(8. rész) Míg a halál el nem választ..?

( Hellókaa! Még épp hogy a héten, de itt az új rész, remélem tetszeni fog nektek!:) Emlékeztek Louisra az első részből? Ha nem, kicsit olvassatok vissza miatta, fontos. ;) Jó olvasást mindenkinek! ^^ )

*DEAN*
Nem mozdult. Sem ő, sem körülöttem bárki más. Csak némán feküdt az autóban, lábán azokkal a sebekkel amiktől képtelen voltam megóvni.
A lány akit nem mentettem meg.
A torkomon akadt a szó, gyomrom görcsbe rándult és mintha minden megállt volna körülöttem egy pillanatra.
Szédülten hátrébb léptem lassan néhányat, de lehetetlenné vált a környékemen lévő emberek szavait meghallanom, vagy bármit is érzékelnem az egészből.
Bree meghalt és ez az én hibám volt.

Éreztem hogy valaki megfogja a vállamat, de csak üveges tekintettel fordultam felé. Az öcsém szája mozgott, de egy szót sem értettem abból amit mondott. Lassan visszafordítottam fejemet a holttest felé. Most kellene megszólalnia, hogy "Ne már Winchester, csak vicceltem!" és valami megjegyzést téve a közeledő orvosra vihogva integetnie.
Breenek azonban a szeme sem rebbent, keze élettelenül pihent az Impala hátsóülésén, feje kissé lebicsaklott.
Egy szőke hajú orvos srác érkezett meg hirtelen és valamit kiabált a többieknek, de csak tompán hallottam. A lány testét pihe könnyen emelték ki az autóból a kerekekkel ellátott hordágyra, ami nekem idefelé nem sikerült egy újabb hülye vita nélkül.
Még ennyiben sem tudtam gondoskodni róla, nem hogy megmenteni egy pokolfajzattól.
Lassú léptekkel meneteltem a kocsim vezetőülése felé. Talán mormogtam valamit Bellanak arról, hogy Samet vigye be a kórházba, de nem voltam benne biztos. A kezdeti döbbenetet kezdte felváltani a kétségbeesés és a düh.
Elviselhetetlen volt a tudat, hogy miket mondtam utoljára neki.

A gázra tapostam és mindenkit magam mögött hagyva lőttem ki a '67-es csodával a nedves aszfalton.

*SAM*
Még alig tértem magamhoz a sűrű eseményektől, amikor Dean bevágódott az Impalába és a sebességkorlátozást és minden egyéb szabályt figyelmen kívül hagyva száguldott el. Nagy szemekkel néztem utána, majd vissza a hordágyon heverő nőre. Arca békés kifejezést öltött, mint akinek kellemes is a helyzet.
Talán az én hibám volt. Ha nem állok le kérdezősködni a múltamról a Breenek nevezett lány most is élne és....
- Mégis hová megy ilyenkor a bátyád?! -szakított ki a fiatal orvos hangja depresszív gondolataimból idegesen. Rám nézett, de rögtön el is tűnt minden düh arcáról és meglepetten fordult Bella felé. - Nem emlékszik semmire....?
- AZ ISTENIT LOUIS, BREET HOZD VISSZA! -csattant fel a fejét fogva kétségbeesetten a szőke hajú lány és úgy tűnt mindjárt pánikrohamot kap. Nem mozdultam, fogalmam sem volt ki ez a Louis, vagy hogy honnan szerzett tudomást az emlékezetkiesésemről. Brianat sem ismertem, de valahol a szívem mélyén szerettem volna, ha visszatérne a szarkasztikus beszólásaival.....Dean miatt. Megtört éreztem, valamiféle testvéri kötelék miatt tűnt fel talán. Mintha aggodalmat éreztem volna.

Louis az apró termetű lányra meredt.
- Tudsz gyógyítani. Segíts. -adta ki a parancsot feszülten és Bella hirtelen magához térve ragadta meg Bree ernyedten aláhulló kezét. Lehunyta szemét, míg Louis ugyanígy tett a másik karjánál.
Hirtelen a semmiből halvány sárgás fény világította meg belülről a kimúlt, húszas évei vége felé járó nő ereit, majd a fénnyaláb lassan mindenhol szétterjedt testében.
Levegő után kapva figyeltem a jelenetet és hátráltam néhány lépést egészen addig amíg egy mellettünk lévő autónak nem ütköztem. Hitetlenkedő arccal meredtem rájuk és zihálni kezdtem. Boszorkányság. Ezek nem is emberek. Az észérvek ellen szóló tettet hajtottak végre, de ez lehetetlen, boszorkányok és varázslók nem léteznek!
Félelem árasztott el, borzasztóan rettegtem... Talán az állítólagos bátyám sem az akinek mondja magát.

A fény hirtelen kialudt és Bree nagy levegőt véve kinyitotta szemeit. Lábán a karmolásoknak nyoma sem volt, ő viszont felnyögve kezdte dörzsölgetni fejét, mint aki szörnyű fejfájással küzd.
- Még öt percet mama....- motyogta, Louis pedig láthatóan kimerülten, de felnevetett.
Bella már kevésbé  tűnt fittnek. Elengedte a lány kezét és szédelegve lépett egyet, végül úgy látszott el fog esni, így egy gyors mozdulattal odaléptem és elkaptam. Boszorkányság ide vagy oda, biztosan okkal ugrott be az ő neve. Fáradtan elmosolyodott halványan. és háttal nekem a mellkasomnak dőlt.
- Szép fogás. - motyogta bágyadtan és igyekezett megmaradni a lábán. Rengeteget kivehetett belőle ez az elképesztő gyógyítás.
A Louisnak nevezett orvos megtámaszkodott a hordágyon és vett néhány mély levegőt.
- Ez meleg volt...
Bree szólalt meg a csöndben, felülve lassan és a lábán a sebek egykori helyét masszírozva.
- Pont mint a te inged. Komolyan Louis, rózsaszín...?

Bree minden bizonnyal visszatért.

Jóval később mindannyian a motelszobában voltunk Dean kivételével. A kanapén ültem, Bella a vállamra hajtva fejét aludt félig-meddig, teljesen kimerült volt. Louist leváltották a kórházban, így ő is ott ült az asztalnál és Breet nyugtatta aki megállás nélkül járkált fel-alá a helységben.
- Miért hagytátok, hogy csak úgy lelépjen?! Hülyeséget fog csinálni, hiszen Winchester! -átkozódott egyfolytában azóta, hogy megtudta Dean lelépett amikor halottnak hitte a lányt.
- Szerintem tudja mit csinál. -szóltam közbe halkan, de Bree leintett.
- Hiszen te azt sem tudod ki vagy! -vágta rá idegesen, de mikor rájött mit is mondott, elhallgatott és megállt. Csalódott arccal fordultam el tőle...nem akartam mást csak emlékezni.
- Ne haragudj Sam. -sóhajtott fel kedvesebb hangon és odasétált hozzám bénán megölelni. Bűntudatosan megrázta a fejét. 

Megköszörültem torkomat. Igaza volt, azt sem tudtam ki vagyok, hogy milyen világ ez ahol halottakat hoznak vissza, vagy, hogy mit csinálna a bátyám és mit nem.

Óvatosan kibontakoztam az ölelésből és felkeltem a kanapéról. Bella felriadt egy pillanatra majd továbbra is gyengén elfeküdt a bútoron. Bementem szó nélkül a fürdőszobába és bezártam magam mögött az ajtaját. Még hallottam, ahogy Louis felsóhajtva valami olyasmit mond, hogy "Ezt jól megcsináltad", de nem vettem biztosra.
Leültem csendesen a padlóra, hátamat a kádnak vetettem.
Senkim és semmim nem volt csak a hallottak. Minden értelmét vesztette a mai nap során. Új emberek, akikben nem bízhattam, új képességek, amiket eddig még soha nem láttam. A világ összezuhanni készült és úgy éreztem nekem kellene összetartanom, csak képtelen voltam rá. Kifogytam hirtelen az ütőkártyákból, a mögöttem lévő 25 év semmissé vált és az emlékét olyan vastag porréteg borította, amin áthatolni lehetetlen volt.
Egyedül voltam.
Az anyám nem termett itt, hogy megöleljen és ami a legrosszabb volt, hogy nem is éreztem a hiányát. Az égvilágon semmilyen érzelmet nem tudtam kapcsolni az 'anya' szóhoz, csak elképzeléseim voltak arról, hogyan nézhetett ki. A bátyám...ő próbált helytállni és mindent egy kézben összpontosítani, de ért ez bármit is, amikor lassan a nyakunkba hullt a világ? Nem. Ő is itt hagyott.
Nem bírtam szembenézni a valósággal, a fejem is belefájdult annyira küzdöttem azért, hogy bármire is emlékezzek.
A fejfájás fokozódott, én pedig felnyögtem a hasogató kíntól. A szenvedés hirtelen mintha átváltott volna egy másik síkra... ez volt a pillanat mikor képek kezdtek peregni szemem előtt egy fiatal idegen lányról és ahogyan a plafonon kifeszítve tűzben elég. 

*DEAN*
Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttem onnan, de nem lehetett több egy pár óránál. A motelszoba felé hajtottam rendíthetetlenül, nem törődve az anyósülésen heverő véres machetével. Ruhámat néhol hasonló színű cseppek borították, talán arcomra is fröccsent belőlük. Egy pillanatig sem érdekelt.
A kórháztól elszáguldva telefonáltam Bobbynak, hogy azonnal mondjon egy melót a közelben. Először nem volt hajlandó megtenni amit kértem, biztosan kihallotta hangomból az indulatot és kétségbeesettséget. Egy sor győzködés után ajánlott csak egy órára innen egy lehetséges vámpírfészket, amiben már csak néhány szörny maradt.

Megfelelt.

Zörögve állt meg a fekete autó motelünk előtt Beacon Fallsban. Minden felgyülemlett átkozott érzelmet kiadtam magamból a gyors vadászat során. Nyikorgó hang kíséretében csukódott be az Impala ajtaja mögöttem, halkan felsóhajtva konstatáltam, hogy lesz mit javítgatni rajta holnap.
Most, hogy az öcsém előtt ért véget egy élet és látott engem szétesni, fogalmam sem volt milyen állapotban fogom találni szobában. Életemben először kívántam, hogy bár vele lenne az a hisztis fruska, mert legalább nem kéne egyedül átvészelnie ezt Sammynek. Bűntudatom volt, hogy a legrosszabb helyzetben hagytam magára a kisöcsémet, elbuktam a nevelésében. Többé hogyan bízhatna bennem? Képes voltam ott hagyni, hátrébb helyezni őt önmagamnál és a gyászolás okozta összeroppanásomnál.
Megbocsáthatatlanul nagyot hibáztam, apa nem ezt várta volna tőlem. Nem, most erősnek kell maradnom és Samre vigyázni ezentúl is.

Igyekeztem kifejezéstelen arcot felvenni. 

Lassan lépkedtem a szoba felé, az ajtó előtt megálltam és mély levegőt vettem magamat bátorítva, hogy képes legyek a testvérem szemébe nézni.
A kilincsre helyeztem kezemet és benyitottam.
A földbe gyökereztek a lábaim a látványtól.

Bree élt és Sam nevét kiabálva dörömbölt a fürdőszoba ajtón, ahonnan a kisöcsém fájdalmas nyögése hallatszódott ki.