddig nem lettek volna elég nehezek a táskák, most mintha a súlyuk megduplázódott volna a szavak hallatán. Bella olyan volt mint én, könnyen kötődött másokhoz és ez....ez csak komolyabb feladattá tette Beacon Falls elhagyását.
- Rossz döntéseket hoztam és ebbe majdnem belehaltak néhányan. - feleltem egy kis szünet után. - Louis, Bree, Dean...mindenkit veszélybe sodortam. - elfordítottam fejemet oldalra, képtelen voltam a szemébe nézni. - Egyébként sem szokásunk egy városban néhány hétnél tovább maradni.
Bella némán hallgatott végig, aztán felemelte kezét és finoman megsimította arcomat, ezzel maga felé fordítva.
- Hiányozni fogsz. -suttogta, nekem pedig elakadt a lélegzetem, majd torkomat megköszörülve biccentettem.
- Te is nekem. -válaszoltam végül. Még egyszer rámosolyogtam, óvatosan hátrébb léptem és megigazítva a táskák pántját vállamon elindultam az utcán a külváros felé. A szívem azt súgta forduljak vissza, de a józan eszemre kellett hallgatnom. Ha maradtam volna, ő is veszélybe kerül.

Ekkor egy ajtócsapódást hallottam magam mögül. Kérdő tekintettel és hevesen dobogó szívvel fordítottam vissza fejemet.
Bella szaladt felém, nem törődve azzal, hogy nem cipő, hanem egy fehér bokazokni van lábán. Nagyot nyelve megállt előttem és a csontjaimban is éreztem, hogy mi fog történni.
A lány lábujjhegyre állt, apró kezeivel megfogta arcomat és lassan megcsókolt.
Egy pillanatig el se hittem mi történik, aztán lehunyt szemekkel csókoltam vissza átfogva derekát. Az elmúlt egy hónap összes sérelme és borzalma elmosódni lászott a lány érintésének hatására.

Ebben minden benne volt.

Pár másodperc múlva hátrébb húzódott és enyhén levegő után kapkodva, de mosolyogva kereste tekintetemet.
- Tudni akartam, hogy milyen.. -motyogta egy széles mosollyal, majd elengedett és visszaszaladt a házba.

Még sosem voltam ennyire szomorú és boldog egyszerre.


*DEAN*

Egy közeli kisváros kocsmájában ültem  a legeldugottabb asztalnál és feszülten meredtem magam elé. Vadászni akartam, minden élő szörnyet megölni, ami szembejön. Egyedül voltam, de mi az nekem? Évekig dolgoztam egyedül, amíg Sam az egyetemen játszotta az agyát. 

...Oké, egy év volt csak, de részlet kérdés, tökéletesen éreztem magam így is.
Nincs időbeosztás, akkor megyek és csajozok, amikor akarok, annyi sörrel, amennyi csak tetszik. Működni fog...
Mert ki viccesebb nálam? Senki!
Ki jóképűbb nálam? Senki!
Ki okosabb nálam? .....Sam, de annak semmi köze a csajozáshoz.
- Most agyalsz a tesós kapcsolatotokon Sammel? -huppant le velem szembe csillogó szemekkel Charlie és átnyújtotta az egyik sört, amit a kezében tartott.  Fura arccal meredtem rá, mire a lány észbe kapott és gyorsan folytatta.
- Csak a könyvek miatt gondolom. Nagy rajongó. - mutatott magára, úgy nézve rám mintha valami rosszat csinált volna. Felhorkantottam és belekortyoltam a sörbe.

- Fel kell kutatnom az összes francos könyvet és elégetni. -morogtam magam elé oldalra pillantva.
- Fenn vannak a neten és egy titkos helyen. -bólogatott aprókat és közelebb hajolt. - Úgy hívom, hogy "Amazon". - mosolyodott el és ő is belekortyolt a saját italába.
Vörös rövid haja laza tincsekben hullott alá, arcán a jól megszokott mosolyt viselte, ruhái pedig ugyanazt a kocka stílust képviselték, mint ahogyan emlékeztem rá.

A kishúg, akit sose akartam.
Eddig a pillanatig nem is tudtam, mennyire hiányzott.

- Mit kerestél itt? -kérdeztem végül, miközben a sör címkéjét piszkáltam. A kérdés hallatán előkapta táskájából laptopját és amíg azt beüzemelte, lassan beszélni kezdett.
- Miután leléptetek egy icuri-picurit megszállottja lettem ezeknek a vadászos dolgoknak. Persze ha az icuri-picuri alatt azt értjük, hogy totálisan. -javította ki magát nagyot pislogva és egyfolytában pötyögött a gép billentyűzetén. Végül felém fordította azt. - Egy ügyet találtam és mivel láttam a bemért telefonotok alapján, hogy egy várossal odébb vagyto...
- Te lekövetsz minket..? -szakítottam félbe összeráncolt homlokkal, Charlie kezei pedig megálltak a levegőben a gombok felett.
- Hát...-kezdte, majd el is hallgatott.
Folyton telefont cseréltünk és ez a csaj mégis végig tudta hol járunk. Elismerően biccentettem és újra belekortyoltam az italba.
- Nem vagy semmi, kölyök.
Charlie elmosolyodott , majd a képernyő felé biccentett.
- Tudom. Ez pedig egy alakmás a jelek szerint, úgyhogy...ideje levadászni! -folytatta csillogó szemekkel, amíg én szemügyre vettem a cikkeket amiket összegyűjtött. 

- Egyáltalán miért választottad ezt az életet? Nem kapsz tőle semmit csak halált és fájdalmat. Elveszi mindened és még többet is akar. -néztem fel összeszorult torokkal, majd vissza a laptopra.
A lány egy percig csak némán ült, aztán halkan felelt.
- Féltem. -nézett rám óvatosan. - Mindenhol szörnyek vannak, ti pedig nem akartatok kiképezni vadásznak, szóval nekem kellett megtanulnom az elméleti részét. -motyogta. Rosszul éreztem magam. Mi rontottuk el az életét.
- Hidd el Dean, egy normális lány voltam, aki csak el akarta kezdeni a saját cégét, hozzámenni Scarlett Johanssonhoz és most... -elakadt és megrázta a fejét. - ..most már csak szeretnék életben maradni.
Némán hallgattam végig őt és lassan megértettem döntésének okát. Sok mindenre képes az ember ha fél. Megköszörültem a torkomat és a laptop felé biccentettem.
- Szóval mikor mész? -kérdeztem, mire újra fellelkesült.
- Holnap akartam nekiugrani, mert ma Harry Potter maraton megy a tvben, de...-magyarázta, ám hirtelen elhallgatott és zavartan nézett körbe. Tekintete végül rajtam állapodott meg. - ...Hol van Sam?
Feszülten fordítottam el oldalra fejemet és néhány másodpercet igyekeztem nyerni a válaszadás előtt azzal, hogy kiittam az üveg tartalmát.
Charlie érdeklődve bámult rám és egy kis aggodalmat is felfedeztem tekintetében.
- Sam nem jön. -morogtam végül.- Fodrásznál van. Lapozzunk.
A lány egy halk bánatos sóhajt hallatott.
- ...szakítottál vele? -nézett rám őszinte szomorúsággal és mielőtt bármit reagálhattam volna, folytatta. - De nektek együtt kell küzdenetek a végsőkig. Embereket menteni, megölni a gonoszt, a családi vállalkozás...!

- Állj le a könyvekkel Charlie. -morogtam vissza, mielőtt igazán belelendülhetett volna. - Segítek a melóban. -váltottam témát hirtelen, a lány pedig csalódottan bár, de megértette, hogy nincs kedvem egymás haját befonva lelkizni.
Charlie biccentett egy halvány mosollyal és felkelt a székből. Mikor elhaladt mellettem együttérzően megsimította vállamat, majd elindult a női mosdó felé.
Akárhogy is, de örültem annak, hogy itt volt. Szükségem volt a kölyökre valahol.
Odasétáltam a pulthoz és fizettem, közben végig azon agyalva, hogyan fogom megszabadítani a világot holnap egy alakmástól. A sose vágyott hugocskánkkal karöltve.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig az öröm.

...Ugyanis ez volt a pillanat, mikor a mosdóból Charlie sikoltása harsant fel.

(17. rész) Külön utakon

( Hát sziasztok ismét! <3  Tudom, hogy a heti rész elég gyenge lett, ráadásul rövidebb a szokásosnál, mert egyáltalán nem volt ötletem, hogy mi történjen...de ígérem, jövőhéten újult erővel térek majd vissza! :3 A részhez egyébként ajánlani tudom Kodaline - Brother című számát, elég jó hangulatot ad neki. Jó olvasást, maradjatok velem jövőhétig amikorra is egy király részt tervezek! ^^ )

*SAM*

Nagyot nyeltem és kerülve tekintetét beletúrtam a hajamba.
- Dean, amikor az a csók volt...- kezdtem, de dühösen félbeszakított.
- Amikor cserben hagytál? Amikor egy rohadt démont választottál helyettem?! -meredt rám és szemében fájdalom csillant.

- Amnéziás voltam! -csattantam fel. - Nem tudtam ki az, egyszerűen megtörtént!
- Ez nem mentség Sam! - üvöltötte és kemény tekintettel bámult, miközben a kezeivel gesztikulált. - Előtte találkoztatok, de te nem szóltál! Sőt, mondok jobbat. - megfeszítette állkapcsát. - Miután elhúztunk abból a mocskos kínzókamrából Bellatól, nem voltál hajlandó elmondani a részleteket. Mert Ruby volt a részlet. -nyomta meg a végét, majd megrázta a fejét feszülten.
- Okkal! -mutattam mellkasomra olyan hangerővel beszélve, mint ő. - Azonnal megölted volna, kérdés nélkül!
- Mert ez a dolgunk! - kiabálta vissza és közelebb lépett. - Nincs nagy égi cél, Sam, nincs semmilyen kirakós aminek a részei lennénk, ez a világ van, ez a meló, ezek a szörnyek. Előbb lövünk, aztán kérdezünk. Pont. - közölte, mintha valami betanult szöveg lenne. Apa szavai.
- Miért nem tudsz csak egy kicsit is hinni bennem, vagy abban, hogy van fény az alagút végén? - ingattam a fejem hitetlenkedve és tekintetét keresve. Újra nagyot nyeltem.
- Nekünk nincs nagy boldog végkimenetel Sam. Sosem volt, tudtuk az elejétől fogva.
- Nem Dean. Te akarod csak, hogy így legyen. -feleltem szilárd hangon.
- Nem tervezhetsz előre, amikor a holnap sem biztos, hát nem érted?! -tárta szét karjait. - A hídon akkor mész át, ha odaértél, addig pedig a jelen van csak, a szörnyek, a démonok és az összes többi rohadék! -vágta rá, aztán felém mutatott. - És te még szólni sem tudtál, hogy az egyik éppen visszatért. -közölte megnyomva a szavakat. Kisfiúként kezelt. Keserűen felnevettem.
 - Nem egy gyerek vagyok, akinek minden lépéséről tudnod kell, nem kell már rám többé vigyáznod...felnőtt lettem. Saját döntéseket hozhatok, úgyhogy ne beszélj úgy velem, mint Apa! - emeltem fel fokozatosan a hangomat, míg végül már szinte kiabáltam. Ajkaimat szorosan összepréseltem.
Dean némán figyelte az arcomat, mielőtt felelt volna.
- Igazad van Sam. Nem kell rád vigyáznom. - szólalt meg végül ijesztően higgadt hangon. Arca érzelemmentes és teljesen kifejezéstelen volt.
- Smárolj démonokkal, lovagolj szivárványfelhőn, nem érdekel! Nem tudok bízni benned. -szünetet tartott, aztán kimondta a szavakat. - Végeztem.

Döbbenten és nehéz szívvel néztem végig, ahogy lassan hátat fordított, beült az Impalaba és elhajtott. A motor zúgása és utolsó szavai még sokáig visszhangoztak fejemben.

Nem tudom meddig állhattam ott a motel parkolóját és az országutat bámulva, az időérzékemet egyszerűen elvesztettem. Máskor is voltak veszekedéseink, de ilyen komoly csak évekkel ezelőtt....szintén Ruby miatt.
Megdörzsöltem arcomat és felsóhajtottam. Össze kellett még pakolnom a cuccokat és stoppolnom egy másik városig. Nem volt még célom, de tudtam, nem maradhatok itt tovább.
Ekkor egy kezet éreztem vállamon.
- Elment. - közöltem továbbra is az utat szemlélve.
Bree halkan felsóhajtott.
- Vissza fog jönni Sam, ne aggódj. -motyogta, láthatóan próbált lelket önteni belém.
Hátat fordítottam az útnak és elindultam a motelszoba felé, közben kifejezéstelen hangon feleltem a lánynak.
- Nem, nem fog.
Bree szomorúan beharapta ajkát, láthatóan nagyon agyalt, hogyan békíthetne ki minket, mégha mi nem is akartuk..

A szobában Louis feküdt a kanapén teljesen kiütve, de lélegzett. Kemény srác lehet, ha kibírt egy démonűzést.
Mindössze egy pillantást vetettem rá, majd a hátizsákomba és egy viszonylag nagy sporttáskába kezdtem dobálni az elől hagyott dolgainkat. Könyvek, porok, fegyverek, festékek, különböző üvegcsék. A legtöbb az Impalaban maradt, úgyhogy nekem nem volt nehéz dolgom a pakolással.
Bree felvont szemöldökkel figyelt az ajtóból.
- Mégis mire készülsz...? - kérdezte, bár valószínűleg sejtette a választ.
- Lelépek. -közöltem tömören, a lány pedig összehúzta szemöldökét.
- Szóval ennyi volt? A nagy Winchesterek szakítanak egy csaj miatt? -kérdezte vádlón, én meg egy lesújtó pillantást vetettem rá.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- De, pontosan ennyire egyszerű! -nevetett fel keserűen és csípőre tette kezeit. - Ne legyetek gyerekesek! Megéri szétesni néhány hiba miatt? Mindenki hibázik Samuel. Utána viszlek. -intett fejével a saját kocsija felé, ám én csak felvettem a táskákat vállamra és megráztam fejemet.
- Bree, elég. -válaszoltam fáradtan. - Kell ez a szünet. Bármeddig is tartson.  - egy halvány mosolyt igyekeztem kipréselni magamból, de végül csak biccentettem és kisétáltam mellette az ajtón.
Közben azon kezdtem agyalni, mikor jelenik meg a látomás végén látott ismerősünk. Vajon annyira megváltozott volna a jövőkép azzal, hogy nem haltam meg, hogy egyáltalán nem is érkezik a városba emiatt ő?
- Samuel, ne legyetek hisztis kislányok! -kiabált utánam. Visszafordítottam fejemet felvont szemöldökkel.
-...Samuel?
- Nem, Briana. -pislogott nagyot, aztán az út felé intett. - Menj már utána!
- Viszlát Bree. - mosolyodtam el halványan és elindultam a város felé. A buszpályaudvar előtt még tartoztam valakinek egy búcsúval.

* DEAN *
Némán vezettem a kocsit, még zenét se indítottam. Képtelen voltam túllépni azon amit tett. A bizalmamat elvesztette az öcsém azzal, hogy egy démont választott helyettem. Nem bírtam ezek után a szemébe nézni ugyanúgy....
Ott kellett hagynom.
Továbbra is dühösen, de már kevésbé feszülten vezettem az Impalat a vizes aszfalton és annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy az út már nem is számított.
Akármennyire is gyűlöltem amit Sam tett, tudtam jól a szívem mélyén, hogy nem fogunk tudni ugyanúgy boldogulni....mert a francba is, aggódni fogok érte! A hülye kisöcsém képes volt megbízni Rubyban másodszor is...mi jöhet ezek után? Taylor Swiftet hallgat majd?
Halkan felsóhajtottam és idegesen doboltam a kormányon.
- Cas... -kezdtem végül morogva.- ....kapcsold ki a Csábos Csajok Csatornát, és figyelj ide. -egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán újra az útra meredtem és folytattam. - Történt pár dolog, amióta leléptél a Mennyekbe és...-megköszörültem torkomat. - ...szükségem lenne rád. Samről van szó. -szünetet tartottam és kerestem a szavakat. Utáltam "imádkozni", de Cast nem lehetett máshogy elérni amíg háborúzott fent.
- Nem tudom mire készül és nem is érdekel, mert rohadtul utálom amit tett, de....nézz rá néha, oké? - sóhajtottam fel és kicsit erősebben szorítottam a kormányt. - Ne engedd, hogy baromságot csináljon. ....Köszönöm. -fejeztem be végül és totál idiótának éreztem magam.  Elszántan meredtem előre, mást nem mutathattam a világnak, csak hogy ugyanolyan erős vagyok egyedül is.

Hirtelen egy szürke, sötétített üvegű autó kanyarodott ki elém jobbról, én pedig egy hatalmasat káromkodva tapostam a fékre. A Kicsikém csikorogva megállt, mindössze két méterre a szintén befékezett járműtől. Zihálva meredtem előre, aztán kipattantam a kocsiból, hogy odarohanjak megnézni a szépséges fekete kocsim elejét.
Leguggolva vizsgáltam oldalról, de szerencsére nem sérült meg. Időben megálltunk.
Ekkor a szürke kocsi tulajdonosa is kiszállt a saját autójából, és már majdnem felnyársaltam a tekintettemmel, amikor is megláttam ki az.
A lány ijedten és kicsit meglepetten bámult rám.
- Dean...! -nyögte ki és lassan a kezdeti sokk átváltott arcán egy mosollyá.
Óvatosan kiegyenesedtem és hitetlenkedő arccal meredtem rá. Talán erre a lányra számítottam most legkevésbé, de a düh máris elpárolgott meglátva mosolygó arcát. Egy laza félmosolyt festettem fel arcomra és biccentettem.
- ...Jó újra látni. - mondtam végül és átöleltem Charliet.