*SAM*
Levegőt kapkodva nyitottam ki a szememet és erősen dobogó szívvel meredtem előre. A fejem sajgott, mellkasomban nyomást éreztem és egy kis idő kellett, mire kitisztult a látóterem.
A földön ültem a nappaliban, hátamat az ágytámlának vetve és kócos hajjal. Az elmém megállíthatatlanul zsongott, a szemem káprázott és úgy éreztem magam, mintha egy pár perc erejéig meghaltam volna.
Felkeltem a földről és odasétáltam lassan az ágyamhoz, előszedve a démonölő kést a párnám alól. Így sokkal inkább biztonságban éreztem magam, pedig máskor is voltak már látomásaim.
De ez az egy...ez túl részletes volt.
Láttam Deant és Breet összejönni egy vadászat után az Impalaban, aztán kívülállóként végignéztem, ahogy megölnek és Dean összeomlik...
Ennek a látomásnak nem szabadott megvalósulnia.
Egyik kezemmel a kést szorongattam, míg másikkal előkotortam a telefonomat és a bátyámat tárcsáztam. A vonal csak néhányszor csöngött ki, majd meghallottam végül Dean kissé szemrehányó hangját.
- Öcskös, most nem igazán érek rá, tudod itt rohadt hosszú a sor és most fogok.. -kezdte mormogva a hazugságot és hallottam, ahogy a háttérben az Impala ajtaja becsapódik, és a kazetták közül beindul az Oasistól a Wonderwall.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem maradt sok időm elmagyarázni a dolgokat.
- Lépj le, baj van. -szakítottam félbe feszülten, és szinte telefonon keresztül is éreztem, ahogy Deanben meghűl a vér.
- Mi történt? - közölte valószínűleg szorosan összepréselt ajkakkal, én pedig dióhéjban beszámoltam neki a látomásomról, néhány apróságot kihagyva.
A végén semmit sem kellett felelnie a bátyámnak, tudtam, hogy akár parkokon is keresztül hajt majd, csak, hogy időben ideérjen.
A telefont ledobtam az ágyra és a kést erősen szorítva leültem a laptopom elé az asztalhoz. Ha eltűnök itthonról talán sosem tudom meg Louis miért támad rám. Csak a késsel volt némi esélyem.
Kopogás rántott ki gondolataim közül. Megfeszített állkapoccsal léptem az ajtóhoz és kinyitottam próbálva könnyed maradni... Nem szabadott arra gondolnom, hogy tudom miért is jött.
- Louis... - sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten...legalábbis eljátszva azt.
- Szia Sam! - mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve.
Biccentettem egy halvány mosollyal.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot. Minden szót ugyanúgy ejtettem ki, mint a látomásban.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.
Ekkor rántotta elő a pengét, de ezúttal már számítottam rá. Egy gyors mozdulattal megállítottam kezét a levegőben alkarommal és ezzel egyidőben felemelve lábamat hátrébb rúgtam a fiút.
Louis láthatóan ledöbbent egy másodperc erejéig, de aztán feldühödött arccal újra nekem rontott. A késsel felém suhintott, de kitérve előle lekevertem neki egyet.
Ő sem pihent egy percig sem, fegyverével újra megindult és viszonozva a pofont végigkarcolta arcomat a késsel. Felszisszentem, és éreztem ahogy egy vékony csíkban folyni kezd a vér az arccsontomon. Rászorítottam a kezemben tartott démonölő pengére, bár fogalmam sem volt egy gondolatolvasót mivel lehet megölni.
Újra rátámadtam és ezúttal nem volt elég gyors.
....karján azonban egy sima vérző csík helyett egy sárgán fénylő vágás jelent meg.
Elakadt a lélegzetem. Minden idegszálam pattanásig feszült.
Démon.
Louist egy démon szállta meg.
A fiú dühösen nyögött fel és szemei feketére váltottak.
- Most véged...-hörögte vérben forgó szemekkel és rám ugrott. Mindketten a földre zuhantunk ám ő kerekedett felül végül és egy pengét emelt nyakamhoz, míg arcán egy diadalittas vigyor terült szét.
A látomás mégis valóra válik.
Ekkor csapódott ki a bejárati ajtó.
- Hé Backstreet boy! - szólalt meg egy mély hang és ahogy Louis automatikusan odafordította fejét, a bátyám öklével találta magát szembe. A srác hangos puffanással esett le a földre én pedig azonnal oldalra gurultam zihálva. Ez közel volt, veszélyesen közel.
Dean előkapta a pisztolyát és rászegezte támadómra.
Levegő után kapkodva nyögtem fel.
- Dean, ez nem Louis! -kiáltottam rá, mire a testvérem egy másodperc erejéig zavart arcot vágott, majd a ravasz meghúzása helyett, inkább felemelve lábát hátrébb rúgta a szőnyegre őt.
Louis nevetve vért köpött oldalra és úgy tápászkodott fel lassan négykézlábra.
- Ezek lennének a híres Winchesterek? -kacagott, miközben nehezen vette a levegőt. - Elé...elég egy bájos szó a kisöccstől és máris oda a nagy harci szellem? -egyenesedett ki lassan és tántorogva megindul felénk. - Nagy hib... - kezdte, de elakadt a mondatban...ahogy a sétában is.
- Megvagy. - szólalt meg Dean higgadtan és félrerúgta a szőnyeget, ezzel láthatóvá téve az aláfestett démoncsapdát.
A fiú vontatottan lepillantott a padlóra, majd hisztérikus nevetésben tört ki, ami idővel átcsapott egy dühös üvöltésbe. Minden erejét összeszedve próbált kitörni a csapdából, de semmire nem jutott.
Dean a kezét nyújtva felhúzott a padlóról és megveregette mellkasomat.
- Jól vagy Sammy? - kérdezte gyorsan végigmérve, majd aprót bólintott és arcomat megpaskolva folytatta. - Szép volt.
Halkan felnevettem és az ajtó felé fordultam.
Bree állt ott, kicsit sokkolva, de megkönnyebbülten...erről pedig eszembe jutott a látomás másik fele. Vajon mi teljesedett be belőle?
- Mi történt veletek? -kérdeztem a lány felé biccentve, Dean pedig felhorkantott.
- Semmi. -azzal ellépett előlem és az őrjöngő démonhoz sétált.
- Elég a hisztiből. -morogta és teljesen higgadtan elővett egy kis flaskát kabátja belső zsebéből, majd a tartalmát a fiú arcába löttyintette.
Louis bőre füstölni kezdett a szenteltvíztől, mintha csak sav érte volna. Felüvöltött és zihálva meredt a bátyamra.
- Ha innen kikerülök...-kezdte, de Dean félbeszakította.
- Jól van nagyfiú. -hagyta rá bólogatva és átvette tőlem a démonölő kést. A levegőben megforgatta egyszer, majd félrebiccentett fejjel megállt vele szemben.
- Ki vagy? -szűrte a fogai közt a szavakat fenyegető hangon, ám Louis csak felnevetett.
- Kérdezd a drága kis Sammyt! -vágta rá mosolyogva és felém fordult. Arckifejezésemet látva felszisszent. - Óh, nem számoltál be neki a kis találkozóinkról?- elvigyorodott. - Dráma...ez tetszik!
- Sam, miről beszél ez a rohadék? - hadarta el a kérdést Dean, egy pillanatra sem véve le tekintetét a démonról.
Meghűlt bennem a vér. A másodperc töredéke alatt állt össze a fejemben minden egyes részlete a kirakósnak a hatalmas egésszé.
- ....Ruby. -nyögtem ki. Minden világossá vált.
- Talált szívem. És jó csók volt. - közölte Louis testét felhasználva a démon. Láthatóan roppantul élvezte a helyzetet annak ellenére, hogy a terve megdőlt és pillanatokra volt a haláltól.
Dean arca megrándult, majd visszavette ugyanazt a higgadt és elszánt arcot. Láttam rajta, hogy ő is összerakta nagyjából az eseményeket, de hallani akarta.
- Beszélj! -parancsolt rá megfeszített állkapoccsal, a srác pedig a fejét csóválta mosolyogva.
- Mégis minek? Úgyis megölsz.
A bátyám nagyot pislogott és egy újabb adag szenteltvízet öntött az arcába, mire Louis ismételten felüvöltött fájdalmában.
- Igazad van. -felelte Dean a szemébe nézve. - De csinálhatjuk lassan és fájdalmasan is.
A fiú zihálva és hörögve megrázta fejét és undorodva köpte a szavakat.
- Legyen! -morogta idegesen és beszélni kezdett. - A Winchestereket minden démon ismeri és gyűlöli....mit gondoltok mit kaptam volna, ha végre elpusztítalak benneteket? A Pokol királynője lehettem volna. -nevetett fel hisztérikusan, majd folytatta. - De ti... együtt szinte halhatatlanok vagytok. Ezért kellett szétválasztanom titeket a lehető legtöbb módon. - fordult felém. - Úgy rendeztem, hogy a pokolkutya Samre támadjon és beverje fejét. Nem volt szerencsém, és csak az emlékezetét vesztette el. - mormolta a szavakat, és Deanre meredt. - Új terv kellett. Tudtam, hogy a kicsi Bella a megfelelő eszköz, így bevontam egy alakváltót is, aki tartozott nekem. Felvette az ő alakját és játszadozott egy parányit az idősebbik Winchesterrel, mielőtt meg kellett ölnie. -mosolygott negédesen, majd gügyögő hangon folytatta. - Reméltem, hogy ha meghódítom a tudathasadásos Sammy szívét, Dean halála olyan súlyosan érinti majd, hogy egyenesen belerohan a karjaimba és ezzel a késembe. -elfintorodott a fiú. - De megjelent ez a félkegyelmű gondolatolvasó és meglátta a fejemben a tervemet. Akkor nem tudott megölni egyedül, ezért vitte el inkább Samet, hogy kiszabadíthassa a bátyját. Ez volt a legtöbb amit tenni tudott. - ökölbe szorította kezét és fogai közt szűrte a szavakat. - Úgyhogy a kezembe kellett vennem az ügyet és kiiktatva a legnagyobb ellenségemet....-mutatott végig Louis magán. -...nyíltan jöttem elintézni a dolgot.
A szobára súlyos csend nehezedett. Az elmúlt hetek eseményei mind értelmet nyertek....mindenért, az összes kínért és borzalomért Ruby volt a felelős.
Deanre elég volt egy pillantást vetnem, hogy tudjam mit fog tenni. Azonnal odaléptem hozzá és karját lefogva kezdtem hátrébb ráncigálni, bár legszívesebben magam is legyilkoltam volna Rubyt. Ő miatta szenvedett Dean.
- Eressz Sam, ERESSZ MÁR! -üvöltötte teli torokból a bátyám és igyekezett kiszabadulni szorításomból. - EZ A RIBANC TEHET MINDENRŐL, NE LEGYÉL IDIÓTA SAM! -kiabálta dühöngve, én pedig próbáltam hangosabb lenni mint ő.
- HA MEGÖLÖD LOUIS IS BELEHAL, ÉS HA Ő NINCS, AKKOR SOSEM TUDTUNK VOLNA MEGMENTENI TÉGED A KÍNZÁSBÓL! - igyekeztem jobb belátásra bírni és közben kiráncigálni a szobából. Az ajtónál végül kilöktem a szabadba és zihálva fordultam a döbbent Bree felé.
- Küldd vissza a Pokolba! - adtam ki az utasítást neki a fogoly felé biccentve, a lány pedig bólintva elkezdte mormolni az "Exorcism amus te..." kezdetű szöveget.
Az ajtót becsuktam magam mögött és Deanre meredtem, aki fel-alá járkált pattanásig feszülő idegekkel az Impala előtt.
- Tudom, hogy most mit gondolsz...- kezdtem lassan, de a testvérem felcsattant.
- Nem, Sam! -kiabálta és megállt velem szembe. Értettem, hogy engem hibáztat a történtekért, hogy nem árultam el, hogy itt volt Ruby és hogy vele csókolóztam amíg ő szenvedett. Nem volt elfogadható mentségem.
A szemében pedig láttam, hogy mekkorát csalódott bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése