(18. rész) "Egyedül"

( Sziasztoook! Kicsit későn, de még pont időben itt van a heti rész nektek. Kicsit sok benne a tőmondat, meg néhol a szóismétlés, de ez egyszer nézzétek el nekem, picit lebetegedtem. :'D A könyvek amikről szó van (ha nem lenne egyértelmű) a Chuck által írt könyvek, amik az életüket mesélik el. Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Nehéz léptekkel sétáltam a város központja felé. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni őt köszönés nélkül.. Dean meg tudta tenni ezt Breevel, de én képtelen lennék ugyanezt csinálni.
A barna sporttáska pántja húzta a vállamat, a hátizsákom pedig mintha kövekkel lett volna tele. Úgy éreztem magam, mintha újra a Stanfordra lépnék le mindent mögöttem hagyva.
Az utcába befordulva nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a házat. Az a kis halványkék épület, eldugva a zajos város egymás mellé préselt szürke és fehér házai közt. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, beletúrtam hajamba és végül odaléptem az ajtóhoz. El kellett köszönnöm...

Lassan felemeltem kezemet és bekopogtam.
- Sam..! -pillantott rám Bella kissé meglepetten, mikor kinyitotta a bejáratot. Egy sima fehér hosszú ujjú pólót viselt halvány rózsaszín kardigánnal és farmerral. Rövid szőke haja lágyan keretezte arcát, szemei pedig egyszerre tanulmányoztak kérdőn és boldogan.
Így akartam rá emlékezni.
- Szia.. -mosolyodtam el halványan, miközben kicsit feszengve zsebre tettem kezeimet.
- Mi...-kezdte óvatosan, összeráncolt homlokkal. - ...Mi ez a sok táska? Baj van?
Kezét megtámasztotta az ajtófélfán és közelebb lépett, nem törődve azzal, hogy már bőven tél volt és hűvös szelek fújtak az utcákon.
- Elmegyek a városból. -nyögtem ki válaszul, nem sokat gondolkodva a finom bevezetésén a problémának. - Búcsúzni jöttem.
Bella egy másodperc erejéig döbbent arckifejezéssel nézett rám, majd szomorúra váltott. Ajkát beharapta, lassan megrázta fejét és felpillantott rám.
- ...de miért? -kérdezte végül halkan, mire én csak felsóhajtottam.
- Bonyolult.
- Szóval nem akarod elmondani.
Nem feleltem. Könnyebb, ha nem tudja mik történtek. Ez volt a legkevesebb amit tenni tudtam a lány megóvása érdekében.
Egy szomorkás mosollyal néztem rá.
- Mindenkinek jobb így.
A szőke vérmacska dühösen fordult felém.
- Nem Sam! -csattant fel. - Egész életemben eltűrtem, hogy az összes ember felettem áll és döntéseket hoz helyettem, ne tedd ezt te is! Húsz éves vagyok, csak 5 évvel fiatalabb nálad. Tudok vigyázni magamra, úgyhogy mondj egy normális indokot és ne hagyj itt egyedül! - fejezte be, miközben könnyek gyűltek szemébe. 

Ha eddig nem lettek volna elég nehezek a táskák, most mintha a súlyuk megduplázódott volna a szavak hallatán. Bella olyan volt mint én, könnyen kötődött másokhoz és ez....ez csak komolyabb feladattá tette Beacon Falls elhagyását.
- Rossz döntéseket hoztam és ebbe majdnem belehaltak néhányan. - feleltem egy kis szünet után. - Louis, Bree, Dean...mindenkit veszélybe sodortam. - elfordítottam fejemet oldalra, képtelen voltam a szemébe nézni. - Egyébként sem szokásunk egy városban néhány hétnél tovább maradni.
Bella némán hallgatott végig, aztán felemelte kezét és finoman megsimította arcomat, ezzel maga felé fordítva.
- Hiányozni fogsz. -suttogta, nekem pedig elakadt a lélegzetem, majd torkomat megköszörülve biccentettem.
- Te is nekem. -válaszoltam végül. Még egyszer rámosolyogtam, óvatosan hátrébb léptem és megigazítva a táskák pántját vállamon elindultam az utcán a külváros felé. A szívem azt súgta forduljak vissza, de a józan eszemre kellett hallgatnom. Ha maradtam volna, ő is veszélybe kerül.

Ekkor egy ajtócsapódást hallottam magam mögül. Kérdő tekintettel és hevesen dobogó szívvel fordítottam vissza fejemet.
Bella szaladt felém, nem törődve azzal, hogy nem cipő, hanem egy fehér bokazokni van lábán. Nagyot nyelve megállt előttem és a csontjaimban is éreztem, hogy mi fog történni.
A lány lábujjhegyre állt, apró kezeivel megfogta arcomat és lassan megcsókolt.
Egy pillanatig el se hittem mi történik, aztán lehunyt szemekkel csókoltam vissza átfogva derekát. Az elmúlt egy hónap összes sérelme és borzalma elmosódni lászott a lány érintésének hatására.

Ebben minden benne volt.

Pár másodperc múlva hátrébb húzódott és enyhén levegő után kapkodva, de mosolyogva kereste tekintetemet.
- Tudni akartam, hogy milyen.. -motyogta egy széles mosollyal, majd elengedett és visszaszaladt a házba.

Még sosem voltam ennyire szomorú és boldog egyszerre.


*DEAN*

Egy közeli kisváros kocsmájában ültem  a legeldugottabb asztalnál és feszülten meredtem magam elé. Vadászni akartam, minden élő szörnyet megölni, ami szembejön. Egyedül voltam, de mi az nekem? Évekig dolgoztam egyedül, amíg Sam az egyetemen játszotta az agyát. 

...Oké, egy év volt csak, de részlet kérdés, tökéletesen éreztem magam így is.
Nincs időbeosztás, akkor megyek és csajozok, amikor akarok, annyi sörrel, amennyi csak tetszik. Működni fog...
Mert ki viccesebb nálam? Senki!
Ki jóképűbb nálam? Senki!
Ki okosabb nálam? .....Sam, de annak semmi köze a csajozáshoz.
- Most agyalsz a tesós kapcsolatotokon Sammel? -huppant le velem szembe csillogó szemekkel Charlie és átnyújtotta az egyik sört, amit a kezében tartott.  Fura arccal meredtem rá, mire a lány észbe kapott és gyorsan folytatta.
- Csak a könyvek miatt gondolom. Nagy rajongó. - mutatott magára, úgy nézve rám mintha valami rosszat csinált volna. Felhorkantottam és belekortyoltam a sörbe.

- Fel kell kutatnom az összes francos könyvet és elégetni. -morogtam magam elé oldalra pillantva.
- Fenn vannak a neten és egy titkos helyen. -bólogatott aprókat és közelebb hajolt. - Úgy hívom, hogy "Amazon". - mosolyodott el és ő is belekortyolt a saját italába.
Vörös rövid haja laza tincsekben hullott alá, arcán a jól megszokott mosolyt viselte, ruhái pedig ugyanazt a kocka stílust képviselték, mint ahogyan emlékeztem rá.

A kishúg, akit sose akartam.
Eddig a pillanatig nem is tudtam, mennyire hiányzott.

- Mit kerestél itt? -kérdeztem végül, miközben a sör címkéjét piszkáltam. A kérdés hallatán előkapta táskájából laptopját és amíg azt beüzemelte, lassan beszélni kezdett.
- Miután leléptetek egy icuri-picurit megszállottja lettem ezeknek a vadászos dolgoknak. Persze ha az icuri-picuri alatt azt értjük, hogy totálisan. -javította ki magát nagyot pislogva és egyfolytában pötyögött a gép billentyűzetén. Végül felém fordította azt. - Egy ügyet találtam és mivel láttam a bemért telefonotok alapján, hogy egy várossal odébb vagyto...
- Te lekövetsz minket..? -szakítottam félbe összeráncolt homlokkal, Charlie kezei pedig megálltak a levegőben a gombok felett.
- Hát...-kezdte, majd el is hallgatott.
Folyton telefont cseréltünk és ez a csaj mégis végig tudta hol járunk. Elismerően biccentettem és újra belekortyoltam az italba.
- Nem vagy semmi, kölyök.
Charlie elmosolyodott , majd a képernyő felé biccentett.
- Tudom. Ez pedig egy alakmás a jelek szerint, úgyhogy...ideje levadászni! -folytatta csillogó szemekkel, amíg én szemügyre vettem a cikkeket amiket összegyűjtött. 

- Egyáltalán miért választottad ezt az életet? Nem kapsz tőle semmit csak halált és fájdalmat. Elveszi mindened és még többet is akar. -néztem fel összeszorult torokkal, majd vissza a laptopra.
A lány egy percig csak némán ült, aztán halkan felelt.
- Féltem. -nézett rám óvatosan. - Mindenhol szörnyek vannak, ti pedig nem akartatok kiképezni vadásznak, szóval nekem kellett megtanulnom az elméleti részét. -motyogta. Rosszul éreztem magam. Mi rontottuk el az életét.
- Hidd el Dean, egy normális lány voltam, aki csak el akarta kezdeni a saját cégét, hozzámenni Scarlett Johanssonhoz és most... -elakadt és megrázta a fejét. - ..most már csak szeretnék életben maradni.
Némán hallgattam végig őt és lassan megértettem döntésének okát. Sok mindenre képes az ember ha fél. Megköszörültem a torkomat és a laptop felé biccentettem.
- Szóval mikor mész? -kérdeztem, mire újra fellelkesült.
- Holnap akartam nekiugrani, mert ma Harry Potter maraton megy a tvben, de...-magyarázta, ám hirtelen elhallgatott és zavartan nézett körbe. Tekintete végül rajtam állapodott meg. - ...Hol van Sam?
Feszülten fordítottam el oldalra fejemet és néhány másodpercet igyekeztem nyerni a válaszadás előtt azzal, hogy kiittam az üveg tartalmát.
Charlie érdeklődve bámult rám és egy kis aggodalmat is felfedeztem tekintetében.
- Sam nem jön. -morogtam végül.- Fodrásznál van. Lapozzunk.
A lány egy halk bánatos sóhajt hallatott.
- ...szakítottál vele? -nézett rám őszinte szomorúsággal és mielőtt bármit reagálhattam volna, folytatta. - De nektek együtt kell küzdenetek a végsőkig. Embereket menteni, megölni a gonoszt, a családi vállalkozás...!

- Állj le a könyvekkel Charlie. -morogtam vissza, mielőtt igazán belelendülhetett volna. - Segítek a melóban. -váltottam témát hirtelen, a lány pedig csalódottan bár, de megértette, hogy nincs kedvem egymás haját befonva lelkizni.
Charlie biccentett egy halvány mosollyal és felkelt a székből. Mikor elhaladt mellettem együttérzően megsimította vállamat, majd elindult a női mosdó felé.
Akárhogy is, de örültem annak, hogy itt volt. Szükségem volt a kölyökre valahol.
Odasétáltam a pulthoz és fizettem, közben végig azon agyalva, hogyan fogom megszabadítani a világot holnap egy alakmástól. A sose vágyott hugocskánkkal karöltve.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig az öröm.

...Ugyanis ez volt a pillanat, mikor a mosdóból Charlie sikoltása harsant fel.