*DEAN*
Ide-oda kapkodtam tekintetemet Sam arckifejezését látva. Dühösen meredtem rá.
- Öcskös ez nem vicces! -szólaltam meg kemény hangnemet felvéve, de gombóc kezdett nőni torkomban. Ez nem történhet meg. Sok mindenen keresztül mentünk már mi ketten, de ez....nem, nem lehet igaz, ez csak egy rossz vicc.
- Nem...nem tudom ki maga.. -mondta szép lassan, aztán észrevette Breet. A szája elé kapta a kezét.
- TE JÓ ÉG, AZ A LÁNY HALDOKLIK!
- Aztakurva Sherlock... -motyogta vissza Briana felnyögve.
Ez túl sok volt. Az öcsém úgy viselkedett, mint én egy korty után egy erős házi pálinkától, az a csaj meg mindjárt eljátszotta Mercutio halálát. Mindkettőnek kórházi ellátásra volt szüksége.
Átvetettem Bree karját a nyakamon és felsegítettem.
- Tudsz sétálni?
- Van járókereted?
- Másik nadrágomban.
- Nem csak fordítgatod őket mint a boxert?
- Kik vagytok ti...? -kérdezett közbe halkan Sam, mire mindketten rápillantottunk, kizökkentve a szarkasztikus kis párbeszédünkből. Mit mondhattam volna a tudathasadásos kisöcsémnek? Nem maradt időnk késlekedni, minden másodperc számított. Olyan hangosan forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy szinte biztosra vettem mindenki más is hallja.
- Oké, ide figyelj. -néztem mélyen a szemébe. - A neved Sam Winchester, én pedig Dean Winchester vagyok.
- Én meg félig halott, szóval nem mehetnénk? -sziszegte közbe Bree, de én rendíthetetlenül folytattam.
- Testvérek vagyunk és ezt te is tudod, csak most összekavarodtak a dolgok a fejedben. Emlékezned kell Sammy. -nyomtam meg az utolsó szavakat nagyot nyelve. Csendesen figyelt, majd felkelve a földről összevonta szemöldökét.
- Akkor....-kezdte lassan. - ...Te az öcsém vagy? -fürkészte az arcomat, én pedig furcsán meredve rá megráztam a fejemet.
- Nem, dehogy, én vagyok az idősebb.
- De hát a magasság....
- Nem számít. -vágtam közbe, Breeből pedig kibukott a röhögés. - De vidám egy hulla vagy! - vetettem oda a lánynak egy műmosollyal, mire ő a szabad kezével gyengén hasba vágott.
- Házasok vagytok...? -kérdezte, mire hátrahőköltem. Nincs az az isten.
Briana nem bírta tovább és felcsattant.
- Ha megtárgyaljátok még az egész élettörténeteteket, hamarosan özvegy leszel! -meredt rám a lábaira mutatva, amiből valóban egyre jobban folyt a vér. Körülbelül hét karmolásnyom viríthatott a vádliján. Észbekaptam.
- Kövess! -szóltam rá Sammyre, miközben karjaimba kapva a lányt kisiettem az Impalahoz. Óvatosan letettem a hátsóülésre, ő meg felszisszent.
- Olyan könnyeden segítesz autóba Winchester, mint egy viziló...
- Micsoda véletlen, neked meg a súlyod annyi. -vágtam vissza feszülten és becsaptam a kicsikém ajtaját. Hátrafordultam. Sam nem mozdult a motelszoba ajtajából.
- Mire vársz még? -tártam szét karjaimat felsóhajtva. Mintha két óvodást próbáltam volna egy helyre terelni.
- Nem szállok be idegenek autójába. -közölte lassan az öcsém. Hát ez hihetetlen, mindjárt jön a cukorkás szabály is?
Odaléptem hozzá és megfogtam a vállát.
- A testvéred vagyok. Látod? -nyomtam meg a második szót és előszedtem a kabátom belsőzsebéből azt a képet, amit még Bobby csinált rólunk. A kezébe adtam.
Sam habozott egy kicsit, majd egy rémült pillantással még, de láthatóan meggyőzve a képtől beült az autóba. Felsóhajtottam és megdörzsöltem arcomat.
Elveszett voltam, de ezt senki nem láthatta.
Némán telt az út a kórházig, Bree pedig telefonált egyet mit tudom én kinek, hogy jöjjön segíteni. Nem érdekelt egy pillanatig sem, hogy ki érkezik majd, csak az járt a fejemben, hogyan tudnám megmenteni Sammyt. A kórház előtt lefékezve, kipattantam a járműből, de rögtön meg is torpantam halkan káromkodni egyet. Tényleg ez volt Bree legjobb ötlete?!
- Mizu Deany-Weenie? - vigyorgott rám Bella a saját kis kék bogár autójának dőlve. Lehunytam a szemeimet. A múltkori hisztije után nem hiányzott a csaj.
- Minek jöttél? - morogtam, ő meg félrebiccentette rövid szőke frizurás fejét.
- Briana szólt, hogy valami baj van Sammel.
- Amihez neked semmi közöd. -meredtem rá feszülten. - Alig egy hete ismer téged és... -kezdtem hunyorogva, ekkor azonban Sam hangját hallottam meg.
-....Bella. -nyögte ki a szót mögöttem, mire megpördültem és döbbenten emeltem tekintetem az öcsémre.
- Te....tudod ki ez a csaj? -kérdeztem teljesen lesokkolva. Bella összeráncolta a szemöldökét és úgy mondta a magáét lassan.
- Persze, hogy felismer, már vagy...
- Nem tudom. Csak a nevét. -motyogta közbe Sam furcsa arckifejezéssel.
Bennem pedig egy világ dőlt össze.
*SAM*
A Deannek nevezett férfi vállai megereszkedtek, szeméből eltűnt az a lendület ami egész idáig egyben tartotta. Valami rosszat mondtam..?
Annyira darabos volt minden. A nevemen kívül mást nem tudtam magamról és csak hinni tudtam ennek a srácnak, miszerint testvérek vagyunk. Senkiben nem bízhattam, ezek akárkik lehettek... De Dean annyira őszintének tűnt, annyira....szavahihetőnek.
Mindenki idegen volt és feszült, a puzzle darabjai nem hogy nem álltak össze, de még hiányoztak is. Hogyan dönthettem volna el, ki a jó és ki a rossz? Egyáltalán mit takarnak ezek a fogalmak?
Teljesen kívülálló voltam. Egyedül. Csak én és a megtépázott foszlányai az elmémnek.
Viszont ahogy azt a szőke hajú lányt megláttam, beugrott egy szó. "Bella." De ki ő?
- Nem...nem emlékszik semmire? -suttogta döbbenten a lány állítólagos bátyámra nézve. A válasz egy néma fejrázás volt mindössze.
- Segíts Breenek, én beviszem Samet. -biccentett Dean a kórház felé, bennem pedig meghűlt a vér.
- Mit csinálsz? -kérdeztem vissza értetlenül és nagyot nyeltem. Nem kényszeríthet oda. Bár fogalmam sem volt mit kezdenek ott az emberekkel, rossz érzésem támadt tőle.
Dean jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Azt sem tudjuk mennyire súlyosan verted be a fejed, látniuk kell téged. - közölte.
Hátrálni kezdtem lassú léptekkel. Nem. Nem kell több idegen akik ráadásul engem vizsgálnak. NEM!
Megráztam rémülten a fejemet és sarkon fordulva elkezdtem a kórházat övező erdő felé rohanni. Még hallottam, ahogy Dean utánam kiált, de aztán már csak az előttem lévő útra koncentráltam. Teljes erőből rohantam a sűrű fák közt magam sem tudtam hová, csak el innen, ettől az egész rémálomtól amibe felébredtem. Ágak recsegtek-ropogtak mögöttem, a hold fel-felsejlő fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy jól lássak.
Éppen emiatt sikerült egyszer csak egy nagyobb gyökérben megbotlani és így elvágódni a nedves talajon.
Halkan felnyögve ültem fel és fintorogva ráztam le kezeimről a sarat. Néhány levelet is sikerült összeszednem.
- Sammy...! -szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem. A pulzusom az egekbe szökött, és nagyot nyelve odafordítottam fejemet. Nem voltam elég gyors, úgy tűnik egész könnyedén utolért.
- Ne gyere közelebb! -feleltem feszülten, szememmel menekülőút után kutatva. El kellett tűnnöm innen, fel kellett ébrednem ebből a rossz álomból!
Dean maga elé tartotta kezeit, próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogy mára már teljesen kikeszült.
- Öcskös, nincs mitől tartanod. -mondta szép lassan, végig a szemembe ézve és leguggolt hozzám óvatosan. Még mindig kerestem az egérutat, de nem feleltem neki.
A bátyám - tényleg az lenne...? - felsóhajtott.
- Tudod amikor kicsi voltál...-kezdte halkan és oldalra fordította fejét. - ...sokszor kértél, hogy játszak veled, de nem tehettem. Többnek kellett lennem mint egy játszópajtás, egy testvér...az apa szerepet is fel kellett vállalnom. És anyáét is, mert nem... -elhallgatott és megcsóválta a fejét.
- Mi történt a szüleinkkel...? -kérdeztem vissza suttogva és rosszat sejtve. Mikor Dean újra rám pillantott, csak fájdalmat láttam rajta.
- ...Meghaltak Sam.
Elakadt a lélegzetem és hirtelen gombóc nőtt a torkomban.
Nincs családom...csak ez a férfi akit még mindig nem ismerek. Egyre kisebbnek éreztem magam körül a világot.
- Mindig nekem kellett rád vigyázni, tudod? -folytatta Dean halkan, majd rám pillantott. - Ez kimondatlanul is az én feladatom volt, de most...Nem tudom Sammy, elbuktam.
Csendben hallgattam majd egy remegős levegővétel után szólaltam meg.
- ....Biztos...-összeráncoltam a szemöldökömet ahogy a szavakat kerestem. -...Biztos a saját döntésem volt, hogy akkor ott legyek a motelben és...-haboztam, próbáltam lelket önteni a bátyámba. - ...Nem a te hibád ez.
Dean felpillantott rám és annak ellenére, hogy láthatóan kezdett megtörni, még mindig próbált mosolyogni.
- Kösz.. -felelte halkabban. Néhány másodperc után megszakítottam a csendet.
- Hogy hívták őket?
A testvérem vonásai kissé mintha megenyhültek volna.
- Mary és John. -nosztalgikussá vált arca. - Anya gyönyörű volt, szőke haját mindig kiengedve hordta. Apával nagyon szerették egymást egészen a....balesetig. -mondta ki majd felkelt a földről és felhúzott engem is.
- Milyen balesetig...? - fürkésztem az arcát félve. Dean habozott egy percig, majd kemény hangon felelt.
- Nincs most időnk erre.
Összeráncoltam szemöldökömet.
- Valamit titkolsz. -közöltem lassan, ő pedig megköszörülte a torkát.
- Majd később megbeszéljük. -biccentett és én ráhagytam egyelőre. Visszasétáltunk a többiekhez némán, az a pár perces út szinte óráknak tűnt. Túlságosan nyomasztó volt a hangulat... Ám ebben a férfiban már bíztam, úgy tűnt igazat beszélt...olyan őszinte volt. A fájdalom és a sok év mögötte olyan súlyt helyezhetett a vállára, amit borzasztó lehetett cipelni. Vajon az én múltam milyen? Van valakim? Hol dolgozom? Mióta élek itt? Tengernyi megválaszolatlan kérdés.
Odaértünk pár perc múlva az autóhoz és mikor már azt hittem rosszabb nem történhet, a nosztalgikus és békés hangulatba lábdobogás és kiabálás hasított bele. Orvosok rohantak a fekete '67-es kocsihoz, Bella pedig teljesen lesokkolva meredt Breere. A nő lehunyt szemekkel, félig az Impala ajtajának dőlve ült benn, lábát végig a hosszú és mély karmolásnyomok borították.
Dean felvont szemöldökkel és láthatóan idegesen sietett oda hozzá és megrázta. Láttam, ahogy nyel egy óriásit, állkapcsát megfeszítette.
- Bree...! -kiáltott rá, de az nem mozdult.
Bella halkan szólalt meg mellettem, teljesen ledermedve.
- Nem...nem lélegzik...
Dean dühös és kétségbeesett üvöltése még sokáig visszhangzott mindannyiunk fejében.
A Deannek nevezett férfi vállai megereszkedtek, szeméből eltűnt az a lendület ami egész idáig egyben tartotta. Valami rosszat mondtam..?
Annyira darabos volt minden. A nevemen kívül mást nem tudtam magamról és csak hinni tudtam ennek a srácnak, miszerint testvérek vagyunk. Senkiben nem bízhattam, ezek akárkik lehettek... De Dean annyira őszintének tűnt, annyira....szavahihetőnek.
Mindenki idegen volt és feszült, a puzzle darabjai nem hogy nem álltak össze, de még hiányoztak is. Hogyan dönthettem volna el, ki a jó és ki a rossz? Egyáltalán mit takarnak ezek a fogalmak?
Teljesen kívülálló voltam. Egyedül. Csak én és a megtépázott foszlányai az elmémnek.
Viszont ahogy azt a szőke hajú lányt megláttam, beugrott egy szó. "Bella." De ki ő?
- Nem...nem emlékszik semmire? -suttogta döbbenten a lány állítólagos bátyámra nézve. A válasz egy néma fejrázás volt mindössze.
- Segíts Breenek, én beviszem Samet. -biccentett Dean a kórház felé, bennem pedig meghűlt a vér.
- Mit csinálsz? -kérdeztem vissza értetlenül és nagyot nyeltem. Nem kényszeríthet oda. Bár fogalmam sem volt mit kezdenek ott az emberekkel, rossz érzésem támadt tőle.
Dean jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Azt sem tudjuk mennyire súlyosan verted be a fejed, látniuk kell téged. - közölte.
Hátrálni kezdtem lassú léptekkel. Nem. Nem kell több idegen akik ráadásul engem vizsgálnak. NEM!
Megráztam rémülten a fejemet és sarkon fordulva elkezdtem a kórházat övező erdő felé rohanni. Még hallottam, ahogy Dean utánam kiált, de aztán már csak az előttem lévő útra koncentráltam. Teljes erőből rohantam a sűrű fák közt magam sem tudtam hová, csak el innen, ettől az egész rémálomtól amibe felébredtem. Ágak recsegtek-ropogtak mögöttem, a hold fel-felsejlő fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy jól lássak.
Éppen emiatt sikerült egyszer csak egy nagyobb gyökérben megbotlani és így elvágódni a nedves talajon.
Halkan felnyögve ültem fel és fintorogva ráztam le kezeimről a sarat. Néhány levelet is sikerült összeszednem.
- Sammy...! -szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem. A pulzusom az egekbe szökött, és nagyot nyelve odafordítottam fejemet. Nem voltam elég gyors, úgy tűnik egész könnyedén utolért.
- Ne gyere közelebb! -feleltem feszülten, szememmel menekülőút után kutatva. El kellett tűnnöm innen, fel kellett ébrednem ebből a rossz álomból!
Dean maga elé tartotta kezeit, próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogy mára már teljesen kikeszült.
- Öcskös, nincs mitől tartanod. -mondta szép lassan, végig a szemembe ézve és leguggolt hozzám óvatosan. Még mindig kerestem az egérutat, de nem feleltem neki.
A bátyám - tényleg az lenne...? - felsóhajtott.
- Tudod amikor kicsi voltál...-kezdte halkan és oldalra fordította fejét. - ...sokszor kértél, hogy játszak veled, de nem tehettem. Többnek kellett lennem mint egy játszópajtás, egy testvér...az apa szerepet is fel kellett vállalnom. És anyáét is, mert nem... -elhallgatott és megcsóválta a fejét.
- Mi történt a szüleinkkel...? -kérdeztem vissza suttogva és rosszat sejtve. Mikor Dean újra rám pillantott, csak fájdalmat láttam rajta.
- ...Meghaltak Sam.
Elakadt a lélegzetem és hirtelen gombóc nőtt a torkomban.
Nincs családom...csak ez a férfi akit még mindig nem ismerek. Egyre kisebbnek éreztem magam körül a világot.
- Mindig nekem kellett rád vigyázni, tudod? -folytatta Dean halkan, majd rám pillantott. - Ez kimondatlanul is az én feladatom volt, de most...Nem tudom Sammy, elbuktam.
Csendben hallgattam majd egy remegős levegővétel után szólaltam meg.
- ....Biztos...-összeráncoltam a szemöldökömet ahogy a szavakat kerestem. -...Biztos a saját döntésem volt, hogy akkor ott legyek a motelben és...-haboztam, próbáltam lelket önteni a bátyámba. - ...Nem a te hibád ez.
Dean felpillantott rám és annak ellenére, hogy láthatóan kezdett megtörni, még mindig próbált mosolyogni.
- Hogy hívták őket?
A testvérem vonásai kissé mintha megenyhültek volna.
- Mary és John. -nosztalgikussá vált arca. - Anya gyönyörű volt, szőke haját mindig kiengedve hordta. Apával nagyon szerették egymást egészen a....balesetig. -mondta ki majd felkelt a földről és felhúzott engem is.
- Milyen balesetig...? - fürkésztem az arcát félve. Dean habozott egy percig, majd kemény hangon felelt.
- Nincs most időnk erre.
Összeráncoltam szemöldökömet.
- Valamit titkolsz. -közöltem lassan, ő pedig megköszörülte a torkát.
- Majd később megbeszéljük. -biccentett és én ráhagytam egyelőre. Visszasétáltunk a többiekhez némán, az a pár perces út szinte óráknak tűnt. Túlságosan nyomasztó volt a hangulat... Ám ebben a férfiban már bíztam, úgy tűnt igazat beszélt...olyan őszinte volt. A fájdalom és a sok év mögötte olyan súlyt helyezhetett a vállára, amit borzasztó lehetett cipelni. Vajon az én múltam milyen? Van valakim? Hol dolgozom? Mióta élek itt? Tengernyi megválaszolatlan kérdés.
Odaértünk pár perc múlva az autóhoz és mikor már azt hittem rosszabb nem történhet, a nosztalgikus és békés hangulatba lábdobogás és kiabálás hasított bele. Orvosok rohantak a fekete '67-es kocsihoz, Bella pedig teljesen lesokkolva meredt Breere. A nő lehunyt szemekkel, félig az Impala ajtajának dőlve ült benn, lábát végig a hosszú és mély karmolásnyomok borították.
Dean felvont szemöldökkel és láthatóan idegesen sietett oda hozzá és megrázta. Láttam, ahogy nyel egy óriásit, állkapcsát megfeszítette.
- Bree...! -kiáltott rá, de az nem mozdult.
Bella halkan szólalt meg mellettem, teljesen ledermedve.
- Nem...nem lélegzik...
Dean dühös és kétségbeesett üvöltése még sokáig visszhangzott mindannyiunk fejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése