(19. rész) Bármi áron

(Hellóka! Máris itt az új epizód, remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem. Jövőhéten lesz az utolsó rész szerintem január első hetéig, mert az ünnepek alatt úgyis mindenki el van foglalva és nem olvas blogot :D Charlie pedig rövid hajú, csak kevés gif van úgy. Ehhez viszont még nagyon jó olvasást! ^^ )

* DEAN *
 A hangra azonnal felkaptam fejemet, a világ egy pillanat alatt megszűnt létezni.
A kocsmában mindenki megtorpant, mintha a sikoly átkapcsolt volna valamit az agyukban.
Gondolkodás nélkül rohantam Charlie után, útközben még egy széket is fellöktem...emberestül. A szívem a torkomban dobogott és ahogy berontottam az ajtón, szememet ide-oda kapkodva kezdtem keresni a baj forrását.

A lány a falnak dőlve állt, kockás inge szakadt, ajka véres volt. Láthatóan borzasztóan szedült, egyik kezével pedig fejét fogta.
Vele szemben egy kb 25-30 éves, viszonylag magas férfi mosolygott összefont karokkal...Arca enyhén borostás volt, haját viszont gondosan beállítgatta otthon. Jobb csuklójából vér csepegett lassan.
- Hé Bieber! -kiáltottam oda neki, mire a srác rám sem hederítve megindult ismét egy öntelt mosollyal az összetört Charlie felé.

A másodperc töredéke alatt elöntött a méreg és felmordulva nekilöktem a fickót a falnak ingénél fogva. Alkarommal a nyakát szorítottam le, míg bal kezemmel a pisztolyomat szedtem elő és mellkasának nyomtam azt.
- Ne olyan hevesen...! -szűrtem a szavakat a fogaim közt és igyekeztem uralkodni magamon, nehogy még a válaszadás előtt megöljem. A férfi negédesen elmosolyodott és lassan felemelte kezeit a feje mellé.
- Attól tartok félreérti a helyzetet, a hölgy és én csak beszélgettünk. -felelte, mire újra neki vágtam a csempének.
- Villants mosolyt, te rohadék! -sziszegtem vissza. A kép kezdett összeállni, de csak akkor lehettem benne biztos, ha a saját szememmel láttam.
A fickó felnevetett és egy fensőbbséges pillantás kíséretében szólalt meg.
- Nem hiszem, hogy értem mire...-kezdte, de a pisztolyom kibiztosítását követő halk kattanás hatására elhallgatott. - Úú izzasztó pillanat..! -szisszent fel, majd elvigyorodott úgy, hogy ezúttal látszódjanak szemfogai is.

Igazam volt. Mindent megértettem abban a pillanatban.

A férfi vámpír volt, de ahelyett, hogy a lány véréből ivott volna, inkább megvágta saját csuklóját és a kicsorduló vércseppeket Charlie ajkai közé csepegtette, ám nyilvánvalóan előtte jól fejbevágta, hogy hagyja magát.
A sikítás.... remegő kezek...

Átváltoztatta.

Kezem jobban rászorítottam fehér ingére, ujjaim szinte kifehéredtek. Éreztem ahogy a düh egyre jobban növekszik bennem, minden másodpercek kérdése volt.
Ekkor lépett be a mosdóba a szakállas és meglehetősen kövér csapos. Az ajtóra csapott, majd felkiáltott.
- Az én kocsmámban nem lesz még több emberölés! Kifelé! - ordította, néhányan pedig összébb húzták magukat kicsit ijedten a "még több" kifejezésre.
Megfeszített állkapoccsal vontatottan lejjebb eresztettem a fegyvert és lassan hátrébb léptem, azonban minden idegszálammal a fiatal férfit bámultam továbbra is. A csapos megragadta a srác ingének szélét és a hátsó ajtóhoz kezdte ráncigálni, míg én eltettem a fegyvert és Charliehoz fordultam. A lány szédelegve, erőtlenül dőlt neki a falnak, véres ajkai pedig enyhén elnyíltak. Lelkiismeret furdalásom volt miatta.
- Minden rendben lesz. -morogtam neki halkan, majd közelebb lépve felemeltem testét, mint ahogyan a menyasszonyokat szokták. Hatalmas ütést kaphatott, ha ennyire elkábította.
...Csak még jobban el akartam kapni azt a szemetet.

A csapos kilökte az utcára dühösen a férfit, majd rám emelte tekintetét.
- Ne kelljen még egyszer mondanom. -dörmögte fenyegető hangon, mire felhorkantottam.
- Felfogtam Shrek, de nem férek ki melletted az ajtón. - vetettem oda neki és Charlieval karomban kiléptem a kocsma mögötti sikátorba. A kövér figura mérgesen bevágta mögöttünk az ajtót.
A vámpír tőlünk néhány méterre felkelt a földről és megigazgatta ruháját. Kihúzta magát és ránk emelve tekintetét felvette azt a bicskanyitogató hülye mosolyát.
Nem volt szabad kezem amivel megfojthattam volna...muszáj voltam letenni Charliet.
- Ki a kedvenc filmes karaktered? -mormoltam Charlienak, le nem véve szemeimet Edward Cullenről.
- ...Mi? -kérdezte fáradtan a lány és felpillantott rám értetlenül. - ..Hermione.
- Nagyszerű, és Hermione mit csinál? -folytattam rendíthetetlenül.
- Folyton...folyton megmenti a barátait, nélküle sokszor meghaltak volna.. -motyogta összeráncolt szemöldökkel és ahogy felpillantott rám, egy vörös tincs oldalra csúszott arca elől.
- Pontosan. -bólintottam, aztán egy pillanatra levettem a szememet a vigyorgó vámpírról. A lány szemeibe néztem. - Szükségük van rá. Ahogy nekem is most rád, kölyök.
Charlie lassan megértette és bólintott, mire én leraktam őt. Kicsit bizonytalanul bár, de megállt a lábán és átvette tőlem a pisztolyt. Tudta, hogy  ki kell tartania, máskülönben én sem tudom megvédeni őt.
- Ez igazán romi volt, de mire fel ez a nagy ellenségeskedés? -szólalt meg aztán a vámpír jól szórakozva, én pedig előszedtem egy nagyobb kést kabátom belső zsebéből. 

- Drága a lőszer, úgy hogy most a figyelmeztető lövést átugorjuk, ha nem fogod be! -vágtam rá és a lány felé biccentettem, aki úgy szorította a fegyvert, mintha tényleg egy varázspálca lett volna kezében.
- Tudod, hogy mi vagyok Dean. A golyóktól nem halok meg. -mosolygott vissza a srác az ingujját igazgatva. Átsiklottam a tény felett, hogy tudta a nevem.
- De lelassít és pokolian fáj.
Ez volt az első pillanat, amikor lehervadt arcáról a vigyor. Megértette, hogy túlerőben vagyunk.
- .....Ez esetben örültem. A hölggyel meg még úgyis látjuk egymást. -biccentett nagyképűen, azzal hátat fordítva futni kezdett.
Még mit nem.

Rászorítottam a kezemben tartott pengére, majd minden erőmet bevetve utána dobtam azt.
A fickó felkiáltva térdre esett, ahogy a kés beleállt hátába. Zihálva a földnek támaszkodott és hörögve felém fordította a fejét. Odaléptem hozzá, és megfeszített állkapoccsal kirántottam belőle a pengét, a szörny pedig fájdalmasan felkiáltott. Teljesen érzelemmentes arccal figyeltem szenvedését, a legkevésbé sem hatott meg. Charlie átváltozásnak indult miatta...ez megbocsáthatatlan volt. Kész voltam rá, hogy lefejezzem a szemetet és a vérének felhasználásával visszafordítsam a vámpírrá válás folyamatát Charlieban.
Előszedtem egy kis üvegcsét kabátomból, majd a benne lévő sót a földre öntöttem és az immár üres palackba folyattam a hátán lévő sebből a vért. Továbbra is kifejezéstelen arccal eltettem az üvegcsét és a kezembe vettem újra a kést.
- Itt a vége Edward. -mosolyogtam és felemeltem a pengét.

Ekkor egy női hang hasított bele a kis utca  csendjébe.
- NEEE! -kiabálta, a kezem pedig megdermedt a levegőben. Bárhol felismerném ezt a hangot, ezer közül is akár. Felemeltem a fejemet és megláttam őt  a sikátor végén. Fekete bőrkabátot és hasonlóan sötét farmert viselt, haja lágy hullámokban keretezte rémült arcát. Az arcot, amit szinte sosem láttam ijedtnek.
- Bree...? -nyögtem ki döbbenten és értetlenül. Mit keresett itt? Mi a francért védte a vámpírt? Az ott az én régi ingem volt a kabátja alatt..? 

A srác kihasználta a pillanatnyi döbbentséget és beleharapott karomba. Fájdalmasan felnyögtem ahogy a fogak a karomba mélyedtek és kiejtettem kezemből a pengét. A vámpír még egy utolsó pillantást vetett Charliera, majd Breere, aztán pedig elsuhant.

Idióta szörnyek és a képességeik.

Fájdalmas arccal rázogattam kezemet. Dühös voltam Breere, elszalasztottam a hülye közjátéka miatt egy szörnyet. Hátat fordítottam a lánynak és Charliehoz léptem inkább. Gyengéden átvettem tőle a pisztolyt és arcát fürkeszve szólaltam meg.
- Jól vagy?
Charlie már épp bólintani akart, de aztán megrázta fejét könnyes szemekkel. Majdnem megölték és most is érezhette a vámpírméreg hatásait testében, habár tudta, hogy nem fog átváltozni, mert megszereztem a férfi vérét az ellenszerhez.
- Gyere ide.. -mondtam végül és magamhoz öleltem a remegő lányt.

Szemem sarkából láttam, hogy Bree arca megrándul a mozdulatra, mintha problémája lenne vele. Nem érdekelt. Csalódtam benne.
- Egy jó okot mondj Neilsen, hogy miért avatkoztál közbe. -morogtam oda neki dühösen, de még mindig Charliet ölelve.
Bree keze ökölbe szorult. Talán azért, mert egy másik lányt öleltem, talán mert a vezetéknevén szólítottam....nem tudtam. Mindenesetre sikerült kikészítenem egyetlen mondattal.
- Indokot akarsz? Rendben! -tárta szét a kezeit. - Tudom, hogy most hová fog menni. Tudom, hogy most mit akar majd tenni. Tudom ki ő, és ezért nem hagyhattam, hogy megöld. -préselte össze szorosan ajkait.

Felvontam mindkét szemöldökömet várakozásteljesen. Briana vett egy mély levegőt, majd oldalra fordította fejét.
- Ő Ryan.. -kezdte halkan. - ....az öcsém.

* SAM *
A távolsági busz egyenletesen zötykölődött az utakon már vagy két órája, a táj pedig gyorsan suhant el mellettünk. A csókon gondolkodtam és azon, hogy milyen lesz egyedül róni mostantól az utakat. Mindenesetre tudtam valahol a szívem mélyén, hogy nem ez a helyes döntés, de Dean ezt akarta.
Hát ráhagytam.
A busz lassítani kezdett, ahogy a következő városba érkeztünk. Kibámultam az ablakon, miközben a telefonomat forgattam kezemben nyugtalanul. Fel akartam hívni a bátyámat, hogy megbeszéljük, de ha ő is ezt akarta volna, nyilván nem lépett volna le Ruby Pokolba küldése után. 

Ezeken gondolkodtam, amíg a jármű megállt és megvárta amíg minden itt leszálló összeszedi a cuccait és lelép. Csak egyetlen egy ember szállt fel, egy kb velem egyidős srác. Inge kissé gyűrött volt, öltönyét pedig hanyagul vállára dobta csak. Arca elég megviseltnek tűnt és összességében elég fáradtnak tűnt. Csuklóján apró, friss seb éktelenkedett.

A srác körül nézett, majd a sok üres hely közül végül a mellettem lévőt választotta. Lehuppant és rám mosolygott.
- Helló. Te hol szállsz le? -kezdett rögtön beszélgetni, a vadász ösztönöm pedig rögtön működésbe lépett. Igyekeztem elnyomni és nem rosszat sejteni.
- Kansasben. Lawrence. - mosolyodtam el nagyon halványan, ő pedig még biccentett
- Ezek szerint egy a célunk. -dőlt hátra az ülésben vidáman, majd hirtelen észbe kapott. - Be sem mutatkoztam, bocs.
A mosolya valahogy nem tűnt túl őszintének...inkább, mint a vad, aki áldozatát cserkészi be épp....de ez hülyeség, csak a vadász ösztön beszélt belőlem.

A srác előre nyújtotta kezét és úgy szólalt meg.
- Ryan vagyok.

(18. rész) "Egyedül"

( Sziasztoook! Kicsit későn, de még pont időben itt van a heti rész nektek. Kicsit sok benne a tőmondat, meg néhol a szóismétlés, de ez egyszer nézzétek el nekem, picit lebetegedtem. :'D A könyvek amikről szó van (ha nem lenne egyértelmű) a Chuck által írt könyvek, amik az életüket mesélik el. Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Nehéz léptekkel sétáltam a város központja felé. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni őt köszönés nélkül.. Dean meg tudta tenni ezt Breevel, de én képtelen lennék ugyanezt csinálni.
A barna sporttáska pántja húzta a vállamat, a hátizsákom pedig mintha kövekkel lett volna tele. Úgy éreztem magam, mintha újra a Stanfordra lépnék le mindent mögöttem hagyva.
Az utcába befordulva nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a házat. Az a kis halványkék épület, eldugva a zajos város egymás mellé préselt szürke és fehér házai közt. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, beletúrtam hajamba és végül odaléptem az ajtóhoz. El kellett köszönnöm...

Lassan felemeltem kezemet és bekopogtam.
- Sam..! -pillantott rám Bella kissé meglepetten, mikor kinyitotta a bejáratot. Egy sima fehér hosszú ujjú pólót viselt halvány rózsaszín kardigánnal és farmerral. Rövid szőke haja lágyan keretezte arcát, szemei pedig egyszerre tanulmányoztak kérdőn és boldogan.
Így akartam rá emlékezni.
- Szia.. -mosolyodtam el halványan, miközben kicsit feszengve zsebre tettem kezeimet.
- Mi...-kezdte óvatosan, összeráncolt homlokkal. - ...Mi ez a sok táska? Baj van?
Kezét megtámasztotta az ajtófélfán és közelebb lépett, nem törődve azzal, hogy már bőven tél volt és hűvös szelek fújtak az utcákon.
- Elmegyek a városból. -nyögtem ki válaszul, nem sokat gondolkodva a finom bevezetésén a problémának. - Búcsúzni jöttem.
Bella egy másodperc erejéig döbbent arckifejezéssel nézett rám, majd szomorúra váltott. Ajkát beharapta, lassan megrázta fejét és felpillantott rám.
- ...de miért? -kérdezte végül halkan, mire én csak felsóhajtottam.
- Bonyolult.
- Szóval nem akarod elmondani.
Nem feleltem. Könnyebb, ha nem tudja mik történtek. Ez volt a legkevesebb amit tenni tudtam a lány megóvása érdekében.
Egy szomorkás mosollyal néztem rá.
- Mindenkinek jobb így.
A szőke vérmacska dühösen fordult felém.
- Nem Sam! -csattant fel. - Egész életemben eltűrtem, hogy az összes ember felettem áll és döntéseket hoz helyettem, ne tedd ezt te is! Húsz éves vagyok, csak 5 évvel fiatalabb nálad. Tudok vigyázni magamra, úgyhogy mondj egy normális indokot és ne hagyj itt egyedül! - fejezte be, miközben könnyek gyűltek szemébe. 

Ha eddig nem lettek volna elég nehezek a táskák, most mintha a súlyuk megduplázódott volna a szavak hallatán. Bella olyan volt mint én, könnyen kötődött másokhoz és ez....ez csak komolyabb feladattá tette Beacon Falls elhagyását.
- Rossz döntéseket hoztam és ebbe majdnem belehaltak néhányan. - feleltem egy kis szünet után. - Louis, Bree, Dean...mindenkit veszélybe sodortam. - elfordítottam fejemet oldalra, képtelen voltam a szemébe nézni. - Egyébként sem szokásunk egy városban néhány hétnél tovább maradni.
Bella némán hallgatott végig, aztán felemelte kezét és finoman megsimította arcomat, ezzel maga felé fordítva.
- Hiányozni fogsz. -suttogta, nekem pedig elakadt a lélegzetem, majd torkomat megköszörülve biccentettem.
- Te is nekem. -válaszoltam végül. Még egyszer rámosolyogtam, óvatosan hátrébb léptem és megigazítva a táskák pántját vállamon elindultam az utcán a külváros felé. A szívem azt súgta forduljak vissza, de a józan eszemre kellett hallgatnom. Ha maradtam volna, ő is veszélybe kerül.

Ekkor egy ajtócsapódást hallottam magam mögül. Kérdő tekintettel és hevesen dobogó szívvel fordítottam vissza fejemet.
Bella szaladt felém, nem törődve azzal, hogy nem cipő, hanem egy fehér bokazokni van lábán. Nagyot nyelve megállt előttem és a csontjaimban is éreztem, hogy mi fog történni.
A lány lábujjhegyre állt, apró kezeivel megfogta arcomat és lassan megcsókolt.
Egy pillanatig el se hittem mi történik, aztán lehunyt szemekkel csókoltam vissza átfogva derekát. Az elmúlt egy hónap összes sérelme és borzalma elmosódni lászott a lány érintésének hatására.

Ebben minden benne volt.

Pár másodperc múlva hátrébb húzódott és enyhén levegő után kapkodva, de mosolyogva kereste tekintetemet.
- Tudni akartam, hogy milyen.. -motyogta egy széles mosollyal, majd elengedett és visszaszaladt a házba.

Még sosem voltam ennyire szomorú és boldog egyszerre.


*DEAN*

Egy közeli kisváros kocsmájában ültem  a legeldugottabb asztalnál és feszülten meredtem magam elé. Vadászni akartam, minden élő szörnyet megölni, ami szembejön. Egyedül voltam, de mi az nekem? Évekig dolgoztam egyedül, amíg Sam az egyetemen játszotta az agyát. 

...Oké, egy év volt csak, de részlet kérdés, tökéletesen éreztem magam így is.
Nincs időbeosztás, akkor megyek és csajozok, amikor akarok, annyi sörrel, amennyi csak tetszik. Működni fog...
Mert ki viccesebb nálam? Senki!
Ki jóképűbb nálam? Senki!
Ki okosabb nálam? .....Sam, de annak semmi köze a csajozáshoz.
- Most agyalsz a tesós kapcsolatotokon Sammel? -huppant le velem szembe csillogó szemekkel Charlie és átnyújtotta az egyik sört, amit a kezében tartott.  Fura arccal meredtem rá, mire a lány észbe kapott és gyorsan folytatta.
- Csak a könyvek miatt gondolom. Nagy rajongó. - mutatott magára, úgy nézve rám mintha valami rosszat csinált volna. Felhorkantottam és belekortyoltam a sörbe.

- Fel kell kutatnom az összes francos könyvet és elégetni. -morogtam magam elé oldalra pillantva.
- Fenn vannak a neten és egy titkos helyen. -bólogatott aprókat és közelebb hajolt. - Úgy hívom, hogy "Amazon". - mosolyodott el és ő is belekortyolt a saját italába.
Vörös rövid haja laza tincsekben hullott alá, arcán a jól megszokott mosolyt viselte, ruhái pedig ugyanazt a kocka stílust képviselték, mint ahogyan emlékeztem rá.

A kishúg, akit sose akartam.
Eddig a pillanatig nem is tudtam, mennyire hiányzott.

- Mit kerestél itt? -kérdeztem végül, miközben a sör címkéjét piszkáltam. A kérdés hallatán előkapta táskájából laptopját és amíg azt beüzemelte, lassan beszélni kezdett.
- Miután leléptetek egy icuri-picurit megszállottja lettem ezeknek a vadászos dolgoknak. Persze ha az icuri-picuri alatt azt értjük, hogy totálisan. -javította ki magát nagyot pislogva és egyfolytában pötyögött a gép billentyűzetén. Végül felém fordította azt. - Egy ügyet találtam és mivel láttam a bemért telefonotok alapján, hogy egy várossal odébb vagyto...
- Te lekövetsz minket..? -szakítottam félbe összeráncolt homlokkal, Charlie kezei pedig megálltak a levegőben a gombok felett.
- Hát...-kezdte, majd el is hallgatott.
Folyton telefont cseréltünk és ez a csaj mégis végig tudta hol járunk. Elismerően biccentettem és újra belekortyoltam az italba.
- Nem vagy semmi, kölyök.
Charlie elmosolyodott , majd a képernyő felé biccentett.
- Tudom. Ez pedig egy alakmás a jelek szerint, úgyhogy...ideje levadászni! -folytatta csillogó szemekkel, amíg én szemügyre vettem a cikkeket amiket összegyűjtött. 

- Egyáltalán miért választottad ezt az életet? Nem kapsz tőle semmit csak halált és fájdalmat. Elveszi mindened és még többet is akar. -néztem fel összeszorult torokkal, majd vissza a laptopra.
A lány egy percig csak némán ült, aztán halkan felelt.
- Féltem. -nézett rám óvatosan. - Mindenhol szörnyek vannak, ti pedig nem akartatok kiképezni vadásznak, szóval nekem kellett megtanulnom az elméleti részét. -motyogta. Rosszul éreztem magam. Mi rontottuk el az életét.
- Hidd el Dean, egy normális lány voltam, aki csak el akarta kezdeni a saját cégét, hozzámenni Scarlett Johanssonhoz és most... -elakadt és megrázta a fejét. - ..most már csak szeretnék életben maradni.
Némán hallgattam végig őt és lassan megértettem döntésének okát. Sok mindenre képes az ember ha fél. Megköszörültem a torkomat és a laptop felé biccentettem.
- Szóval mikor mész? -kérdeztem, mire újra fellelkesült.
- Holnap akartam nekiugrani, mert ma Harry Potter maraton megy a tvben, de...-magyarázta, ám hirtelen elhallgatott és zavartan nézett körbe. Tekintete végül rajtam állapodott meg. - ...Hol van Sam?
Feszülten fordítottam el oldalra fejemet és néhány másodpercet igyekeztem nyerni a válaszadás előtt azzal, hogy kiittam az üveg tartalmát.
Charlie érdeklődve bámult rám és egy kis aggodalmat is felfedeztem tekintetében.
- Sam nem jön. -morogtam végül.- Fodrásznál van. Lapozzunk.
A lány egy halk bánatos sóhajt hallatott.
- ...szakítottál vele? -nézett rám őszinte szomorúsággal és mielőtt bármit reagálhattam volna, folytatta. - De nektek együtt kell küzdenetek a végsőkig. Embereket menteni, megölni a gonoszt, a családi vállalkozás...!

- Állj le a könyvekkel Charlie. -morogtam vissza, mielőtt igazán belelendülhetett volna. - Segítek a melóban. -váltottam témát hirtelen, a lány pedig csalódottan bár, de megértette, hogy nincs kedvem egymás haját befonva lelkizni.
Charlie biccentett egy halvány mosollyal és felkelt a székből. Mikor elhaladt mellettem együttérzően megsimította vállamat, majd elindult a női mosdó felé.
Akárhogy is, de örültem annak, hogy itt volt. Szükségem volt a kölyökre valahol.
Odasétáltam a pulthoz és fizettem, közben végig azon agyalva, hogyan fogom megszabadítani a világot holnap egy alakmástól. A sose vágyott hugocskánkkal karöltve.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig az öröm.

...Ugyanis ez volt a pillanat, mikor a mosdóból Charlie sikoltása harsant fel.

(17. rész) Külön utakon

( Hát sziasztok ismét! <3  Tudom, hogy a heti rész elég gyenge lett, ráadásul rövidebb a szokásosnál, mert egyáltalán nem volt ötletem, hogy mi történjen...de ígérem, jövőhéten újult erővel térek majd vissza! :3 A részhez egyébként ajánlani tudom Kodaline - Brother című számát, elég jó hangulatot ad neki. Jó olvasást, maradjatok velem jövőhétig amikorra is egy király részt tervezek! ^^ )

*SAM*

Nagyot nyeltem és kerülve tekintetét beletúrtam a hajamba.
- Dean, amikor az a csók volt...- kezdtem, de dühösen félbeszakított.
- Amikor cserben hagytál? Amikor egy rohadt démont választottál helyettem?! -meredt rám és szemében fájdalom csillant.

- Amnéziás voltam! -csattantam fel. - Nem tudtam ki az, egyszerűen megtörtént!
- Ez nem mentség Sam! - üvöltötte és kemény tekintettel bámult, miközben a kezeivel gesztikulált. - Előtte találkoztatok, de te nem szóltál! Sőt, mondok jobbat. - megfeszítette állkapcsát. - Miután elhúztunk abból a mocskos kínzókamrából Bellatól, nem voltál hajlandó elmondani a részleteket. Mert Ruby volt a részlet. -nyomta meg a végét, majd megrázta a fejét feszülten.
- Okkal! -mutattam mellkasomra olyan hangerővel beszélve, mint ő. - Azonnal megölted volna, kérdés nélkül!
- Mert ez a dolgunk! - kiabálta vissza és közelebb lépett. - Nincs nagy égi cél, Sam, nincs semmilyen kirakós aminek a részei lennénk, ez a világ van, ez a meló, ezek a szörnyek. Előbb lövünk, aztán kérdezünk. Pont. - közölte, mintha valami betanult szöveg lenne. Apa szavai.
- Miért nem tudsz csak egy kicsit is hinni bennem, vagy abban, hogy van fény az alagút végén? - ingattam a fejem hitetlenkedve és tekintetét keresve. Újra nagyot nyeltem.
- Nekünk nincs nagy boldog végkimenetel Sam. Sosem volt, tudtuk az elejétől fogva.
- Nem Dean. Te akarod csak, hogy így legyen. -feleltem szilárd hangon.
- Nem tervezhetsz előre, amikor a holnap sem biztos, hát nem érted?! -tárta szét karjait. - A hídon akkor mész át, ha odaértél, addig pedig a jelen van csak, a szörnyek, a démonok és az összes többi rohadék! -vágta rá, aztán felém mutatott. - És te még szólni sem tudtál, hogy az egyik éppen visszatért. -közölte megnyomva a szavakat. Kisfiúként kezelt. Keserűen felnevettem.
 - Nem egy gyerek vagyok, akinek minden lépéséről tudnod kell, nem kell már rám többé vigyáznod...felnőtt lettem. Saját döntéseket hozhatok, úgyhogy ne beszélj úgy velem, mint Apa! - emeltem fel fokozatosan a hangomat, míg végül már szinte kiabáltam. Ajkaimat szorosan összepréseltem.
Dean némán figyelte az arcomat, mielőtt felelt volna.
- Igazad van Sam. Nem kell rád vigyáznom. - szólalt meg végül ijesztően higgadt hangon. Arca érzelemmentes és teljesen kifejezéstelen volt.
- Smárolj démonokkal, lovagolj szivárványfelhőn, nem érdekel! Nem tudok bízni benned. -szünetet tartott, aztán kimondta a szavakat. - Végeztem.

Döbbenten és nehéz szívvel néztem végig, ahogy lassan hátat fordított, beült az Impalaba és elhajtott. A motor zúgása és utolsó szavai még sokáig visszhangoztak fejemben.

Nem tudom meddig állhattam ott a motel parkolóját és az országutat bámulva, az időérzékemet egyszerűen elvesztettem. Máskor is voltak veszekedéseink, de ilyen komoly csak évekkel ezelőtt....szintén Ruby miatt.
Megdörzsöltem arcomat és felsóhajtottam. Össze kellett még pakolnom a cuccokat és stoppolnom egy másik városig. Nem volt még célom, de tudtam, nem maradhatok itt tovább.
Ekkor egy kezet éreztem vállamon.
- Elment. - közöltem továbbra is az utat szemlélve.
Bree halkan felsóhajtott.
- Vissza fog jönni Sam, ne aggódj. -motyogta, láthatóan próbált lelket önteni belém.
Hátat fordítottam az útnak és elindultam a motelszoba felé, közben kifejezéstelen hangon feleltem a lánynak.
- Nem, nem fog.
Bree szomorúan beharapta ajkát, láthatóan nagyon agyalt, hogyan békíthetne ki minket, mégha mi nem is akartuk..

A szobában Louis feküdt a kanapén teljesen kiütve, de lélegzett. Kemény srác lehet, ha kibírt egy démonűzést.
Mindössze egy pillantást vetettem rá, majd a hátizsákomba és egy viszonylag nagy sporttáskába kezdtem dobálni az elől hagyott dolgainkat. Könyvek, porok, fegyverek, festékek, különböző üvegcsék. A legtöbb az Impalaban maradt, úgyhogy nekem nem volt nehéz dolgom a pakolással.
Bree felvont szemöldökkel figyelt az ajtóból.
- Mégis mire készülsz...? - kérdezte, bár valószínűleg sejtette a választ.
- Lelépek. -közöltem tömören, a lány pedig összehúzta szemöldökét.
- Szóval ennyi volt? A nagy Winchesterek szakítanak egy csaj miatt? -kérdezte vádlón, én meg egy lesújtó pillantást vetettem rá.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- De, pontosan ennyire egyszerű! -nevetett fel keserűen és csípőre tette kezeit. - Ne legyetek gyerekesek! Megéri szétesni néhány hiba miatt? Mindenki hibázik Samuel. Utána viszlek. -intett fejével a saját kocsija felé, ám én csak felvettem a táskákat vállamra és megráztam fejemet.
- Bree, elég. -válaszoltam fáradtan. - Kell ez a szünet. Bármeddig is tartson.  - egy halvány mosolyt igyekeztem kipréselni magamból, de végül csak biccentettem és kisétáltam mellette az ajtón.
Közben azon kezdtem agyalni, mikor jelenik meg a látomás végén látott ismerősünk. Vajon annyira megváltozott volna a jövőkép azzal, hogy nem haltam meg, hogy egyáltalán nem is érkezik a városba emiatt ő?
- Samuel, ne legyetek hisztis kislányok! -kiabált utánam. Visszafordítottam fejemet felvont szemöldökkel.
-...Samuel?
- Nem, Briana. -pislogott nagyot, aztán az út felé intett. - Menj már utána!
- Viszlát Bree. - mosolyodtam el halványan és elindultam a város felé. A buszpályaudvar előtt még tartoztam valakinek egy búcsúval.

* DEAN *
Némán vezettem a kocsit, még zenét se indítottam. Képtelen voltam túllépni azon amit tett. A bizalmamat elvesztette az öcsém azzal, hogy egy démont választott helyettem. Nem bírtam ezek után a szemébe nézni ugyanúgy....
Ott kellett hagynom.
Továbbra is dühösen, de már kevésbé feszülten vezettem az Impalat a vizes aszfalton és annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy az út már nem is számított.
Akármennyire is gyűlöltem amit Sam tett, tudtam jól a szívem mélyén, hogy nem fogunk tudni ugyanúgy boldogulni....mert a francba is, aggódni fogok érte! A hülye kisöcsém képes volt megbízni Rubyban másodszor is...mi jöhet ezek után? Taylor Swiftet hallgat majd?
Halkan felsóhajtottam és idegesen doboltam a kormányon.
- Cas... -kezdtem végül morogva.- ....kapcsold ki a Csábos Csajok Csatornát, és figyelj ide. -egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán újra az útra meredtem és folytattam. - Történt pár dolog, amióta leléptél a Mennyekbe és...-megköszörültem torkomat. - ...szükségem lenne rád. Samről van szó. -szünetet tartottam és kerestem a szavakat. Utáltam "imádkozni", de Cast nem lehetett máshogy elérni amíg háborúzott fent.
- Nem tudom mire készül és nem is érdekel, mert rohadtul utálom amit tett, de....nézz rá néha, oké? - sóhajtottam fel és kicsit erősebben szorítottam a kormányt. - Ne engedd, hogy baromságot csináljon. ....Köszönöm. -fejeztem be végül és totál idiótának éreztem magam.  Elszántan meredtem előre, mást nem mutathattam a világnak, csak hogy ugyanolyan erős vagyok egyedül is.

Hirtelen egy szürke, sötétített üvegű autó kanyarodott ki elém jobbról, én pedig egy hatalmasat káromkodva tapostam a fékre. A Kicsikém csikorogva megállt, mindössze két méterre a szintén befékezett járműtől. Zihálva meredtem előre, aztán kipattantam a kocsiból, hogy odarohanjak megnézni a szépséges fekete kocsim elejét.
Leguggolva vizsgáltam oldalról, de szerencsére nem sérült meg. Időben megálltunk.
Ekkor a szürke kocsi tulajdonosa is kiszállt a saját autójából, és már majdnem felnyársaltam a tekintettemmel, amikor is megláttam ki az.
A lány ijedten és kicsit meglepetten bámult rám.
- Dean...! -nyögte ki és lassan a kezdeti sokk átváltott arcán egy mosollyá.
Óvatosan kiegyenesedtem és hitetlenkedő arccal meredtem rá. Talán erre a lányra számítottam most legkevésbé, de a düh máris elpárolgott meglátva mosolygó arcát. Egy laza félmosolyt festettem fel arcomra és biccentettem.
- ...Jó újra látni. - mondtam végül és átöleltem Charliet.

(16. rész) Titkok

( Hellóó! A heti részhez ezúttal nem fűzök kommentet. :3 Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Levegőt kapkodva nyitottam ki a szememet és erősen dobogó szívvel meredtem előre. A fejem sajgott, mellkasomban nyomást éreztem és egy kis idő kellett, mire kitisztult a látóterem.
A földön ültem a nappaliban, hátamat az ágytámlának vetve és kócos hajjal. Az elmém megállíthatatlanul zsongott, a szemem káprázott és úgy éreztem magam, mintha egy pár perc erejéig meghaltam volna.

Felkeltem a földről és odasétáltam lassan az ágyamhoz, előszedve a démonölő kést a párnám alól. Így sokkal inkább biztonságban éreztem magam, pedig máskor is voltak már látomásaim.
De ez az egy...ez túl részletes volt.
Láttam Deant és Breet összejönni egy vadászat után az Impalaban, aztán kívülállóként végignéztem, ahogy megölnek és Dean összeomlik...
Ennek a látomásnak nem szabadott megvalósulnia.

Egyik kezemmel a kést szorongattam, míg másikkal előkotortam a telefonomat és a bátyámat tárcsáztam. A vonal csak néhányszor csöngött ki, majd meghallottam végül Dean kissé szemrehányó hangját.
- Öcskös, most nem igazán érek rá, tudod itt rohadt hosszú a sor és most fogok.. -kezdte mormogva a hazugságot és hallottam, ahogy a háttérben az Impala ajtaja becsapódik, és a kazetták közül beindul az Oasistól a Wonderwall.
 A gyomrom görcsbe rándult. Nem maradt sok időm elmagyarázni a dolgokat.
- Lépj le, baj van. -szakítottam félbe feszülten, és szinte telefonon keresztül is éreztem, ahogy Deanben meghűl a vér.
- Mi történt? - közölte valószínűleg szorosan összepréselt ajkakkal, én pedig dióhéjban beszámoltam neki a látomásomról, néhány apróságot kihagyva.
A végén semmit sem kellett felelnie a bátyámnak, tudtam, hogy akár parkokon is keresztül hajt majd, csak, hogy időben ideérjen.
A telefont ledobtam az ágyra és a kést erősen szorítva leültem a laptopom elé az asztalhoz. Ha eltűnök itthonról talán sosem tudom meg Louis miért támad rám. Csak a késsel volt némi esélyem.

Kopogás rántott ki gondolataim közül. Megfeszített állkapoccsal léptem az ajtóhoz és kinyitottam próbálva könnyed maradni... Nem szabadott arra gondolnom, hogy tudom miért is jött.
- Louis... - sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten...legalábbis eljátszva azt.
- Szia Sam! - mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve.
Biccentettem egy halvány mosollyal.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot. Minden szót ugyanúgy ejtettem ki, mint a látomásban.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.
Ekkor rántotta elő a pengét, de ezúttal már számítottam rá. Egy gyors mozdulattal megállítottam kezét a levegőben alkarommal és ezzel egyidőben felemelve lábamat hátrébb rúgtam a fiút.
Louis láthatóan ledöbbent egy másodperc erejéig, de aztán feldühödött arccal újra nekem rontott. A késsel felém suhintott, de kitérve előle lekevertem neki egyet.
Ő sem pihent egy percig sem, fegyverével újra megindult és viszonozva a pofont végigkarcolta arcomat a késsel. Felszisszentem, és éreztem ahogy egy vékony csíkban folyni kezd a vér az arccsontomon. Rászorítottam a kezemben tartott démonölő pengére, bár fogalmam sem volt egy gondolatolvasót mivel lehet megölni.
Újra rátámadtam és ezúttal nem volt elég gyors.
....karján azonban egy sima vérző csík helyett egy sárgán fénylő vágás jelent meg.
Elakadt a lélegzetem. Minden idegszálam pattanásig feszült.

Démon.

Louist egy démon szállta meg.
A fiú dühösen nyögött fel és szemei feketére váltottak.
- Most véged...-hörögte vérben forgó szemekkel és rám ugrott. Mindketten a földre zuhantunk ám ő kerekedett felül végül és egy pengét emelt nyakamhoz, míg arcán egy  diadalittas vigyor terült szét.
A látomás mégis valóra válik.

Ekkor csapódott ki a bejárati ajtó.

- Hé Backstreet boy! - szólalt meg egy mély hang és ahogy Louis automatikusan odafordította fejét, a bátyám öklével találta magát szembe. A srác hangos puffanással esett le a földre én pedig azonnal oldalra gurultam zihálva. Ez közel volt, veszélyesen közel.
Dean előkapta a pisztolyát és rászegezte támadómra.
Levegő után kapkodva nyögtem fel.
- Dean, ez nem Louis! -kiáltottam rá, mire a testvérem egy másodperc erejéig zavart arcot vágott, majd a ravasz meghúzása helyett, inkább felemelve lábát hátrébb rúgta a szőnyegre őt.
Louis nevetve vért köpött oldalra és úgy tápászkodott fel lassan négykézlábra.
- Ezek lennének a híres Winchesterek? -kacagott, miközben nehezen vette a levegőt. - Elé...elég egy bájos szó a kisöccstől és máris oda a nagy harci szellem? -egyenesedett ki lassan és tántorogva megindul felénk. - Nagy hib... - kezdte, de elakadt a mondatban...ahogy a sétában is.
- Megvagy. - szólalt meg Dean higgadtan és félrerúgta a szőnyeget, ezzel láthatóvá téve az aláfestett démoncsapdát.

A fiú vontatottan lepillantott a padlóra, majd hisztérikus nevetésben tört ki, ami idővel átcsapott egy dühös üvöltésbe. Minden erejét összeszedve próbált kitörni a csapdából, de semmire nem jutott.
Dean a kezét nyújtva felhúzott a padlóról és megveregette mellkasomat.
- Jól vagy Sammy? - kérdezte gyorsan végigmérve, majd aprót bólintott és arcomat megpaskolva folytatta. - Szép volt.
Halkan felnevettem és az ajtó felé fordultam.
Bree állt ott, kicsit sokkolva, de megkönnyebbülten...erről pedig eszembe jutott a látomás másik fele. Vajon mi teljesedett be belőle?
- Mi történt veletek? -kérdeztem a lány felé biccentve, Dean pedig felhorkantott.
- Semmi. -azzal ellépett előlem és az őrjöngő démonhoz sétált.
- Elég a hisztiből. -morogta és teljesen higgadtan elővett egy kis flaskát kabátja belső zsebéből, majd a tartalmát a fiú arcába löttyintette.
Louis bőre füstölni kezdett a szenteltvíztől, mintha csak sav érte volna. Felüvöltött és zihálva meredt a bátyamra.
- Ha innen kikerülök...-kezdte, de Dean félbeszakította.
- Jól van nagyfiú. -hagyta rá bólogatva és átvette tőlem a démonölő kést. A levegőben megforgatta egyszer, majd félrebiccentett fejjel megállt vele szemben. 
- Ki vagy? -szűrte a fogai közt a szavakat fenyegető hangon, ám Louis csak felnevetett.
- Kérdezd a drága kis Sammyt! -vágta rá mosolyogva és felém fordult. Arckifejezésemet látva felszisszent. - Óh, nem számoltál be neki a kis találkozóinkról?- elvigyorodott. - Dráma...ez tetszik!
- Sam, miről beszél ez a rohadék? - hadarta el a kérdést Dean, egy pillanatra sem véve le tekintetét a démonról.
Meghűlt bennem a vér. A másodperc töredéke alatt állt össze a fejemben minden egyes részlete a kirakósnak a hatalmas egésszé.
- ....Ruby. -nyögtem ki. Minden világossá vált.
- Talált szívem. És jó csók volt. - közölte Louis testét felhasználva a démon. Láthatóan roppantul élvezte a helyzetet annak ellenére, hogy a terve megdőlt és pillanatokra volt a haláltól.
Dean arca megrándult, majd visszavette ugyanazt a higgadt és elszánt arcot. Láttam rajta, hogy ő is összerakta nagyjából az eseményeket, de hallani akarta.
- Beszélj! -parancsolt rá megfeszített állkapoccsal, a srác pedig a fejét csóválta mosolyogva.
- Mégis minek? Úgyis megölsz.
A bátyám nagyot pislogott és egy újabb adag szenteltvízet öntött az arcába, mire Louis ismételten felüvöltött fájdalmában.
- Igazad van. -felelte Dean a szemébe nézve. - De csinálhatjuk lassan és fájdalmasan is.

A fiú zihálva és hörögve megrázta fejét és undorodva köpte a szavakat.
- Legyen! -morogta idegesen és beszélni kezdett. - A Winchestereket minden démon ismeri és gyűlöli....mit gondoltok mit kaptam volna, ha végre elpusztítalak benneteket? A Pokol királynője lehettem volna. -nevetett fel hisztérikusan, majd folytatta. - De ti... együtt szinte halhatatlanok vagytok. Ezért kellett szétválasztanom titeket a lehető legtöbb módon. -  fordult felém. - Úgy rendeztem, hogy a pokolkutya Samre támadjon és beverje fejét. Nem volt szerencsém, és csak az emlékezetét vesztette el. - mormolta a szavakat, és Deanre meredt. - Új terv kellett. Tudtam, hogy a kicsi Bella a megfelelő eszköz, így bevontam egy alakváltót is, aki tartozott nekem. Felvette az ő alakját és játszadozott egy parányit az idősebbik Winchesterrel, mielőtt meg kellett ölnie. -mosolygott negédesen, majd gügyögő hangon folytatta. - Reméltem, hogy ha meghódítom a tudathasadásos Sammy szívét, Dean halála olyan súlyosan érinti majd, hogy egyenesen belerohan a karjaimba és ezzel a késembe. -elfintorodott a fiú. - De megjelent ez a félkegyelmű gondolatolvasó és meglátta a fejemben a tervemet. Akkor nem tudott megölni egyedül, ezért vitte el inkább Samet, hogy kiszabadíthassa a bátyját. Ez volt a legtöbb amit tenni tudott. - ökölbe szorította kezét és fogai közt szűrte a szavakat. - Úgyhogy a kezembe kellett vennem az ügyet és kiiktatva a legnagyobb ellenségemet....-mutatott végig Louis magán. -...nyíltan jöttem elintézni a dolgot.

A szobára súlyos csend nehezedett. Az elmúlt hetek eseményei mind értelmet nyertek....mindenért, az összes kínért és borzalomért Ruby volt a felelős.
Deanre elég volt egy pillantást vetnem, hogy tudjam mit fog tenni. Azonnal odaléptem hozzá és karját lefogva kezdtem hátrébb ráncigálni, bár legszívesebben magam is legyilkoltam volna Rubyt. Ő miatta szenvedett Dean.
- Eressz Sam, ERESSZ MÁR! -üvöltötte teli torokból a bátyám és igyekezett kiszabadulni szorításomból. - EZ A RIBANC TEHET MINDENRŐL, NE LEGYÉL IDIÓTA SAM! -kiabálta dühöngve, én pedig próbáltam hangosabb lenni mint ő.

- HA MEGÖLÖD LOUIS IS BELEHAL, ÉS HA Ő NINCS, AKKOR SOSEM TUDTUNK VOLNA MEGMENTENI TÉGED A KÍNZÁSBÓL! - igyekeztem jobb belátásra bírni és közben kiráncigálni a szobából. Az ajtónál végül kilöktem a szabadba és zihálva fordultam a döbbent Bree felé.
- Küldd vissza a Pokolba! - adtam ki az utasítást neki a fogoly felé biccentve,  a lány pedig bólintva elkezdte mormolni az "Exorcism amus te..." kezdetű szöveget.
Az ajtót becsuktam magam mögött és Deanre meredtem, aki fel-alá járkált pattanásig feszülő idegekkel az Impala előtt.
- Tudom, hogy most mit gondolsz...- kezdtem lassan, de a testvérem felcsattant.
- Nem, Sam! -kiabálta és megállt velem szembe. Értettem, hogy engem hibáztat a történtekért, hogy nem árultam el, hogy itt volt Ruby és hogy vele csókolóztam amíg ő szenvedett. Nem volt elfogadható mentségem.

A szemében pedig láttam, hogy mekkorát csalódott bennem.

(15. rész) Tarts ki!

( Hellóó! A heti rész megérkezett. Sam szemszögétől kezdve nem kötelező, de erősen ajánlott hallgatni az olvasás alatt a Chord Overstreet - Hold on című számát...sokkal hatásosabb. 
U.i.: Tudom, már megint depi van...dehát ez a sorozat maga, nemde? 
Kommentekben lehet utálni, szeretni, bármi :D 
Jó olvasást! ^^ )

*DEAN*

- Remélem ezúttal máshogy lesz és nem bánod meg. - szólalt meg Bree előre meredve halkan és hátrébb döntötte fejét kissé.
Az Impala hátsóülésen ültem, hátamat az ajtónak vetve, a lány pedig mellkasomnak dőlve filozofálgatott. A smárolás után itt beszélgettünk halkan, eljátszva, hogy semmit nem számítanak a történtek és az, hogy összejöttünk nem változtat meg bennünket.
Halkan felsóhajtottam, de nem feleltem, ő pedig rám pillantott összehúzott szemöldökkel.
- Mi van?
- Semmi.
- De látom és nem tetszik.
- Neked a cowboy-os filmek sem tetszenek, nem vagy mérvadó. -vágtam rá, a csaj pedig a szemét forgatta.
- Dean, ne csináld. - sóhajtott fel és komolyabban pillantott rám. Elkaptam tekintetem róla és kifejezéstelen arccal bámultam oldalra. Nem akartam kimondani, amit ki kellett, de Bree olyan csalódottan fordult vissza előre, hogy végül mégis kinyögtem.
- Sosem foglak téged megbánni, vagy azt mondani, hogy bár soha ne találkoztunk volna, mert egyszer régen pontosan az voltál, amire szükségem volt. -mondtam lassan, tekintetét kerülve.

Döbbent csend követte szavaimat, majd a lány elhúzódott mellkasomról és velem szemben helyezkedett el. Megköszörüte torkát és beletúrt hajába.
- Húha.. - nevette végül el magát meglepetten, gondolom nem számított ilyen vallomásra.
Mivel még mindig odalra meredtem, Bree a kezét borostás arcomra helyezte és maga felé fordított.
- ....Hiányoztál már Winchester. -mosolyodott el végül és közel hajolva ezúttal ő csókolt meg feltérdelve az ülésre és hogy megszüntesse az apró távolságot, még karjait is nyakam köré fonta.
Lehunytam szememet és óvatosan viszonoztam, egy olyasfajta megnyugvás töltött el, amit utoljára évekkel ezelőtt Lisanál éreztem.
Végül finoman elhúzódott és halkan felsóhajtva rám emelte a tekintetét.
- Még mindig nem vagy rendben.
Aprót bólintottam. Ideges voltam, rossz érzésem támadt.
- Samnek azt mondtam, hogy kajáért megyek, de ez már több mint két órája történt. Nem keresett azóta. -morogtam végül, Bree pedig aggodalmasan méregetett.
- Egyáltalán mi az istenért voltál itt? - kérdezte gyanakodva. Egy leheletnyi szünet után szólaltam meg.
- A kínzás... -kezdtem a fejemet csóválva lassan. - ...egy szörnyeteggé tett. Amióta eljöttem onnan, csak dühös voltam folyton és itt éreztem belül.. -mutattam a mellkasomra, megnyomva a szavakat.- ...hogy ennek nem lesz jó vége. - habozva folytattam. - Ezért jöttem ide. Le kellet vezetnem a feszültséget és ez a démonnak tűnő ügy... piskótának látszott. -rá pillantottam futólag. - Az öcsém mindig valami óriási kirakós részének képzel minket. Nem érti meg egyszerűen, hogy a mi életünkben a holnap sem biztos. Ami előttünk van azt kell megölni gondolkodás nélkül, nem a jelentőségén agyalni. -morogtam. - Egy méreg voltam, Sam életét nehezebbé tettem a dolgokhoz való hozzáállásommal az elmúlt néhány napban és....- elakadtam a mondatban, nem bírtam folytatni. Megráztam némán fejemet és csendben fejeztem csak be a gondolatmenetet. "...és nem akartam újra tönkre tenni az életét."

Láttam Breen, hogy lesokkoltam őt, talán sosem beszéltünk ilyen őszintén ezelőtt. A lány pár másodperc múlva szólalt csak meg.
-  Dean, figyelj rám. - fogta két keze közé arcomat és mélyen a szemembe nézett. - Lehet, hogy néha szar döntéseket hozol, vagy seggfejként viselkedsz, de...
- Így akarsz feldobni? Tényleg?
- Várd ki a végét, idióta.
- Ha elnökválasztáson indulsz, kérd meg inkább Samet, hogy írjon beszédet neked.
- Kussolj már! -szólt rám elnevetve magát, aztán elnyomva mosolyát, folytatta. - Ezektől függetlenül jó testvér vagy, messze a legjobb akit el tudok képzelni, Winchester. Annyi mindent feláldozol érte és minden szenvedés után is vigyázol rá, elfeledve az összes veszekedéseteket és hibátokat. -szünetet tartott és egy halvány mosolyt festett fel arcára. - Mert, ha a világ összedőlni is készül, ti kitartotok. Hinned kell magatokban, de legfőképpen önmagadban. -bökött a mellkasomra mutatóujjával. - Te mindig megoldod.

Némán emésztettem a szavait, aztán feleltem csak.
- Anno nem oldottuk meg. - utaltam kettőnk ügyére, ő pedig a szemét forgatta.
- Most itt vagyok, nem?
Biccentettem, és bár jól estek a szavai, még mindig rossz érzésem volt.
- Dean...-sóhajtott fel a lány és megdörzsölte arcát fáradtan. - Miért aggódsz? Valószínűleg csak elaludt és azért nem keresett.
Megráztam a fejemet és rápillantottam.
- Két dolgot tudok biztosan. Egy: Bert és Ernie melegek. Kettő: Sammyvel történt valami. -azzal előre ültem az én Kicsikémben, míg Bree amolyan "Tőlem!" arckifejezéssel hátul maradt az autóban.

Éreztem, hogy valami nincs rendben.

*SAM*
Levegő után kapkodtam, de egyre gyengébbnek éreztem magam. A szúrás óta alig telhetett el néhány perc, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A fájdalom szétáradt egész testemben, így kénytelen voltam tehetetlenül feküdni a padlón. A vér ömlött, de már kezdett nem érdekelni. A szemeim össze-vissza fókuszáltak, a tüdőm hörögve küzdött az oxigénért. Az erőm elfogyott, a halál gondolatát kezdtem elfogadni.

Éreztem, hogy ez lesz a vége.

Egyre lassabban emelkedett és süllyedt a mellkasom, az elmém pedig homályosan képeket kezdett előidézni.
Az a karácsony amikor Deannek adtam a nyakláncot....örök emlék. Talán anya halála óta akkor először érezte igazán, hogy valaki törődik vele. Örültem, hogy boldog egy pillanatig.

Az emlék elhalványult és egy másik kép ugrott be. Az első igazán nagy szerelmem.
Jess.
Szinte most is érzem parfümjének édes illatát, hallom hangját, ahogy utolsó szavaiként azt mondja: "Vigyázz magadra Sam!" A boldogan kipirult arcát, mikor megkértem, hogy költözzünk össze, ennyi év távlatából is tökéletesen fel tudtam idézni...

Elmosódott a pillanat, egymás után érkeztek az emlékek, minden egyes lányról akit szerettem. Madison a vérfarkas lány, Ruby....egy másik wendigos ügy során megmentett Madison.
Dean szomorú mosolya, mikor ütött az óra és elragadta a pokolkutya.
Bobby büszke arca és a jellegzetes szavai: "Idióták!"
Charlie és Cas megismerése, Dean összetört arca Lisa elhagyásakor, aztán egy másik jelenet, amikor magához ölelt megkönnyebbülten.

Minden összekavarodva száguldott végig elmémen, míg végül nem maradt más csak az üresség. A szemeimet le akartam hunyni, elmerülni a nosztalgiában.

Ez volt az a pillanat, amikor Dean benyitott a szobába.

* DEAN *
A motelszobába beérve összehúzott szemöldökkel kerestem azonnal az öcsémet.
Amit viszont megláttam rosszabb volt ezer kínzásnál és Pokolban töltött évnél is. A lélegzetem elakadt, görcs rántotta össze gyomromat, és a földbe gyökereztek lábaim.
- Sam...! -nyögtem ki és hallottam, ahogy Bree felsikkant mögöttem halkan, szája elé kapva kezét.
A kisöcsém a nappali közepén feküdt tehetetlenül, egyik kezét gyengén mellkasára szorítva, félig lehunyt szemekkel. Körülötte mindent vér borított.
Az ő vére.
Azonnal odarohantam hozzá és térdre esve felemeltem fejét, a félelem teljesen eluralkodott rajtam és üvölteni tudtam volna.
- Sam...SAMMY! - szólongattam és éreztem, hogy néhány könnycsepp gurul le arcomon. - Sam, nem teheted ezt.....SAM! -ordítottam, az öcsém pedig óvatosan rám pillantott.
- Dean... -motyogta én pedig hevesen bólogattam, próbálva mosolyogni, de könnyek folytak végig arcomon.
- Itt vagyok Öcskös, tarts ki. Meg fogsz gyógyulni. Nem adhatod fel. - beszéltem hozzá és én is rászorítottam tenyeremet sebére.
- Sa...sajnálom. -suttogta elhomályosuló tekintettel és lehunyta szemeit.
A világ súlya hirtelen úgy éreztem agyon nyom. Ez nem történhetett meg.
- Ne, ne búcsúzkodj  Sammy. Tarts ki! Kérlek, szükségem van rád Öcskös...! -ráztam meg óvatosan....ám a keze erőtlenül lecsúszott a földre.
A szívem összetört.
A fájdalom elviselhetetlenül tört rám.
A könnyek megállíthatatlanok voltak.

Az öcsém meghalt.

- SAM!!! -üvöltöttem teli torokból és átöleltem mozdulatlan testét.

Valahol a háttérben hallottam, ahogy Bree döbbenten suttog valamit, de nem érdekelt.
A kisöcsém nélkül egy senki voltam. Szükségem volt rá. Itt kellett lennie, hogy megóvhassam a rossz dolgoktól, mi ketten együtt vagyunk erősek.
Üres voltam. A pokol legmélyebb bugyraiban történő kínzások sem lettek volna képesek visszaadni amit éreztem.

- Uramisten... -motyogta ekkor egy megrémült női hang az ajtóból. Nem számított. Nem érdekelt. Sammy nélkül minden értelmét vesztette és ezért csak ismét ordítani tudtam fájdalmamban.
- Te meg ki vagy? -hallottam saját ordításomon átszűrődni Bree halk, lesokkolt kérdését a lányhoz.
Erőt vettem magamon és odafordítottam könnyes arcomat. Véres tenyeremet nem mozdítottam a kistestvérem mellkasáról, ahogy másik karomat sem feje alól. Nem halhatott meg, ha elég erősen szorítom, talán újra kinyitja szemét.
- Dean én...-suttogta a lány döbbenten, én pedig azonnal felismertem ki ő, de képtelen voltam egy szót is szólni.
Mit keres itt ez a lány? Miért most?

MIÉRT NEM MOZDUL AZ ÖCSÉM?!

(14. rész) Wonderwall

( Hát hellóó! Még épp, hogy belecsúszva ebbe a hétbe, itt van időben az új rész. Kettős érzésem van vele kapcsolatban, de majd ti is eldöntitek, hogy tetszett -e vagy sem. Azon a ponton, ahol egy dalt említek benne, ajánlott beindítani közben és úgy olvasni, mert hangulatos :3 Jó olvasást! ^^)

*DEAN*
A férfi kifejezestelen arccal közeledett felém, szemében különös módon nem égett a londoni tűzvészt megszégyenítő düh.
Nem tudtam mi lelte a démoni rohadékokat, de nem is érdekelt különösebben a lelki bajuk, csak meg akartam ölni őket. A pokol legmélyebb bugyra is túl kegyes nekik.
Kihúztam magam és egy magabiztos mosollyal vártam, hogy közelebb érjen, majd amikor már  szinte előttem állt, megszólalt lassan.
- Azt hiszed más vagy, mint a többi. -közölte lenéző hangon. - De ugyanolyan jelentéktelen féreg vagy, mint mindenki más a fajtádból. Winchesterék sarja. -köpte a szavakat undorral.
Felhorkantottam és fejcsóválva szedtem elő a kis flaskát bőrkabátom belső zsebéből.
- Ti sem változtok soha...démonok szarja. -mosolyogtam rá vissza és azzal a lendülettel rálöttyintettem a flaskában lévő szenteltvizet.

A várva várt füstölgés azonban elmaradt, legnagyobb döbbenetemre.

A fickó nagyot pislogott és furcsán bámult rám, majd idegesen felnevetett és letörölte a vizet az arcáról.
- Démon...? -kacagott tovább és mélyen a szemembe nézve elővett egy...egy angyalpengét. - Próbáld újra, halandó.
Enyhén elnyílt ajkakkal léptem egyet hátra. Angyal.
Semmi fegyverem nincs ellene.
Gondolatban elküldtem Chuckot melegebb éghajlatra és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire nem volt ötletem abban a pillanatban.
- Oké, nem tudom, hogy melyik nagypapa oldalán állsz a családi harcotokban fenn, de... -kezdtem magyarázni, ám az közbevágott.
- Elég a felesleges beszédből! -csattant fel és felém suhintott a pengével. Reflexből elhajoltam és beletérdeltem hasába, így az egy pillanatra összegörnyedt férfi karját elkapva és hátrafeszítve könnyen lerendeztem.
Az angyal felnyögött, azonban eszében sem volt persze feladni, szóval rátaposott lábamra és egy gyors mozdulattal kifordult a szorításból.
A hosszú szürke penge valahol lehullott a földre egy kisebb csörömpölés közben.
A fickó arca már nem kifejezéstelen volt, elszántan csillogó szemekkel és megfeszített izmokkal igyekezett kitérni ütéseim elől. Az adrenalin végigszáguldott ereimen, teljesen rápörögve a helyzetre, verekedtem.
Már épp kezdtem elhinni, hogy kisujjból kirázva (oké, valami csoda folytán) le tudom győzni Jackie Chan angyal verzióját, ám ő hirtelen kigáncsolt, én pedig így fájdalmasan felnyögve vágódtam neki a betonnak. Óriásiakat pislogva próbáltam elmulasztani a rámtört borzalmas szédülést és feltápászkodni, míg a kis Cupido zihálva bár, de elvigyorodott. Fáradtan megállt előttem és beletúrt sötét színű hajába. Arca a teljes önelégültséget mutatta.
- Itt a vége Winch....- kezdte, de mindössze eddig jutott a mondatban, ugyanis a következő pillanatban saját angyal pengéje döfte át a szívét hátulról.
Szemei kék fényt árasztva kitágultak, majd egy hangos nyögést hallatva elterült a lény.

Kifulladva meredtem a testre, majd lassan felnéztem.
- Mi a szart  képzeltél Winchester?! -visított fel dühösen Bree és ledobta a földre a pengét. Csípőre tette a kezét és összeszűkült szemekkel fürkészte arcomat.

- Ura voltam a helyzetnek...- morogtam és felkeltem a padlóról, megigazítva kabátomat. Bree felemelte kezeit és a mellkasomra téve egy enyhét taszított rajtam.
- Lószart! -kiabált vissza és idegesen hajába túrt. - Nem hiszem el, hogy még alig heverted ki a kínzást, máris baromságokat csinálsz, mert teee, hát te vagy a nagymacsó, mindent kibírsz, nem érzel semmit és...-kiabált egyfolytában, kezeivel gesztikulálva hozzá. A fejem lüktetni kezdett, Bree egyre jobban kiborult...el kellett hallgattatnom.

Úgyhogy megcsókoltam.

Közelebb léptem és egy pillanat töredéke alatt fontam karomat dereka köré, lazán ajkaira tapasztva az enyémeket.
A lány megdermedt, láthatóan képtelen volt lereagálni, döbbenten hunyta le szemeit automatikusan.
Pár másodperc múlva kiszakadtam a kicsit sem rossz csókból és mintha mi sem történt volna, elindultam az Impala felé. Hallottam, hogy Briana utánam lohol, de nem fordultam meg, csak beültem a kocsiba, kikerestem a kazetták közül az Oasist és beindítottam. A "Wonderwall" pont abban a pillanatban indult el, amikor a csaj behuppant mellém az anyósülésre kissé zavarodottan.
Mindketten előre meredtünk ki a szélvédőn, míg végül ő törte meg a csendet.
- Nem beszéltünk a pokolkutya előtti csókról. -szólalt meg és felém fordította fejét.
- És erről sem fogunk. -néztem én is rá, a lány pedig összepréselte ajkait szorosan.
- Mi ez az egész? -mormolta végül feszülten, gondolom úgy érezte jászadozom vele.
- Nem tudom. -feleltem végül és újra a szélvédőt kezdtem fixírozni.
Bree keserűen felnevetett és megrázta a fejét lassan.
- Akkor találd ki Winchester, mert ezt nem folytathatjuk.
- Miért? -pillantottam rá kifejezéstelen arccal.
A helyzet az, hogy érezhetően volt valami vibrálás köztünk, ami megfoghatatlansága miatt rohadtul idegesített.  Talán a város, talán az átélt hetek, vagy az, hogy mi már egyszer megpróbáltuk...nem tudtam. Ez a csaj bunkó. Zavaró. Főnökösködő.

És mégis éreztem iránta valamit.

- Mert mi képtelenek lennénk egy kapcsolatra, de...-habozott, hogy folytassa -e, majd végül máshogyan fejezte be.- ....asszem ezt elcsesztük. -nevetett fel kínosan.
Hátradőltem az ülésben, a dal pedig éppen a "You're gonna be the one that saves me" sorhoz ért a refrénben.
Bree az arcomat fürkészte, aztán felsóhajtott és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy lelépjen.
- Na jó, akkor azt hiszem...-kezdte, de elkaptam a karját és nagy levegőt vettem.
- Várj! -mondtam erőteljes hangon, ő pedig kifakadt.
- Mégis miért? Hogy játszadozz velem, hagyjam, hogy áttörd ezt a falat amit pontosan ellened emeltem és összetörj?! Sokszor hittem már neked... -nézett mélyen a szemembe és régóta most először láttam rajta, hogy eltűnt az a bizonyos önelégült maszk, helyette egy fájdalmasan őszinte és kétségbeesett lány tűnt fel.
- Nekem nem maradt miben hinnem. -közöltem nyugodtan és egy örökkévalóságnak tűnő szünet után folytattam. - Anya meghalt, Samre képtelen vagyok vigyázni és egyre jobban előtör a démoni része, a barátaim pedig mind rég halottak...vagy rosszabb. - morogtam a végét és végül rápillantottam. - Ezért nem hiszek abban sem, hogy ez működhet kettőnk közt.
Bree arca értetlen kifejezést vett fel és pár másodperc után válaszolt.
- Te most tényleg megállítottál az előbb, hogy 15 másodperc múlva közöld, hogy szar páros lennénk..?
- Nem hagytad, hogy végig mondjam.
- Végig mondtad.
- Az istenért, csak levegőt vettem.
- Ekkorát? Mi vagy te, egy hőlégballon?
Egy lesújtó pillantást vetettem rá és nagy levegőt véve lassan folytattam.
- Azt akartam mondani...- kezdtem vontatottan. - ...hogy emiatt neked kell hinned. Kettőnk helyett is.
Bree torkán akadt a szó és döbbenten pislogott rám.
- Te...te most tényleg... -próbálta összerakni lassan és ahogy megértette, arcán hitetlenkedő kifejezés futott át. - Arra gondolsz, hogy próbáljuk meg...újra? -nagyot pislogott. - Színvonalas választ szeretnék.
- Színvonalas. -feleltem komolyan bólintva, mire a vállamba csapott ököllel.
- Egyedül fogsz megöregedni Winchester! - forgatta a szemét.
- Tudod, hogy nem fogok addig élni. -vágtam rá egy halvány mosollyal és közelebb hajoltam.
A lány megeresztett szintén egy mosolyt és megcsóválta a fejét.
- Menthetetlen vagy.
A dal pedig újra ahhoz a bizonyos sorhoz ért...
És nem is kellett több ahhoz, hogy ezen a ponton lehunyt szemekkel megcsókoljam.

A lány belemosolyogva viszonozta és kezével finoman végigsimított közben borostás arcomon, majd végig mellkasomon. Közelebb csúszott, én pedig elmélyítve a csókot a derekán húztam végig kezemet finom mozdulattal.
A szívem hevesen dobogott, a pillanatot totálisan magával ragadónak éreztem...és ekkor Bree elszakadt tőlem és rémülten pillantott rám.
- Baszki.
- Mi van?
- Ott hagytuk az angyal hulláját.
Fura fejjel meredtem rá, egy pillanatig azt sem tudtam miről beszél ez a csaj, aztán lassan realizáltam, hogy egy 10 perce még verekedtem egy elsőre démonnak hitt lénnyel. Hátrébb húzódtam és az arcát fürkésztem.
- Amúgy te mit is kerestél itt?
- Na és te?
Egymásra bámultunk és ennyiből megértve egymást, inkább eltettük a kérdést későbbre.
Bár Sammyvel is ilyen könnyű lenne közös álláspontra jutni.

*SAM*
Mivel Dean kiugrott valami kajáért ebédre, egyedül ültem a motelszobában és a laptopon pötyögtem. Egy ügyet kerestem, ami a közelben van, hátha végre ki tudunk mozdulni és újra dolgozni, hiszen úgy tűnt Dean jól van már...azt leszámítva, hogy két órája eltűnt, pedig csak valami ételt ment hozni a városból. Talán talált valami szőke pincérlányt, akit szédíthet.
Államat lazán megtámasztva kezemmel olvastam a cikk sorait, próbáltam eldönteni, hogy ez a mi témánk -e, vagy csak állattámadás. Túl halvány volt a nyom.
Egyszer csak kopogás hallatszott a bejárati ajtón, én pedig automatikusan a pisztolyomhoz nyúltam. Nem vártunk senkit.
Lassan felkeltem a székből és odasétáltam. Nagy levegőt vettem és egyik kezemmel szorosan fogva a fegyvert, de takarásban tartva azt, ajtót nyitottam.
- Louis... -sóhajtottam fel megkönnyebbülten, ahogy megláttam a szőke hajú srácot a kék színű orvos ruhájában. Kicsit furcsálltam, de beengedtem.
- Szia Sam! -mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve. 

Elmosolyodtam. Kiment a fejemből, hogy gondolatolvasó a srác.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.

Ez volt az a pillanat, amikor egy kést előrántva a másodperc töredéke alatt beledöfte azt mellkasomba.
- A te halálodét Sam...-mondta egy szomorkás mosollyal és végül lassan kirántotta a pengét.
Az elmém a szúrás pillanatában fel sem fogta mi történt, ám a mérhetetlen fájdalom nem sokat késett. Döbbenten meredtem a szőke hajú fiúra, majd elgyengülten összeestem. Louis mintha mi sem történt volna kisétált a helységből, míg én a padlón fekve kapkodtam levegőért, a pokoli kín elöntött és fél szemmel láttam, ahogy az apró vértócsa egyre nagyobbá válik.
A végtagjaim elgyengültek, az oxigén nem jutott el már a tüdőmig rendesen.

Haldokoltam.

(13. rész) Testvér a bajban

(Sziasztoook! Máris itt van a heti rész hű olvasóimnak.:3 A jellegzetes "jerk-bitch" párbeszédet nem tudtam hogyan oldhatnám meg, szóval megnéztem magyar szinkronnal: így lett belőle "kis pöcs-seggfej" XD (köszi szinkronstúdió! :DD)  Mindenkinek jó olvasást! ^^)

*SAM*
Némán az útra függesztettem tekintetemet, túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy bármit is hangosan kimondjak. Az események olyan erővel vettek 180 fokos fordulatot, hogy még én sem fogtam fel teljesen, nemhogy Deannek beszámoljak róla.
Louis nélkül nem lettünk volna itt és talán az én hülyeségem miatt a bátyám halottként feküdne abban a dohos pincében.
Düh. Szomorúság. Zavarodottság. Öröm. Aggodalom.
Bűntudat.
Ezek csak egyek voltak a rengeteg érzelemből, amik megpróbálták felemészteni frissen visszakapott emlékeimet.
- Sam! - zökkentett ki hirtelen a gondolataimból Dean rekedtes hangja. Arcán és egész testén ott virítottak még a sebek és vérző vágások, de láthatóan valamiféle erős antibiotikumként hatott Louis gyógyító érintése.
Rápillantottam, majd vissza az útra. Nagyot nyeltem.
- Sok minden történt amíg távol voltál. -feleltem végül komoran. Ő az arcomat fürkészte.
- Ki is nyögöd, vagy kérdezzem inkább Dzsint az Aladdinból? -biccentett a hátsó ülésen ülő srác felé, végig a tekintetemet keresve.

- Most buktál egy kívánságot. -szólt vissza a szőke srác unottan kibámulva az ablakon.
Gondterhelten felsóhajtottam és kicsit erősebben szorítottam a kormányt. Nem számolhattam be neki Rubyról, tudtam hogyan reagálna: még jobban kikészülne. Ezt majd később.
- Bree telefonált nekem úgy 36 órája, hogy eltűntél. Azonnal a keresésedre indultunk, de semmi nyomot nem hagytatok hátra néhány vérfolton és a törött telefonodon kívül.
- Jellemző... -morogta közbe Dean. Már megszámolni se tudtuk, hányadik telefonját törte össze és ezen halványan elmosolyodtam, de a történetet folytatva elkomorultam ismét.
- Szétváltunk és külön-külön kezdtük el átfésülni érted a várost. Teljesen felszívódtál Dean. -néztem rá enyhe fájdalommal, aztán nagy levegőt vettem. Hogyan kerüljem ki Ruby említését?
Louis a vesémbe látott, magamon éreztem tekintetét.
- Briana közben rám telefonált, hogy nézzem meg mit csinál egyedül az amnéziás Sam, veszélyes volt sokáig egyedül hagyni úgy, hogy egy pisztolyt képtelen használni. -szólt közbe Louis és gondolatban megkönnyebbültem, hogy átvette a történet mesélését. Dean fáradtan vizet kortyolt egy üvegből és úgy hallgatta. - Amikor megtaláltam épp valami csaj csókolta meg teljesen ráakaszkodva. A falhoz lökte, hozzásimult és a kezével mindenhol...
- Túl sok információ. -nyelt félre köhögve Dean és döbbenten meredt rám. - Te összeszedtél valami csajt?
Haboztam, nem tudtam mit felelhetnék erre.
- Ő kezdeményezett, nem én akartam. -hadartam el és figyelmen kívül hagyva Dean halvány, de büszke vigyorát, folytattam. - A...dolog -kerestem a szavakat. - valamiféle lavinát indított el, amit nem tudtam megállítani. Az emlékek csak jöttek és jöttek, azt hittem megőrülök. - Szemem sarkából, mintha láttam volna bátyám összevert arckifejezését sajnálkozóba váltani. - Louis viszont tudta, hol vagy. Így kerültünk ide. - zártam le végül és láttam már a motel fényeit. Bree kocsija ott parkolt előtte sok más autó társaságában.
Dean észrevette a kimondatlanul hagyott részeket és rosszat sejtve, Louis és köztem ide-oda pillantgatva szólalt meg tovabbra is rekedtesen.
- Ki volt az a csaj? -tette fel a kérdést gyanakvóan és egy azonnal a legrosszabbat feltételező nézéssel fordult az orvos srác felé. Fenyegető hangot próbált megütni.
- És te honnan tudtad hirtelen hol vagyok, ha csak Samet mentél ellenőrizni?

Leparkoltam a motel előtt és gondolatban rászóltam a fiúra: "Egy szót se neki Rubyról."
Deanhez fordultam.
- Majd később megbeszéljük. El fogsz vérezni, ha nem látjuk el a sebeidet azonnal. -közöltem aggodalmasan és egy amolyan "ugyan már, ráér ez, nem?" pillantással ötvöztem.

Kiszállva az autóból, magamon éreztem a testvérem gyanakvó és ideges tekintetét. Az Impala másik oldalán kisegítettem őt és ugyanúgy indultunk a motelszobához, mint odafelé. Lassan, minden lépést megfontolva és számára a lehető legkevésbé fájdalmas módon tettünk meg. Louis előttünk haladt és kinyitotta a szoba ajtaját.

Az egész olyan volt, mintha egy lelassított filmet néztem volna kívülállóként.
Bree, ahogy döbbenten eltátja száját és fájdalom gyűlik szemében. Bella lassan felpillantó tekintete.
Dean falfehérré váló arca, majd dühtől égő mozdulata az asztalon heverő pisztoly felé.
A félelem, ami összerántotta gyomromat.

Minden egyszerre történt.

- NE!! -kiáltottam és ahogy a bátyám, mint valami eszelős meghúzta a ravaszt, Bella felsikoltott halálra váltan.
Az utolsó pillanatban löktem félre Dean kezét, a lövedék pedig a fotel párnázott háttámlájába csapódott.
- ERESSZ! -ordította magából kikelve a testvérem és bár szinte félholt volt, megpróbált elszabadulni tőlem. Hajtotta az adrenalin és a mérhetetlen düh. - ÉLETBEN VAN, NEM LÁTOD?! TÚLÉLTE!
Louis is odalépett és segített lefogni elvadult bátyámat, míg én folyamatosan hozzá beszéltem, fel-felnyögve a kapálózásától.
- Ez nem ő Dean, egy alakváltó rabolt el, nem Bella! Hallgass...már...meg..! -próbáltam túlkiabálni őt szaggatottan és eljuttatni az információt az agyáig.
Bella rémülten meredt Deanre és gyorsan kapkodta a levegőt, láthatóan nem értette mi történik, csak hogy meg akarják ölni őt.
A vértől ázott srác rám meredt és nagyon lassan végre kezdett lenyugodni, talán mert még értelme is volt a magyarázatomnak. Erősen zihálva dobta le a pisztolyt, ami tompa puffanással ért földet, olyan élettelenül, ahogyan Dean is bámult Bellara. Zavart volt, gyanakvó és dühös.
- Bella végig velem és Breevel volt. Nem tehette ő. -mondtam, nagyon lassan megrázva fejemet és végig tartva vele a szemkontaktust. Dean nagyot nyelt és hagyta hogy leültessem a sárga színű kanapéra. Louis egy gondolatomból is megértette mit szeretnék és a még mindig döbbent lányt ki akarta kísérni a szobából, azonban az megtorpant. Beharapta ajkát, hátra simította egy szőke tincsét és óvatosan közelebb lépett a kanapén nehezen lélegző sérülthöz.
Dean minden arcizma megfeszült, látszott, hogy túl mély nyomot hagyott benne a kínzás emléke Bellaval. Az összes idegszálával rákoncentrált és próbált keménynek és megtörhetetlennek látszani, ám én jól tudtam, mennyire fél....mennyire szétszedte a szenvedés.
Pontosan mit tettek Deannel...?
- Nem tudom mi történt veled, de...-kezdte halkan a lány és óriásit nyelt. - ...sajnálom. -azzal a vállára helyezte finoman tenyerét. Sárgás fény áradt szét a szobában ami egy pillanatra megvakított szinte mindenkit, majd ahogy a jelenés elhalványult, Bella kinyitotta szemét.
Pislogtam párat, hogy kitisztuljon látásom, de amit megpillantottam, nem hittem el elsőre.
Azok után ami történt, Bella tökéletesen meggyógyította Deant.
Az összes vágás és zúzódás nyomtalanul eltűnt, a belső vérzés és a kifordult boka mintha sosem létezett volna. Jobb volt, mint új korában.
A bátyám hitetlenkedő arccal nézett végig először magán, aztán Bellara teljesen döbbenten. Egy hang sem jött ki a torkán. 

A lány hátat fordított és kiment Louissal a kezeit tördelve. Lassan fordultam Deanhez, miközben Bree is felpattant.
- Én ööö, szóval csináljátok. Mármint a testvéresdit, amit szoktatok. -elfintorodott. - Így sem hangzik jobban. -mormogta maga elé majd megigazította haját, vállat vont és kiment a többiekhez.
Ketten maradtunk.

*DEAN*
Átmozgattam végtagjaimat és továbbra is meglepetten tapasztaltam, hogy nem végzett a csaj félmelót, egybe voltam, mint egy kirakó. Sam megdörzsölte homlokát és gondterhelt arccal ült le velem szembe a kis asztal tetejére.
- Mi a baj Öcskös? -vontam fel egyik szemöldökömet és az arcát tanulmányoztam. Megcsóválta, majd elfordította oldalra kissé a fejét egy apró mozdulattal.
- Sammy...! -mondtam újra keményebb hangon, le nem véve róla tekintetemet, éreztem, hogy kell neki egy kis lelkizés a rengeteg dolog után.
- ....Az egész miattam van. - szólalt meg végre halkan. Értetlenül bámultam rá, mint a harmadik teve Noéra, és háradőltem a kanapén.
- Miről beszélsz?
Halkan felsóhajtott és belekezdett, de továbbra sem nézett a szemembe.
- Ha nem vagyok önfejű és nem csinálom végig mindenáron a varázslatot a Colt golyókhoz, nem vesztem el az emlékeimet és akkor nem megyek Bellahoz, hogy többet megtudjak róla...
- Sam....-szóltam közbe felsóhajtva, de ő rendíthetetlenül folytatta.
-...Ha maradok, akkor megakadályozom, hogy téged elraboljanak és most így kelljen belülről felemésztened magad, mert nyilvánvalóan nem fogsz beszélni a történtekről, vagy arról, hogyan érzel miatta.  -mondta ki egy szuszra, én pedig hitetlenkedve bámultam őt. Nem gondolhatja komolyan, hogy ő a hibás a történtekért.

Előre dőltem és térdeimen megtámasztottam a könyökeimet.
- Nézd Sam... Ami történt, megtörtént, nem számít már többé. Ha akkor egy apró részlet is másképp esik, lehet, hogy Bree meghal, vagy te, vagy én. -lassan felém fordult a szavakra, úgyhogy mélyen a szemébe néztem. - Az öcsém vagy és az a dolgom, hogy megvédjelek ezektől az őrült dolgoktól...és ha ehhez még egyszer végig kéne csinálnom az egész kínzást, tudva, hogy te a végén visszakapod az emlékeid, megtenném. -mondtam ki a szavakat kifejezéstelen arccal, máskülönben lesírt volna a képemről a hosszú órák fájdalma, a halál utáni vágy a pillanat hevében és az egész istenverte lelki terror.
- Mit gondolsz az én dolgom micsoda? - kérdezett vissza Sam nagyot nyelve és próbált erős maradni. 

 

Kizökkentve pislogtam.
- Tessék?
- Dean, nem vagyok többé kisgyerek. -rázta lassan a fejét a szemembe nézve. - Az én munkám meg az, hogy rád figyeljek, egymásra kell vigyáznunk, mert nincs már másunk! -kelt fel az asztalról és hajába túrva mászkálni kezdett. - Te szétestél, mert nem emlékeztem rád, Bellara viszont igen, én pedig azért, mert eltűntél és elképzelni se tudtam, miféle borzalmakat kell épp kiállnod.
Néhány arcizmom megrezzent és Sam valószínűleg észrevette, mert a kezével gesztikulálva fejezte be csalódottan.
- A testvérem vagy...Ha bármikor akarsz valamiről beszélni, én itt vagyok.
Arcomat elnézve felsóhajtott, láthatóan úgy érezte a falhoz szónokolt.
Végül egy kis csend után felvettem a kanapé mellől egy üveg sört és annak a cimkéjét piszkálva kezdtem beszélni, az öcsém legnagyobb döbbenetére.
- Nem csak fizikailag bántottak Sam. - meredtem szigorúan a kezemben tartott tágyra, de a szemem sarkából észleltem, ahogy lassan megáll és meglepetten figyel engem. - Az a rohadt kis nőcske valami szert nyomott belém, miután darabokra szedett. Nem tudom előtte meddig vagdosott, meg vert össze, egy idő után már nem érzékeltem a percek múlását. -a hangom megremegett, úgyhogy gyorsan megköszörültem torkomat és pár másodperc szünet múlva folytattam.  - Elájultam..és megláttam a legnagyobb vágyamat valóra válni, tudod? -pillantottam fel rá, majd vissza az üvegre. Halványan elmosolyodtam.
- Anya és Apa éltek, te pedig elvetted Jesst. Normális életünk volt, sehol egy szörny és...-megköszörültem újra torkomat, a bejárati ajtóra meredtem. - ...én Breevel éltem.
Sammy egyik ámulatból esett a másikba, mondandóm alatt lassan visszaült a kis asztalra.
- Breevel...? Ezzel a Breevel? - kérdezte óvatosan. Egy halvány félmosoly villant fel arcomon néhány pillanatra.
- ...Mint a sajt.
Sam láthatóan örült ennek kicsit, de arckifejezése alapján láthatóan rossz érzés fogta el.
- De miért tett volna neked szívességet az alakváltó? -kérdezte gyanakodva és a tekintetemet kereste, ám én a címkét kapargattam inkább.
- Nem tett. Megölte az álmomat. -zártam rövidre a témát, mert gombócot éreztem torkomban, ahogy eszembe jutott újra az egész. Képtelen voltam beszélni róla.
Az öcsém aggodalmasan figyelt, majd egy szomorú mosollyal válaszolt. 

- Már minden rendben. -bólogatott lassan. - Az alakváltó halott, neked meg még mindig van esélyed a vágyad egy részének teljesítésére. -utalt biztató arccal Briana ügyére, én meg csak felhorkantottam. - Nézd, az életünk nem olyan, mint amire mindketten vágytunk, de ettől függetlenül jó. Családokat hozunk ismét össze.  Embereket mentünk, megöljük a gonoszt...
- ...a családi vállalkozás. -fejeztem be helyette és nekem is halvány mosoly ült ki arcomra, könnyebbé vált kicsit a lelkem. Úgy tűnik mindkettőnknek szüksége volt erre a beszélgetésre.
Az öcsém bólintott és felkelt az asztalról, elindult az ajtó felé, hogy behívja a többieket, azonban visszafordult még előtte és szélesen vigyorogva szólalt meg.
-...Te kis pöcs.
- Seggfej. -vágtam rá automatikusan a mi örök jelszavunkat elmosolyodva és hátra dőltem a sárga kanapén. 

A család, az család.

Már csak azt kell kiderítenem ki volt az a csaj akivel Sam smárolt. A csontjaimban éreztem, hogy köze van az elrablásomhoz.