(12. rész) A Winchester kötelék

( Helló! Máááris szállítom a következő, BOLDOG részt. Oké, legalábbis történnek benne jó dolgok. Ami azt illeti, bűntudatom volt a csúnya előző rész miatt (aminek mellesleg hihetetlen olvasottsági száma lett, köszönöm!!) ezért írtam meg máris ezt. Deant nem tudom olyan jól hozni, de igyekszem, bocsi:c Jó olvasást! ^^)

*SAM*
Egész nap talpon voltunk mindannyian, a tudat, hogy Dean valahol kínok közt szenvedhet, borzalmas volt. Mindenhol kerestük, mégsem haladtunk előre semennyit sem az ügyben.
Rossz érzésem volt.
Ólomnehéz lábakkal róttam az utakat, fáradt és nyomott voltam. Levegőt is nehezen vettem, valami motoszkált az agyam hátsó részében, mintha emlékeznem kellett volna emiatt néhány dologra.
Hirtelen egy éjszakai szórakozóhely ajtaja vágódott ki és egy fekete hajú nő indult neki a sötét utcáknak. Bőr szerelésén megcsillant az utcai lámpák fénye, és ahogy közelebb ért arca is láthatóvá vált.
- Sam..! -torpant meg és elmosolyodott kihívóan. - Mit keresel itt?
Arcomra erőltettem egy halvány mosolyt és Rubyhoz fordultam.
- Keresek valakit. -biccentettem szűkszavúan és már épp tovább indultam volna, amikor beállt elém.
- Ugyan, Sam...lazíts. -tette lágyan mellkasomra kezét és közelebb lépett, halk, búgó hangon folytatva. - Dean biztosan jól van.
Megdermedtem és nem szóltam egy szót sem. Ráemeltem feszült tekintetem és érzelemmentes hangsúllyal mondtam ki a szavakat.
- ....Nem is említettem, hogy Dean tűnt el.
A lány egy pillanatra zavart arcot vágott, aztán újra felvette azt a bizonyos laza mosolyt.
- Nyilvánvaló volt, mást nem keresnél ennyire.. -játszotta el hirtelen, hogy ez tökéletesen egyértelmű. Láthatóan nem hittem neki, de az arcát fürkészve ismét biccentettem.
Ruby vonásai ellazultak és még közelebb lépett hozzám, így én akaratlanul is, de hátráltam kissé, míg a hátam bele nem ütközött a falba. Mint egy csapdába esett vad, úgy néztem körül. Mégis mi a fenét csinál ez a vadászlány?
Ruby beharapta ajkát és előrébb hajolt, szinte suttogva szólalt meg arcomtól alig öt centire.
- Mi a baj Sam? -kérdezte alig hallhatóan, én pedig megráztam a fejemet. Kevés volt a levegő.
- Ez....nem...nem helyes. -feleltem lassan és Bella jutott eszembe. Valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből a lányt.
Ruby elmosolyodott.
- Ne mondd, hogy te nem akarod... -felelte érzéki hangon, incselkedő tekintettel, aztán szép lassan ajkait az enyémekre tapasztotta. Lehunyt szemekkel csókolt meg, én pedig meglepetten pislogtam, de végül megadtam magam az érzésnek és visszacsókoltam.

... Fogalmam sincs mi ütött belém, ám ajkainak puhasága kivert minden gondolatot a fejemből...egy pár másodperc erejéig.
Váratlanul bevillantak emlékképek, mint egy felgyorsult film jeleneteiként pörögtek szemem előtt.  A gyerekkorom, a nyaklánc, az iskolai évek, az első szerelem érzése, Dean gondtalan mosolya az első közös ügyünk előtt....minden.
Azonnal kiszakadtam a csókból és zihálva odébb tántorogtam. A képek egyre gyorsabban váltakoztak és én teljesen szédülten próbáltam a falnak támaszkodni, azonban elestem. Zsongott a fejem, káprázott a szemem és borzalmas hányinger fogott el. A zajon át - amit csak én hallhattam - egy férfi hangja szűrődött ki. Ismerősen csengett. Hallottam ahogy valamit beszél Rubyval, de a szavakat nem értettem meg.

Az emlékek hihetetlen sebességgel jelentek meg szemeim előtt....majd minden elsötétült.

*DEAN*
Lelki terror, ez volt a megfelelő kifejezés  arra a módszerre, amit az a rohadt szuka alkalmazott. A fizikai kín neki nem volt elég, ő többet akart, mielőtt a másvilágra küldött volna. Megszerezte az álmaimat, megteremtette azt a környezetet ami a legeltitkoltabb vágyaim közt szerepelt, majd ízeire szedte és a földbe tiporta.
Élet és halál közt nem éreztem többé a határt, az akaraterőm eltűnt az első itt töltött pár óra után.
Bella ugrándozva méregette a tálcán lévő eszközöket, elmosolyodott, ahogy meglátta elgyöngült arckifejezésemet. Ezt már nem hagyhattam. Az istenért, egy Winchester vagyok! Az utolsó pillanatig küzdenem kell.
- Milyen messze vagyunk a város központjától? -szólaltam meg hörögve és oldalra köptem teljesen legyengülve egy adag vért. Mellkasom lassan emelkedett, a levegővétel percről percre nehezebbé vált.
- Miért..? -fordult felém összevont szemöldökkel és megigazította közben szőke haját.
- Csak érdekel... -kezdtem lassan. - ...hogy mennyit kell gyalogolnom a motelig, miután megöltelek. -tartottam meg a nagyszájú stílust, tekintve, hogy percek kérdése és halott leszek.

Ha már itt a vég, miért ne távozhatnék stílusosan?
Bella szívből jövően kacagott fel és nevetgélve felém legyintett.
- Jaj, ez édes! -csóválta a fejét továbbra is vigyorogva, aztán felsóhajtott és egy eddig nem használt, borotvaéles machetét vett kezébe.
- Nos, Dean Winchester...itt a játék vége. -mosolygott rám pszichopatán és meglóbálta a mini kardot. - Meguntam a kis együttlétünket, szóval.... -vont vállat és közelebb lépett, vontatottan felhasadt, vértől ázott ajkaimhoz hajolt. - ...egy élmény volt. -súgta és egy rövid csókot nyomott számra.
Undorító. Most már sejtettem mit érezhetett Bobby, amikor Crowleyval smárolt. Ha ezt túlélem, biztos, hogy egy fogmosással kezdek.
Az alacsony szőke lány kiegyenesedett és erősen rászorított a hatalmas penge markolatára. Lehunytam szemeimet....elfogadtam a halált azt hiszem.
- ÁLLJ! -kiáltott fel ekkor egy hang, majd teljesen döbbentté válva folytatta.- .....BELLA?

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, mintha egy álomba csöppentem volna.
Még léteznek csodák ebben a rideg világban minden bizonnyal...

Az én hülye kisöcsém hangja volt ez.

Lassan, utolsó csepp erőmet is felhasználva nyitottam ki szememet -amelyik nem dagadt be -, hogy megbizonyosodjak róla, nem hallucinálok.
Sam állt az ajtóban, kezében ezüst pengéjű kést tartott, arcán azonban zavartság és meglepettség tükröződött elszántság helyett.
Fogvatartóm azonnal ártatlan maszkot vett fel.
- Én...- kezdett volna magyarázkodni, azonban az öcsém tekintete megtalálta az enyémet. A fájdalom olyan szinten söpört át rajta, hogy szinte én is éreztem a testvéri kötelékünkön át. A pár másodperces értetlenkedést Bella azonnal kihasználta és hadarni kezdett.
- Én most akartalak hívni, hogy megtaláltam végre Deant. Jól elbánt vele valaki. - csóválta fejét, de erősen, támadásra készen szorította a machetét.
- ....hazudik... - suttogtam, de a vége köhögésbe fulladt.... és a testvéremnek ennyi elég volt. Nem tudtam, mi ez a nagy harci szellem hirtelen a tudathasadásos Öcsköstől,  de ő megkeményedett vonásokkal rámarkolt szorosan fegyverére és felemelte azt.
- Ugyan már Sammy, hinned kell nekem! -bizonygatta kétségbeesetten, de mivel látta, hogy ennek semmi haszna, levedlette a kislányos arcot.-...Jó.
Hidegvérűen felemelte a machetét, hogy gyorsan végezzen velem. Szemében szinte tűz égett, izmai megfeszültek és ha képesek lettek volna, akkor az idióta hajszálai is azt üvöltötték volna, hogy: "THIS IS SPARTAAA!"
Ez volt a pillanat, mikor Sam előrébb lépett és hátulról, mélyen beledöfte a pengét a lányba.
- ....Csak Dean hívhat így. -szűrte a fogai közt a szavakat, azzal kirántotta az ezüst kést Bellaból.

 

Élettelenül esett össze a lány, ugyanazzal a rideg tekintettel, mint azelőtt. Tompa puffanás kísérte csupán a mozdulatot.
Ahogy felnéztem erőtlenül Samre, arca valahogy másnak tűnt, mint az elmúlt hétben bármikor. Egy pár másodpercig nem értettem miért, aztán a gondolat végre elért a tudatomig, lassan, darabról darabra összeállítva a puzzlet.
- Emlékszel a becenevedre Öcskös... -szólaltam meg rekedtes hangon, ő pedig közben kioldotta a bilincset és a bőrszíjat. Egy diadalittas mosollyal nézett rám, ám láthatóan a könnyeivel küzdött egy kicsit a félholt külsőmet látva. Egy fél pillantást vetett még Bella testére, majd onnan is elfordult. Mindenek ellenére, nem lehetett könnyű megölni a csajt, aki bejött neki.
- Dean... -segített fel nagy nehezen, bal karomat a saját nyaka köré emelve. Óvatosan bicegve indultunk kifelé. Minden mozdulat pokolian fájt és a vérveszteség csak rontott a helyzeten, de amiket  Sammy aztán kimondott, rögtön semmissé tették a fájdalmat.
- ....Mindenre emlékszem. 

Az Impala pont olyan tökéletes állapotban állt a régi farm épület előtt, mint ahogy reméltem. A hűs levegő megcsapta arcomat és csípte szememet, de soha ennyire nem örültem még ennek. Ép szememmel körül pillantottam...egy régi farmer házának pincéjében voltunk, egy ilyen mocskos helyen kellett elszenvednem a tortúrát. Eső illata keveredett a levegővel és erről eszembe jutott az injekció hatására látott álom.
Összerezzentem, de megfeszített állkapoccsal, minden fájdalmat elrejtve bicegtünk tovább az én Kicsikém felé. 

Egy hatalmas és fájdalmas nyögéssel rogytam le az anyósülésre és hátra hajtott fejjel ziháltam halkan. Habár az a rohadt szuka nem is ölt meg, elérte, hogy szép lassan meghaljak magamtól is. Sam aggódó pillantást vetett rám és hátrafordult a vezetőülésből.

- Csinálj valami varázslatot, vagy akármit, csak gyógyítsd meg! -nyelt nagyot az öcsém és egészen eddig a pontig fel sem tűnt, hogy nem ketten vagyunk a kocsiban. Lassan ráemeltem a srácra a tekintetemet és felsóhajtottam. Csak Louis volt az, az orvos gyerek.
- Nem tudom meggyógyítani, csak enyhíteni a fájdalmán. Nem ez a fő képessegem, a múltkor is csak Bellaval közösen sikerült. -magyarázta és rám pillantott. - Főorvos oké? Kikérem magamnak a gyerek szót. -fintorgott de közben érdeklődőnek méregetve és borzasztóan fáradtan fordította felém fejét. Ennek is mi baja...? 

Azonnal eltereltem gondolataimat arról az álomról és inkább szivárvány hátán száguldó pitéket vizionáltam, hogy összezavarjam a Dynamot játszó srácot.
Közben a kínok persze nem csökkentek, úgyhogy fájdalmasan kapkodva a levegőt ültem a Kicsikém ülésén. Annyi kérdésem volt, és egyet sem bírtam feltenni.
Sammy közben beindította az autót és a sebességkorlátozást totálisan figyelmen kívül hagyva hajtott az utakon.
- Csak csinálj vele valamit! -közölte feszülten és nem tudom mit láthatott Louis a testvérem fejében, de elakadt a lélegzete és bólintva a vállamra tette finoman kezét. Még az érintése is égette a sérült bőrt. Idegőrlően lassan halvány sárgás fény áradt szét a kocsiban és hirtelen mintha egy elefántnyugtatót lőttek volna belém, a szenvedés tompult. A sebek és minden egyéb továbbra is ott virított bőrömön, azonban szinte ugrálni tudtam volna (oké, azt azért nem, mert kiment a bokám) az örömtől, annyira elcsitult a zsongás a fejemben, és a kín szinte könnyen elviselhetővé vált.
Maga a Menny volt az elmúlt naphoz (napokhoz?) képest.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és gondolatban kifejeztem hálámat Louisnak - őt is a pite szivárványra képzeltem.
- Szívesen....asszem. -mondta lassan és arcára furcsálló kifejezés ült ki, aztán elnevette magát.
A továbbra is feszült kisöcsémre néztem.
- Mi a franc történt Sammy? -nyögtem ki végül, mert nem csak az nem volt világos hogyan találtak rám, de még arról se volt elképzelésem mi az istentől tértek vissza az Öcskös emlékei.
Bellaról nem is beszélve.
Sam és Louis egy jelentőségteljes pillantással nézett egymásra, majd az öcsem az útra függesztette tekintetét és úgy szólalt meg.
- Ez egy érdekes történet.