U.i.: Tudom, már megint depi van...dehát ez a sorozat maga, nemde?
Kommentekben lehet utálni, szeretni, bármi :D
Jó olvasást! ^^ )
*DEAN*
- Remélem ezúttal máshogy lesz és nem bánod meg. - szólalt meg Bree előre meredve halkan és hátrébb döntötte fejét kissé.
Az Impala hátsóülésen ültem, hátamat az ajtónak vetve, a lány pedig mellkasomnak dőlve filozofálgatott. A smárolás után itt beszélgettünk halkan, eljátszva, hogy semmit nem számítanak a történtek és az, hogy összejöttünk nem változtat meg bennünket.
Halkan felsóhajtottam, de nem feleltem, ő pedig rám pillantott összehúzott szemöldökkel.
- Mi van?
- Semmi.
- De látom és nem tetszik.
- Neked a cowboy-os filmek sem tetszenek, nem vagy mérvadó. -vágtam rá, a csaj pedig a szemét forgatta.
- Dean, ne csináld. - sóhajtott fel és komolyabban pillantott rám. Elkaptam tekintetem róla és kifejezéstelen arccal bámultam oldalra. Nem akartam kimondani, amit ki kellett, de Bree olyan csalódottan fordult vissza előre, hogy végül mégis kinyögtem.
- Sosem foglak téged megbánni, vagy azt mondani, hogy bár soha ne találkoztunk volna, mert egyszer régen pontosan az voltál, amire szükségem volt. -mondtam lassan, tekintetét kerülve.
Döbbent csend követte szavaimat, majd a lány elhúzódott mellkasomról és velem szemben helyezkedett el. Megköszörüte torkát és beletúrt hajába.
- Húha.. - nevette végül el magát meglepetten, gondolom nem számított ilyen vallomásra.
Mivel még mindig odalra meredtem, Bree a kezét borostás arcomra helyezte és maga felé fordított.
- ....Hiányoztál már Winchester. -mosolyodott el végül és közel hajolva ezúttal ő csókolt meg feltérdelve az ülésre és hogy megszüntesse az apró távolságot, még karjait is nyakam köré fonta.
Lehunytam szememet és óvatosan viszonoztam, egy olyasfajta megnyugvás töltött el, amit utoljára évekkel ezelőtt Lisanál éreztem.
Végül finoman elhúzódott és halkan felsóhajtva rám emelte a tekintetét.
- Még mindig nem vagy rendben.
Aprót bólintottam. Ideges voltam, rossz érzésem támadt.
- Samnek azt mondtam, hogy kajáért megyek, de ez már több mint két órája történt. Nem keresett azóta. -morogtam végül, Bree pedig aggodalmasan méregetett.
- Egyáltalán mi az istenért voltál itt? - kérdezte gyanakodva. Egy leheletnyi szünet után szólaltam meg.
- A kínzás... -kezdtem a fejemet csóválva lassan. - ...egy szörnyeteggé tett. Amióta eljöttem onnan, csak dühös voltam folyton és itt éreztem belül.. -mutattam a mellkasomra, megnyomva a szavakat.- ...hogy ennek nem lesz jó vége. - habozva folytattam. - Ezért jöttem ide. Le kellet vezetnem a feszültséget és ez a démonnak tűnő ügy... piskótának látszott. -rá pillantottam futólag. - Az öcsém mindig valami óriási kirakós részének képzel minket. Nem érti meg egyszerűen, hogy a mi életünkben a holnap sem biztos. Ami előttünk van azt kell megölni gondolkodás nélkül, nem a jelentőségén agyalni. -morogtam. - Egy méreg voltam, Sam életét nehezebbé tettem a dolgokhoz való hozzáállásommal az elmúlt néhány napban és....- elakadtam a mondatban, nem bírtam folytatni. Megráztam némán fejemet és csendben fejeztem csak be a gondolatmenetet. "...és nem akartam újra tönkre tenni az életét."
Láttam Breen, hogy lesokkoltam őt, talán sosem beszéltünk ilyen őszintén ezelőtt. A lány pár másodperc múlva szólalt csak meg.
- Dean, figyelj rám. - fogta két keze közé arcomat és mélyen a szemembe nézett. - Lehet, hogy néha szar döntéseket hozol, vagy seggfejként viselkedsz, de...
- Így akarsz feldobni? Tényleg?
- Várd ki a végét, idióta.
- Ha elnökválasztáson indulsz, kérd meg inkább Samet, hogy írjon beszédet neked.
- Kussolj már! -szólt rám elnevetve magát, aztán elnyomva mosolyát, folytatta. - Ezektől függetlenül jó testvér vagy, messze a legjobb akit el tudok képzelni, Winchester. Annyi mindent feláldozol érte és minden szenvedés után is vigyázol rá, elfeledve az összes veszekedéseteket és hibátokat. -szünetet tartott és egy halvány mosolyt festett fel arcára. - Mert, ha a világ összedőlni is készül, ti kitartotok. Hinned kell magatokban, de legfőképpen önmagadban. -bökött a mellkasomra mutatóujjával. - Te mindig megoldod.
Némán emésztettem a szavait, aztán feleltem csak.
- Anno nem oldottuk meg. - utaltam kettőnk ügyére, ő pedig a szemét forgatta.
- Most itt vagyok, nem?
Biccentettem, és bár jól estek a szavai, még mindig rossz érzésem volt.
- Dean...-sóhajtott fel a lány és megdörzsölte arcát fáradtan. - Miért aggódsz? Valószínűleg csak elaludt és azért nem keresett.
Megráztam a fejemet és rápillantottam.
- Két dolgot tudok biztosan. Egy: Bert és Ernie melegek. Kettő: Sammyvel történt valami. -azzal előre ültem az én Kicsikémben, míg Bree amolyan "Tőlem!" arckifejezéssel hátul maradt az autóban.
Éreztem, hogy valami nincs rendben.
*SAM*
Levegő után kapkodtam, de egyre gyengébbnek éreztem magam. A szúrás óta alig telhetett el néhány perc, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A fájdalom szétáradt egész testemben, így kénytelen voltam tehetetlenül feküdni a padlón. A vér ömlött, de már kezdett nem érdekelni. A szemeim össze-vissza fókuszáltak, a tüdőm hörögve küzdött az oxigénért. Az erőm elfogyott, a halál gondolatát kezdtem elfogadni.
Éreztem, hogy ez lesz a vége.
Egyre lassabban emelkedett és süllyedt a mellkasom, az elmém pedig homályosan képeket kezdett előidézni.
Az a karácsony amikor Deannek adtam a nyakláncot....örök emlék. Talán anya halála óta akkor először érezte igazán, hogy valaki törődik vele. Örültem, hogy boldog egy pillanatig.
Az emlék elhalványult és egy másik kép ugrott be. Az első igazán nagy szerelmem.
Jess.
Szinte most is érzem parfümjének édes illatát, hallom hangját, ahogy utolsó szavaiként azt mondja: "Vigyázz magadra Sam!" A boldogan kipirult arcát, mikor megkértem, hogy költözzünk össze, ennyi év távlatából is tökéletesen fel tudtam idézni...
Elmosódott a pillanat, egymás után érkeztek az emlékek, minden egyes lányról akit szerettem. Madison a vérfarkas lány, Ruby....egy másik wendigos ügy során megmentett Madison.
Dean szomorú mosolya, mikor ütött az óra és elragadta a pokolkutya.
Bobby büszke arca és a jellegzetes szavai: "Idióták!"
Charlie és Cas megismerése, Dean összetört arca Lisa elhagyásakor, aztán egy másik jelenet, amikor magához ölelt megkönnyebbülten.
Minden összekavarodva száguldott végig elmémen, míg végül nem maradt más csak az üresség. A szemeimet le akartam hunyni, elmerülni a nosztalgiában.
Ez volt az a pillanat, amikor Dean benyitott a szobába.
* DEAN *
A motelszobába beérve összehúzott szemöldökkel kerestem azonnal az öcsémet.
Amit viszont megláttam rosszabb volt ezer kínzásnál és Pokolban töltött évnél is. A lélegzetem elakadt, görcs rántotta össze gyomromat, és a földbe gyökereztek lábaim.
- Sam...! -nyögtem ki és hallottam, ahogy Bree felsikkant mögöttem halkan, szája elé kapva kezét.
A kisöcsém a nappali közepén feküdt tehetetlenül, egyik kezét gyengén mellkasára szorítva, félig lehunyt szemekkel. Körülötte mindent vér borított.
Az ő vére.
Azonnal odarohantam hozzá és térdre esve felemeltem fejét, a félelem teljesen eluralkodott rajtam és üvölteni tudtam volna.
- Sam...SAMMY! - szólongattam és éreztem, hogy néhány könnycsepp gurul le arcomon. - Sam, nem teheted ezt.....SAM! -ordítottam, az öcsém pedig óvatosan rám pillantott.
- Dean... -motyogta én pedig hevesen bólogattam, próbálva mosolyogni, de könnyek folytak végig arcomon.
- Itt vagyok Öcskös, tarts ki. Meg fogsz gyógyulni. Nem adhatod fel. - beszéltem hozzá és én is rászorítottam tenyeremet sebére.
- Sa...sajnálom. -suttogta elhomályosuló tekintettel és lehunyta szemeit.
A világ súlya hirtelen úgy éreztem agyon nyom. Ez nem történhetett meg.
- Ne, ne búcsúzkodj Sammy. Tarts ki! Kérlek, szükségem van rád Öcskös...! -ráztam meg óvatosan....ám a keze erőtlenül lecsúszott a földre.
A szívem összetört.
A fájdalom elviselhetetlenül tört rám.
A könnyek megállíthatatlanok voltak.
Az öcsém meghalt.
- SAM!!! -üvöltöttem teli torokból és átöleltem mozdulatlan testét.
Valahol a háttérben hallottam, ahogy Bree döbbenten suttog valamit, de nem érdekelt.
A kisöcsém nélkül egy senki voltam. Szükségem volt rá. Itt kellett lennie, hogy megóvhassam a rossz dolgoktól, mi ketten együtt vagyunk erősek.
Üres voltam. A pokol legmélyebb bugyraiban történő kínzások sem lettek volna képesek visszaadni amit éreztem.
- Uramisten... -motyogta ekkor egy megrémült női hang az ajtóból. Nem számított. Nem érdekelt. Sammy nélkül minden értelmét vesztette és ezért csak ismét ordítani tudtam fájdalmamban.
- Te meg ki vagy? -hallottam saját ordításomon átszűrődni Bree halk, lesokkolt kérdését a lányhoz.
Erőt vettem magamon és odafordítottam könnyes arcomat. Véres tenyeremet nem mozdítottam a kistestvérem mellkasáról, ahogy másik karomat sem feje alól. Nem halhatott meg, ha elég erősen szorítom, talán újra kinyitja szemét.
- Dean én...-suttogta a lány döbbenten, én pedig azonnal felismertem ki ő, de képtelen voltam egy szót is szólni.
Mit keres itt ez a lány? Miért most?
MIÉRT NEM MOZDUL AZ ÖCSÉM?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése