1: A blog, mint láthatjátok, új külsőt kapott, ezért így is szeretnék köszönetet mondani Baksay Katának,mert az ő keze munkáját dícséri. Fantasztikus vagy! ❤❤
2: Elindult a Supnat 13. évada és te jó ééég járjunk együtt örömtáncot. *---*
3: Mindennek jelentősége van még mindig ;)
4: Jó olvasást mindenkinek, ez a jubileumi tizedik rész, köszönöm, hogy olvastok! ^^ <3 )
*DEAN*
A meccs véget ért, csakúgy, mint a romantikus együttlétem a sajtburgerrel. Üres tekintettel meredtem a tvre, az elmém próbálta befogadni a gondolatot, hogy Sam egyedül császkál a hisztis csaj után. Még mindig semmit nem tudott magáról, de legalább kevésbé volt nyomott. Elmosolyodott, ez már haladás. Mintha csak apától vártam volna dicséretre.
Arcomat megdörzsöltem és egy fáradt, halk sóhajjal kísérve vettem elő telefonomat. Négy nem fogadott hívás Breetől.
Direkt nem vettem fel, képtelen voltam bárkivel is beszélni...egy kivétellel, de ő pedig nem válaszolt. Most, hogy biztos voltam benne Sam él és jobban van a feje két nap után, egy halk káromkodással nyomatékosítva emeltem a fülemhez a kagylót. A telefon kicsöngött, idegtépő volt a várakozás. Mit játsza itt II. Erzsébet királynőt, aki nem ér rá?
Ekkor hallottam meg egy halk neszt a hátam mögül, mintha valaki elsurrant volna a fürdőszoba irányába. Hirtelen minden idegszálammal a hangra figyeltem, izmaim megfeszültek - egyszóval dolgozni kezdett a vadász ösztön.
- Felesleges a fegyver. -szólalt meg váratlanul egy hang az étkező asztal felől. Összeráncoltam a szemöldökömet és azonnal felé fordultam.
- Te.... -kezdtem egyszerre fura és fenyegető hangon, de a mondatomban nem jutottam tovább.
Az utolsó dolog amit észleltem a támadóm arca volt, aztán egy erős ütés.....végül minden elsötétült.
Legalább ebédeltem előtte egy jót.
*SAM*
A nő az arcomat fürkészte, mintha valamiféle reakciót várt volna.
- Ruby... - ismételtem meg lassan, végig a szemeibe nézve. - Nem rémlik, sajnálom. -ráztam meg végül a fejemet lemondóan. Egy pillanatig pedig igazán elhittem, hogy most megtörik a fal ami az emlékeimtől választ el.
- Talán nem is baj. -mormogta maga elé a lány, aztán ismét felvarázsolta arcára azt a mosolyt. - Van itt sült krumpli? Ölni tudnék egy adagért. -hümmögött az étlap felé fordulva. Az arcát figyeltem, majd kíváncsiskodni kezdtem.
- Pontosan honnan ismerjük egymást?
Rám nézett és nagyot pislogott.
- Nem lényeges, Sam. Ami számít a kis sztorinkból, azt pedig nem illik nyilvános helyen megbeszélni. -csücsörített felém, majd újra az étlapnak szentelte figyelmét. Ahogy megértettem, nagyot pislogtam és megköszörülve torkomat gyorsan a kávés poharakhoz fordultam.
- Mennem kell. Jó volt látni Sam. -biccentette oldalra a fejét és már éppen indult volna, amikor megtorpant. Visszafordult még a válla felett.
- Ne említsd Deannek, hogy találkoztunk. Volt egy vadászos incidensünk. -legyintett majd ismét rám mosolygott. - Mi viszont még találkozunk. -közölte és kisétált az ajtón fekete szerelésében anélkül, hogy jobban megismerhettem volna.
Pár perc múlva úgy döntöttem ideje most már tovább állnom és Bellaval beszélnem. Azóta az este óta nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, miszerint nem ember. Meg kellett tudnom róla és a képességeiről többet.
Szabad kezemet zsebre téve vonultam végig az utcákon, a szél kellemes őszi fuvallattal érkezett. A levelek kezdtek lehullani és szinte érződött a város kisugárzásán a közelgő Halloween.
Mintha Dean elmondása alapján, nekünk nem lenne kb minden nap Halloween.
A házhoz érve nagy levegőt vettem. Veszélytelennek látszott a múltkor a motelben a lány, hiszen a vállamra hajtott fejjel pihent kimerülten, de ettől függetlenül még mindig egy természetfeletti valaminek számított. Megrémített.
Bekopogtam és pár másodpercre rá szélesre tárta az ajtót a rövid szőke hajú mosolygós lány.
- Sam..! -nézett fel rám meglepetten pislogva, majd egy nagy vigyor térült szét arcán és odébb ugrándozott az ajtóból boldogan, de még onnan is fél szemmel engem figyelt.
- Szia... -mondtam halványan visszamosolyogva és beljebb léptem. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, kisebb görcsbe rándult a gyomrom.
"Ez csak Bella, a kedves, jókedvű és kicsit sem veszélyes Bella. Nyugalom, jegyezd inkább már meg, milyen csinos, te idióta!" - bíztattam magamat fejben majd a lányra pillantottam.
- Jól áll ez a ruha. -böktem ki végül, ő pedig végig nézett magán. Egy sima farmert és fehér csipkés felsőt viselt, aminek nem voltak vállai.
- Öhm, köszönöm. -jött kicsit zavarba majd elnevette magát és elindult a nappali felé, miközben folytatta. - De biztos nem azért jöttél, hogy divattanácsokat adj, szóval ki vele. -huppant le a kanapéra. Leültem a bútor másik felére és úgy helyezkedtem, hogy pont szemben legyünk egymással.
- Pedig a flanel ingekről órákat tudnánk beszélni Deannel, a ruhatárunkat elnézve. -feleltem, majd hátrasimítottam néhány tincset a hajamban. A lány halkan elnevette magát a szavak hallatán.
- Abban biztos vagyok. -ült kissé közelebb és hogy nyomatékosítson, megigazgatta ingem gallérját. Az érintése jól esett, olyan megnyugvást adott. Az egész lány csak úgy ragyogott, amikor ránéztem.
Egy pillanatig nem is jutott eszembe, miért jöttem, aztán néhányat pislogva belekezdtem.
- A múltkor a kórháznál....elképesztő voltál. -mondtam ki egy rövid félmosoly kíséretében, aztán a szemeibe néztem. - Hogy csináltad?
Bella egy pár másodpercig meglepettnek tűnt a kérdés hallatán, aztán az ölébe ejtette kezeit.
- Ki fogsz akadni. -fürkészte az arckifejezésemet, én pedig megráztam a fejemet, jelezve, hogy folytassa. - Oké. -sóhajtott fel. - Vérmacska vagyok. Ez olyasmi, mint a vérfarkas dolog, csak mi tudunk gyógyítani is.
Aprót bólintva emésztettem meg a hallottakat.
- Falkában éltek? -kérdeztem végül. A lány mosolyogva a fejét rázta, de láttam a szemén, hogy aggódik. Talán attól, hogy én leszek az aki kiakad.
- A mi rendszerünk egy örökös dinasztiának számított, ahol egészen jól megfértek egymás mellett a tiszta vérmacskák és a fattyúk is, akik félig emberek. -kezdett mesélni. - Pár évvel ezelőtt lázadás tört ki, a fattyúk át akarták venni a hatalmat az emberek és a dinasztia felett. Véres harcok kezdődtek nálunk is... -folytatta elrévedő tekintettel, majd hirtelen nagyot pislogott és igyekezett felvenni a jókedvű arckifejezést. - Úgyhogy eljöttem.
Rosszul éreztem magam a gondolattól, hogy miken mehetett keresztül Bella. A görcs eltűnt a gyomromból és helyette lágyabb arccal néztem rá.
- Sajnálom Bella. - mosolyogtam szomorúan, majd egy kisebb habozás után, de végigsimítottam a karján, de csak pár másodperc erejéig.
A lány meglepődött, de aztán közelebb húzódott.
- Máris megérte, ha ilyen bociszemekkel nézel rám. -felelte halkan és a szemeimbe nézett. Zavartan elnevettem magam, de Bella nem mozdult, csak lepillantott a számra.
Elakadt a lélegzetem és nagyot nyeltem. A szívem hevesen dobogott és másra sem bírtam gondolni csak az ajkaira és arra, mennyire tökéletes ez a lány. Közelebb hajoltam és egy finom mozdulattal megsimítottam arcát... Nem akartam mást, csak megcsókolni. Zavarban voltam, de mást nem is akartam.
Ekkor szólalt meg a telefonom.
Lehunytam a szememet és halkan felsóhajtottam. Bella ugyanígy tett, majd felkelt a kanapéról és elindult a konyha felé.
- Hozok valamit inni. -szólt még vissza a válla felett én pedig megdörzsöltem arcomat. Elővettem a mobilomat és fogadtam a hívást.
- Mondjad. -sóhajtottam fel, de ösztönösen megdermedtem a vonal másik végén elhangzott szavaktól.
- Baj van Sam. -közölte Bree feszülten. - Dean eltűnt.
*DEAN*
Egy kemény pofon hatására tértem csak magamhoz. A fájdalom végighasított rajtam és apró ezernyi tűszúrás érzetét hagyta maga után arcomon. A szemeimet nagyra nyitva és hatalmasakat pislogva próbáltam kivenni hol lehetek. Hunyorogva néztem körül, megmozdítva kezemet, hogy arcomat megdörzsöljem.
Nem tudtam.
A gondolat vontatottan jutott el az agyamig, de amint összeállt a kép, azonnal felkaptam fejemet. Egy székhez kötözve ültem, kezeim bilincsbe verve és szintén ülőhelyemhez rögzítve hevertek hátam mögött. Egy erős bőrszíj tartott ott.... fogolyként.
Rámeredtem dühösen elrablómra és a mérgem csak nőtt, ahogy újra realizáltam ki áll előttem egy őrült mosollyal.
- Nincs hangulatom, most a szado-mazohoz, bocs. -mosolyogtam rá feszülten, mire fogvatartóm újra lekevert egyet. Köhögni kezdtem és fémes ízt éreztem számban. Oldalra köptem egy kisebb adag vért, majd visszavarázsoltam a magabiztos vigyort arcomra.
- Tudtam, hogy...-kezdtem rekedtesen.-...hogy nem vagy százas, de ennyire...? -nevettem el magam, mire ő csak összehúzott szemöldökkel szólalt meg sziszegve.
- Te csak fogd be! -morogta dühösen és egy kis asztalhoz lépett. Az egész helység apró volt és mocskos. Koszos láncok és zacskók hevertek mindenütt, az ablak magasabban helyezkedett el és bedeszkázva, a szobában pedig mindössze egy darab csupasz izzó adott fényt.
Összehúzott szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, ahogy apró keze megragad egy éles kést. Felém fordult és közelebb lépkedett, a pengét lassan végighúzta arcomon és nyakamon, épp csak hozzáérve. Végig szemeibe néztem, egy arcizmom se rándult.
- Gyerünk te szuka! -morogtam le sem véve róla tekintetemet. Nem engedhettem meg, hogy lássa a gyengeségem, hogy érezze a torkomban dobogó szívem, vagy hallja halk zihálásomat. Keménynek kellett maradnom.
- Ebben reménykedtem nagyfiú. -vigyorodott el Bella késsel a kezében, majd belém vágta a pengét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése