(22. rész) Hazugságok pokla

(Üdv drága olvasóiiim! Ígértem, hogy beindulnak a dolgok ismét...hát remélem, nem fogtok csalódni!:3 A rész végére  ( MINI SPOILER) már teljes a káosz, de kommentben jöhetnek nyugodtan az ötletek, hogy ki mit miért csinált, imádom a teóriákat. Jó olvasást! ^^ )

* SAM *

A motel előtt ültem a lépcsőn és némán bámultam a csillagokat. Az éjszaka számomra egész életemben a rosszat jelentette, az időszakot, mikor minden szörny előbújik, hogy vadászni induljon.
A mai este persze más volt.
Könnyebb. Nyugodtabb.
És mégis nehezen vettem a levegőt.
Nem tudtam pontosan hány nap telt el azóta, hogy Deannel ketté váltunk. Egy nap? Vagy öt? Elvesztettem az időérzékemet.
Az új felállás más volt, éreztem, hogy nincsenek rendben a dolgok, de erősnek kellett tűnnöm Bellaék előtt.
..Dean is ezt tenné. Szinte láttam magam előtt arcát, ahogy rám mosolyog.

- Minden rendben Sam? - ült le mellém hirtelen Bella egy takaróval vállán. Térdeit felhúzta és így a szokásosnál is törékenyebbnek látszott. Apró kezei közt egy poharat tartott, amiből forró csokit iszogatott.
Felé fordultam és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Persze.
- Nekem nem úgy tűnik. -rázta meg fejét, majd nagy szemekkel kezdte arcomat fürkészni.
- Érezted már úgy magad...-kezdtem aztán tekintetemet ismét a csillagos égboltra emelve. - ...hogy bármit teszel az rossz? Hozol egy döntést, hogy megóvj valakit, de ugyanakkor veszélybe sodorsz két másikat. Elfutsz a világ elől, hogy ne bánthasd többé az embereket... és újra megsérül valaki. -csóváltam végül meg fejemet.
- Sam, ami velem történt...-kezdte halkan a lány, de közbevágtam.
- Ne mondd, hogy nem az én hibám. -mondtam gyorsan és ezúttal a szemébe néztem.
- De nem az! -csattant fel Bella és megrázta a fejét hitetlenkedő arckifejezéssel. - Nem védhetsz meg mindig mindenkit, ez túl nagy súly volna. -igyekezett hangját lejjebb venni és csak ezután folytatta. - Mindenki a maga életéért felelős és néha meg kell hozni pár rossz döntést, hogy valami jó is történjen.
Keserűen felnevettem.
- Ez nálam nem így működik.
- Ugyan Sam, mi a legrosszabb ami történhet? Egy apokalipszis?
Megköszörültem torkomat és kínosan bámultam előre.
- Ami azt illeti...
- Ne. - nevette el magát a lány és megdörzsölte az arcát mosolyogva. -...A világ őrültebb, mint hittem.

- Vérmacska vagy. - emlékeztettem összeráncolt homlokkal, de halványan vissza mosolyogva.
- Ott a pont. -húzta el száját. - Én szörny vagyok, te kirobbantottál már egy apokalipszist, Ryan meg egy hullát ás el épp a motel mögött.
- Hát valahol el kell ásnia. - nevettem el magamat aztán fáradtan. A Bellara támadó vadász tetemét még sem hagyhattuk ott.
Bella vállamra hajtotta fejét és ő is a csillagokat kezdte nézni, mintha megoldást várt volna az összes problémánkra. Már ketten kerestük a kiutat a világból.

Kis szünet után szólaltam csak meg, visszatérve az eredeti témára.
- És neked mégis miért volt jó, hogy majdnem megölt egy vadász, amiért utánam jöttél?
Bella kicsit kihúzta magát, így ülve majdnem egy vonalba került arcunk. Óvatosan beharapta ajkát, nekem pedig hevesebben dobogott a szívem.
- Mert most itt ülhetek veled. -felelte halkan, aztán bal kezét finoman végig futtatta állam vonalán. - ....és nekem ezért megérte.

Nem tudtam pontosan, hogy melyik pillanat volt az. Talán mikor a parkban sétáltunk? Vagy a búcsúzkodás Beacon Fallsban? Esetleg ez?
Fogalmam sem volt...csak abban voltam biztos, hogy valahol két vadászat közt beleszerettem a lányba.

~

Másnap délután Ryan vigyorogva közölte, hogy tudja hol tanyázik egy csapat vámpír, akiket levadászhatnánk.
A srác igazából jónak bizonyult a melós történetei alapján és Bella is úgy tűnt megbízik benne. Összeszedett csapat voltunk; két vadász és egy vérmacska.
A vámpírfészek központja egy viszonylag romosabb háznak tűnt: a pasztell festék már lepattogzott néhol, az ablakok többsége törött, a kert pedig gazokkal teli volt.
A kerítésen elkent, alvadt vércseppek virítottak.
Tipikus szörnycsapda.

Egy utcányira álltunk meg a háztól a lopott kocsinknak dőlve. A megfigyelés lépését sosem szabadott kihagyni.
Amíg Bella halott ember vérével töltötte meg az üvegből az injekciós tűket, Ryan félre vont.
- Körbetelefonáltam néhány vadász haverom közt, miattad. Sajnálom haver. -túrt bele a hajába, én pedig megdermedtem. Mennyit sejthetett.?
- Csak azt akarom, hogy tudd...a te oldaladon állok. -mondta lassan a srác és egy kicsiny üveget vett elő, melyben valami sűrű, vörös színű folyadék lötyögött.  - Ha bármikor gyengének éreznéd magad, csak húzd meg.
- Mi ez? -vettem át az üvegcsét kérdő tekintettel.
- Démonvér.
...A szavak visszhangoztak a fejemben, úgy éreztem, mintha ez a szó átkapcsolt volna bennem valamit.
Démonvér. A folyadék amitől erősebb leszek, de megvan az esélye, hogy totálisan begolyózok.
Ryan megveregette vállamat és egy együttérző mosollyal lépett inkább oda Bellahoz és nevetgélve beszélni kezdtek. Jó kedvűnek tűntek, habár Ryan feszültebben viselkedett az átlagosnál. Mintha a szemei is sötétebben 'fénylettek', de ezt talán csak képzeltem.
A kis fiolát szorosan markomba zártam és nyeltem egy nagyot. Nem fogom soha felhasználni, nem szabad...
A zsebembe süllyesztettem azt és előszedtem a sporttáskámból a machetét. A penge megcsillant a kora délutáni napsütésben. Valahogyan rossz érzés fogott el.

Ekkor hallottam meg azt a hangot a hátam mögött, amire abban a pillanatban a legkevésbé számítottam.
-....Tedd le a fegyvert Sammy!

*DEAN*

Órákon át vezettem a borzalmas minőségű aszfalton, nem törődve a sebességkorlátozással. Charlie a hátsó ülésen ücsörögve pötyögött a gépén; próbált úgy tenni, mintha elképesztően fontos lenne minden egyes pillanatban ellenőriznie az öcsém telefonjának hollétét és nem minket figyelne Breevel. Már délután felé járt az idő, mire leparkoltam a '67-es Kicsikémet egy eldugott utcában.

- Charlie! -fordultam hátra hozzá.
- Hm? -kapta fel a fejét hangomra.
- A legbiztonságosabb hely most a kocsi. Vagyis...jobb lenne ha itt maradnál. -közöltem lassan, a lány pedig összeráncolt homlokkal bámult rám, mintha most közöltem volna, hogy az álmom a Diótörőben balettozni.
- Nem fogok bujkálni! Főleg nem egy kocsiban. - a csaj elvigyorodott és teljesen fellelkesülve folytatta. - Gonosz vámpír, kibogozatlan családi szálak, egy kaland? Vágjunk bele! - mosolygott és kipattant az Impalaból, becsapva maga után az ajtót.
- Ch-Cha-Charlie! - szóltam utána döbbenten dadogva, mire Bree felnevetett mellettem.
- Még létezik lány, aki miatt Dean Winchester nem jut szóhoz. Imádom. - vigyorgott diadalittasan a vadász csaj. Végig mértem Breet tetőtől talpig, hogy mindenképpen feltűnjön neki, aztán biccentettem.
- És nincs egyedül. -azzal a lendülettel pedig kiszálltam az autóból, ott hagyva a lányt döbbenten maga elé meredve.

Ilyenkor azért kicsit büszke vagyok magamra.

Előkaptam a hosszú késemet, majd a levegőben megpörgettem egyszer. Bree kipattant a kocsiból és idegesen méregetett.
- Nem ölheted meg Ryant. Nem teheted ezt meg velem. -lépett közel hozzám és nagyot nyelt. Igyekezett dühös lenni, de egyszerűen csak...félt.
- Dracula Backstreet boys változata épp az én öcsémre vadászik, mert Charliet nem sikerült átváltoztatnia véglegesen. -közel hajoltam a lányhoz és megfeszítettem állkapcsomat. - A srácnak igencsak kijár már egy csók a késemtől.
Állta a tekintetemet. Bree meg sem moccant, csak mint egy szobor nézett rám.

- ....Ő pedig az én öcsém. Nem hagyhatom, hogy megöld. - elfordult és kiszedett egy töltényt zsebéből. Kettőnk közé emelte.
- Halott ember vérével lett átitatva. -tartott egy kis hatásszünetet. - Engedd, hogy ő az én gondom legyen. Kérlek. -hunyta le szemeit.
- ....De ha azt látom, hogy nem tudod kézben tartani a dolgot, megölöm. Érted? -vágtam rá végül és hátat fordítva neki, elindultam a megfelelő utca felé. A két lány némán követett.

Ekkor láttam meg Sammyt egy ismeretlen autónál ácsorogva. Jobb kezében kedvenc machetéjét, bal kezével pedig egy lány kezét szorongatta.
Bella.
Minden idegszálammal előre koncentráltam. Rühelltem a csajt és azt még jobban, hogy ők ketten Ryannel beszélgettek.
-... Tedd le a fegyvert Sammy! -szólaltam meg higgadtan, mire az öcsém megpördült. Elakadt lélegzettel figyelte az arcomat.
- Dean...! -nyögte ki döbbenten, mire a másik kettő is rám pillantott. Bella közönyösen, Ryan pedig egy széles vigyorral arcán karba tett kezekkel mért végig. Sam ha lehet, még jobban meglepődött, mikor a vörös hajú hacker lányka előbújt mögülem.
- Charlie! -motyogta.
- Sam! -biccentett az boldogan.
- Ryan! -szólt közbe Bree öccse borzasztóan megörülve saját magának. 

Megfeszített állkapoccsal fürkésztem a vámpírt.
- Egyre jobb és jobb lesz a baráti társaságod Sam. Először egy szörnyeteg csaj, most meg egy rohadt vámpír. Nem akarsz beújítani háziállatnak egy pokolkutyát is? -mondtam kemény hangon, le sem véve tekintetemet a testvéremről.
- Ryan vadász. -nyomta meg a szavakat válaszként, utána pedig kicsit összeszedve magát kiegyenesedett teljes egészében. - Mit kerestek itt?
- Megmentjük az életedet. Halál izgalmas, nem? - felelte helyettem Charlie teljesen besózva. Egy lesújtó pillantással feleltem neki.
- Mégis mitől? -kérdezett vissza Sam értetlenül és egyre idegesebben. Gondolom nem repesett, hogy magára hagytam és aztán minden bejelentés nélkül beállítottam.
Megelégeltem az üres fecsegést.
- Gyerünk Alkonyat, mesélj neki! - intettem feszülten Ryannek.
A srác felnevetett.
- Nem tudom, hogy ki vagy, vagy hogy miről beszélsz. - mosolygott és Samhez fordult. - Ne hallgass rá. Egy csapat vagyunk, rémlik? Megmentettem a csajod életét! -mutatott Bellara jelentőségteljesen.
- Átváltoztatta Sam. -szóltam közbe, a kisöcsém meg ide-oda kapkodta a fejét zavartan. - Ryan elkapta Charliet és átváltoztatta, de lecsapoltam a srácot és visszafordítottam a dolgot.
- Ez csak egy bosszú hadjárat. Sosem tartott titeket csapattársaknak. -tódította Bree. - Fogadok a mentőakció is színjáték volt. -ingatta a lány a fejét egy csalódott mosollyal ajkán. Ryan arcáról lesírt, hogy így történt.
- Te kinek az oldalán állsz Briana?! -csattant fel a szóban forgó fiú és kissé megfeszítette vonásait. Meglengettem a levegőben a kezemben tartott pengét.
- Érd el, hogy kussoljon az öcséd, vagy én fogom. - morogtam fenyegetően Breenek.

Sam ekkor felkiáltott.
- ELÉG! -emelte fel kezeit és megdörzsölte homlokát, miután ledobta a földre a pengét. Zihálni kezdett és nagyot nyelve fordult Ryanhez.
- ...Mi ez az egész. -motyogta.

Minden tekintet a vámpírra szegeződött.
A levegőben szinte tapintható volt a feszültség.

..És Ryanből kibukott a nevetés, miközben szemei percről percre vörösebbek lettek.
- Az öcséd? -fordult Breehez és teljes szívéből kacagott. Mindannyian ledöbbentünk, csak Briana állta a tekintetét.
- Ezt a mesét adtad be a pasidnak? Zseniális Bree, egyszerűen fantasztikus ötlet volt, mondhatom. -törölgette a nevetéstől kicsordult könnyeit, majd szinte teljesen vörös szemekkel vigyorgott tovább.
- Akkor bulizzunk skacok. -mormolta, és vámpírfogsora leereszkedett ínyéből. Erősebben szorítottam a pengém markolatát,  mégis egy földmegnyílós érzésem volt. Megbénultak egyszerűen a végtagjaim, nem tudtam mozdulni. Sammy is szinte sokkos állapotban állt ott, és már én sem értettem mi történik.
Ryan természetfeletti erejét felhasználva odasuhant Breehez, és a másodperc töredéke alatt elérte az ajkait is.
Megcsókolta.
- Kvittek vagyunk. -morogta a lánynak, azzal Charlie mögé suhant, elkapta nyakát és rám vigyorgott.
- Kösz a vacsit Deany-Weenie. 

.....Azzal a vámpír elsuhant a lánnyal; ott hagyva minket halálra váltan, kérdésekkel tele, hazugságok köré fonódva és fejünkben Charlie sikoltásának visszhangjával.

(21. rész) Csajproblémák

(Hellóka! A heti rész inkább most amolyan átkötő részként szolgál, a készülődő eseményekhez....De remélem azért tetszeni fog nektek! Jó olvasást! ^^)

* SAM *

~ A szőke hajú lány szemében ijedtség tükröződött, ahogy lélekszakadva rohant. Jobb karján több hosszabb friss vágás húzódott, amik bár erősen véreztek, a lány úgy tett, mintha ott sem lennének. Az utcákat amiket elhagyott, már viszonylag sötétség borította. Csend uralkodott. Mellékutcákon futott. Halvány, pasztelzöld pólója elszakadt, farmerján apró vérpettyek virítottak. Csak szeme és haja látszódott a  teljes arca takarásban maradt az álomképben.
Zihálva rohant és bár igyekezett nem hátra pillantgatni üldözőjére, néha akaratlan is megtette. Kezdett fáradni. Emberek közé kellett mennie, ha segítséget akart szerezni.
A lány szemei idegesen pillantgattak ide-oda, aztán hirtelen meglátott egy metró aluljáróba vezető lépcsősort. Harrison street. Minden erejét összeszedve levonszolta magát a helységbe....ám az kihalt volt.
Sehol senki....csak a férfi léptei és a gonosz kacaj háta mögött.

Amint meghallotta az ezüst penge tokból való kicsusszanását, tudta, hogy meg fog halni. ~

Hirtelen kinyitottam szemeimet és zihálva tekintettem végig a temetőn. A fejem pokolian hasogatott, úgy éreztem magam, mint akit nagyon csúnyán helyben hagytak.  Hatalmasat nyeltem.

A virágok széthullottak a földön, én pedig térdre kényszerűlve támaszkodtam le a sírkő talapzatára. Képtelen voltam megmozdulni, a látomás letaglózott és kikészített. A szőke hajú lány. Az üldözője.
Ha nem teszek valamit, meg fog halni.

De képes vagyok egyáltalán rá? Az illúziók sosem mutatták a teljes képet és úgy éreztem miattam történik a lánnyal az ami. Hetek óta nem történt ilyesmi... Ha megkockáztatom, hogy odamegyek, talán újabb probléma részesévé válik majd ő is. Miért ő, annyi ember hal meg naponta, miért pont őt láttam?
Továbbra is zavaros elmével, de felkeltem a földről és lerángattam magamról a nyakkendőt, bedobva a táskámba, amit aztán felkaptam vállamra.
- Te sem akartad volna, hogy ilyen életünk legyen. -csóváltam a fejemet keserűen mosolyogva és a "Mary Winchester" feliratot fikszírozva. - Sajnálom Anya. De meg kell mentenem egy lány életét. - tettem hozzá döntést hozva, majd halványan elmosolyodva elsiettem.
Ha minden hasonlóképpen történik mint legutóbb, maximum 20 percem lehetett, hogy megtaláljam őt, bárki is legyen.
Utcanév. A látomasban szerepelt valamilyen utca. A francba, mi volt?!

Végigsiettem a sötétedő mellékutakon, szememmel mindenfelé metró lejárókat keresve. H....Ha....HARRISON! Ez lesz az a hely.
Új város. Új minden. Mire befordultam a tizennegyedik út sarkán és megpillantottam a keresett helyet, már bőven lejárt a 20 perc.

Az aluljáróból, pedig egy nehéz sikoly hangzott fel.

Az ütő is megállt bennem, a vér a fülemben dobogott, a szívem pedig összeszorult.

A táskákat a levezető lépcsőnél ledobva rohantam, abban a reményben, hogy legalább a szemét gyilkost elkapom. A fájdalom, hogy láttam a lányt meghalni és semmit nem tudtam tenni, belülről kínzott.

....és akkor megláttam őket. A szőke hajú csaj felhúzott lábakkal, folyamatosan vérző karját fogta és lehajtott fejjel, arcát eltakarva ült a földön, valószínűleg épp egy pánikrohammal küzdve. Egy férfi guggolt mellette, félig karjaiban tartva őt és halkan suttogott neki valamit. Tőlük nem messze
 egy hulla terült el a padlón, szívében tőrrel.

Más mentette meg.

Szólni sem tudtam, a szavak egyszerűen nem formálódtak meg, ahogyan a srác és a csaj tekintete felpillantva az enyémmel találkozott.
Úgy éreztem én magam is sokkos állapotba kerültem.

A padlón heverő hulla mellett lévő lány Bella, a férfi pedig Ryan volt.

- Sam...? -nyögték ki egyszerre, teljesen döbbenten. Bella felkelt a földről és odasétált hozzám. Tőlem alig 15 centire állt meg, nagyot nyelt és olyan gyönyörű kerek szemekkel pillantott fel rám, hogy örökre el tudtam volna veszni benne.
- Sam... -suttogta és végül lehunyt szemekkel átölelt halkan szipogva.

Némi hezitálás után átkaroltam, közben egy jelentőségteljes tekintettel bámultam Ryanre.
- Mit kerestél itt? -szólaltam meg és a kérdés mindkettejüknek szólt. Elengedtem Bellat, aztán a férfi hullájához léptem. Letérdeltem és amíg beszélni kezdtek, a tetemet kezdtem vizsgálni.
- Én... - kezdte a lány halkan felsóhajtva - Eltűntetek. Te és Dean kétfelé, aztán Louis szerint Bree mindent otthagyott, elrohant, elvileg azután, hogy beszélt valami fiúval és... - hadarta az egészet -...És én pedig... Kétségbeestem, Sam. Mit kellett volna tennem? Ülni és várni, hogy talán visszagyere? - tárta szét a karjait.
Pillanatnyi csend állt be.
- ....Én rament akartam venni a kisboltban. - emelte fel egyik kezét Ryan, ezzel megtörve a némaságot.
Rápillantottam, majd vissza a hullára. A kabátja belső zsebében lévő laposüveg tetejét letekertem és a tartalmából kezemre csöppentettem.
Jól gondoltam.
- Szenteltvíz, ezüstkés és egy démonűző szöveg lapul a zsebében. -keltem fel és összeráncolt szemöldökkel vizsgálgattam. - Vagy vadász, vagy egy paranoiás lelkész.
Bellahoz fordultam és az előbbi monológját figyelmen kívül hagyva kezdtem karját fürkészni. Egyik kezemmel finoman végigsimítottam a vágás mellett, mire a lány arca megrándult.
- Semmiség. -fordította el fejét oldalra és hátrébb lépett. - Tudod, hogy úgyis begyógyul egy órán belül. - motyogta a képességére utalva.
Már épp felelni akartam volna, mikor Ryan közénk lépett.
- Neeee ti ismeritek egymást? -bámult először rám, majd a csajra. - Hát meghalok. Mint ő is ott. - vigyorgott a srác es és hulla felé intett fejével.
Bellaval úgy meredtünk a fiúra, mintha teljesen megőrült volna.
- ...Most mi van? -emelte fel védekezően kezeit Ryan, majd tovább vihogott, de megpróbálta elnyomni mosolyát. - GYILKOS humorom van.

Értetlenül felsóhajtottam és Bella arcát fürkesztem.
- Mi történt?
- Meglátott. -felelte röviden. - Átváltottam, mikor azt hittem nem figyel senki.  Üldözőbe vett, aztán.. -köszörülte meg torkát. - ...a karom nem úszta meg.
Összeszorult a szívem. Bella megsérült, mert utánam jött.
A hullára pillantottam, majd Ryanre és Bellara. Túl sok minden történt a mai nap.
- ...Keressünk egy motelt éjszakára.
Azzal némán összefűztem ujjaimat a lányéval és a táskákat felkapva indultunk el hárman.
Tartoztam innentől kezdve Ryannek.

* DEAN *

Pislogtam egy nagyot.
Aztán még egyet.
Egy harmadikat is.
Mégsem változott a kép, nem egy perverz álmomban voltam. Ez a való élet volt.

....És Charlie megcsókolta Breet.

Amint beléptem a szobába, a vörös hajú lány elszakadt Breetől és sziszegve fordult felém. A lány csak vigyorogva ült mellette.

- Haver, ha a szobába beindulnak a dolgok, ne gyere be kopogás nélkül...!
Bree rám pillantott majd csípőre tette kezeit.
- Most olyan a tekinteted, mint a negyedikes technika tanárom keze. -horkantott fel. - Ebből is hiányzik valami.
Megköszörültem torkomat, hogy magamhoz térjek és a kezeimmel gesztikulálva kezdtem dadogni.
- Én öhm szóval öh..
- Mintha nem látnál ilyet a szennylapjaidban. -szakított félbe Charlie mosolyogva.
- De ezért nem fizettem... -motyogtam és lassan becsuktam az ajtót magam mögött.
Bree az égnek emelte tekintetét és a fejét ingatva kezdett inkább pakolászni a szobában.
- Szóval hol tartottunk? -kérdezte közben Charlietól, de rögtön folytatta is. - Jaj igen, a vadászatnál. Miket kaptál el?
- Te egyedül vadásztál? -akadtam ki egy pillanat alatt, elterelve figyelmemet az előbb történtekről.
A lány összébb húzódott és kicsit félve fürkeszte arcomat.
- .....nem beszélhetnénk inkább megint a csókról...? -nyöszörgött, Bree pedig egy félmosollyal ajándékozta meg.
-  Ne is figyelj rá, úgy óv mint Marry Poppins a kölyköket, ha melóról van szó.
Egy lesújtó arckifejezést vetettem Breere, Charlie meg ide-oda pillantgatva szólalt meg lassan.
- Hát... Csak néhány icipici ügyem volt. Kifektettem egy tinivámpírt...meg egy szellemet. -közölte, aztán motyogva folytatta. - Így kimondva kicsit pornóregényes volt.
Bree elnevette magát és a pisztolya tárát ellenőrizve mászkált tovább a szobában.
- Az épp elég. Nekem is ilyenek voltak az első ügyeim. -kezdett nosztalgiázni és a pisztolyt a falnak szegezte elmerengve, arcán egy elszánt mosollyal. - Felmértem a terepet. Realizáltam a helyzetet. És pusztítottam.
-...Azért még remélem tegezhetlek. - morogtam neki, mert a francnak se kellett, hogy Charliet belelkesítse. A csaj egy fintorral felelt csak.

A hacker lány arca hirtelen felragyogott és döbbenten meredt ránk.
- Szent szar! -suttogta. - ...Ti szeretitek egymást.
Hát nem értettem miből következtette ezt ki Charlie, de a szobában egyszerre minden megállt. Bree habozott.
- Ez baromság.
- A legnagyobb baromság. -tettem hozzá.
- Azért ne told túl.
- Miről beszélsz egyáltalán? Ő meg én?
- Annyira nem elképzelhetetlen. - vágta rá szúrós szemekkel a csaj, és dühösen még aranyosabb volt csak.

Várj, mi?

Ekkor csipogott közbe Charlie laptopja, aki azonnal odaugrott és pötyögni kezdett rajta.
- Ó. Szent. Mikroprocesszor. - tagolta meglepetten, így mindketten felé fordultunk.
- Mi van?
- Sam és Ryan telefonja egy helyen van. Megálltak. -nagy szemekkel fordult felém és amit aztán mondott, beszűkítette a világot számomra. 

- ..Lawrenceben.

(20. rész) Ha minden szétesik...

(HELLÓÓÓ! The boys are back. A karácsonyi szünet örömmel jelentem, hogy véget ért és ismét minden héten várhatóak lesznek mostantól a részek! Itt is van a következő, köszönöm, hogy még olvastok néhányan, sokat jelent! <3 
Jó olvasást! ^^)

*DEAN*

-...Ki a csaj? -bukott ki hirtelen a kérdés a lányból.
Öt perc. Ennyit bírt ki csendben. Új rekord.
Miután az Impala csomagtartójában lévő anyagokból összeraktam a Campbell-féle átváltozás elleni szert, Charlie beájult tőle az autó hátsó ülésén.
Legalább egy embert megmentettem.
Briana kérdő pillantást vetett rám, aztán sietve visszafordult a szélvédő irányába, mintha egyáltalán nem is lenne fontos a kérdés.
Erősen szorítottam a kormányt szigorúan csak az utat bámulva. Annyi adrenalin és érzelem gyűlt fel bennem, mióta ott hagytam Samet, pedig alig telt el egy nap.
Ez a csaj meg mellettem hurrikánt kavart csupán a jelenlétével. Mindent felforgatott.....és ő folyton ilyen hatással volt rám és az életemre.
- Mit akar? -kérdeztem vissza inkább a vámpír rohadékra utalva. Kettőnk közül nem én voltam, aki magyarázattal tartozott.
Bree lehunyta szemeit és felsóhajtott.
- Először is lassíts, nem a GTAban vagyunk. -morogta, úgyhogy még jobban beletapostam a gázba.

- Mit akar? -ismételtem meg magamat kicsit keményebb hangszínen. A lány rám meredt egy amolyan "Tényleg..?" arckifejezéssel, majd hátradőlt az ülésben.
- Miután leléptél és Sam nem volt hajlandó maradni, megjelent nálam. Évek óta nem láttam. -kezdett mesélni oldalra fordítva fejét. - Izgatottnak tűnt és talán így visszagondolva, elég sokat kérdezett rólad és rólam.
- Nincs olyan, hogy "te meg én". -vágtam közbe morogva, ő pedig hitetlenkedő arccal fordult felém.
- Már hogyne lenne.
- Nincs.
- De!
- Nem.
- Seggfej!
- Hisztikirálynő.
- Gyalogos!
- Mi van?
- GYALOGOS! -visította Bree előre mutatva, én pedig azonnal odakaptam fejemet és beletapostam a fékbe.  Az Impala csak néhány méterrel a zebra előtt állt meg csikorgó kerekekkel.
Levegő után kapkodva bámultam, ahogy az apuka és négy éves kislánya átsétál az úton kézen fogva. Nem sokon múlott.
Némán indultam tovább és hűvös csend telepedett közénk. Teljesen szét voltam esve.
- Azt hiszi közöd van a legjobb barátja halálához. -közölte végül lassan Bree. - Itt balra!
Követtem az irányt amit említett és szigorúan előremeredve válaszoltam neki.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
Bree felszisszent. Mindig ezt csinálta, ha rázós dolgot kellett kimondania. Kifejezéstelen arccal bámult rám, próbálta finoman tálalni.

- Ryan bonyolult eset...neki nem elég, ha fizikailag bosszulja meg, úgyhogy....-elhallgatott és a haját kezdte piszkálni.
A világ kicsit beszűkült, ahogy megértettem. Hatalmas gombócot éreztem hirtelen torkomban.
- ....Előbb átváltoztatja azokat, akiket szeretek, hogy ellenem forduljanak. -nyögtem ki halkan és  erősen rászorítottam a kormánykerékre. Egy másodperc erejéig hátra pillantottam a kiütött, de gyógyulásban lévő Charliera, majd vissza az útra. A mozdulat nem kerülte el Bree figyelmét sem.
A kezem szinte elfehéredett, vasmarokkal tartottam a kormányt, ahogy tovább vittem a gondolatmenetet.
- ...Sammy. - morogtam magam elé nehéz szívvel. Gyűlöltem, hogy elárult Ruby miatt, de mindez mit sem számított, ha veszélyben volt az élete.
Briana biccentett egy aprót és egy kis szünet után Charlie felé bökött fejével.
- ...Szóval ki ő? A barátnőd? - szólalt meg, magára erőltetve egy mosolyt.
Felvontam szemöldökömet és a lány felé fordultam.
- Zavar? -kérdeztem vissza és igyekeztem lazítani a szorításon.
- A következőnél jobbra, ott a főút. -felelte a lány nem nézve rám. Visszafordult a telefonjához, amin az öccse készülékét követte le.
- Nem a barátnőm. -mondtam végül lassan az arcát fürkészve. A lány vonásai a szavak hallatán mintha enyhültek volna, de lehet, hogy csak a felgyülemlett idióta érzelmek miatt képzeltem.
- Olyan nekem mint a kishúg, akit sose akartam. - mosolyodtam el halványan, miközben az előttünk lévő szürke utat bámultam. - Erős kis csaj. Szerencsés lesz az a csaj, aki megkaphatja. - ingattam a fejemet tovább mosolyogva.
Briana meglepetten fordult felém.
- Csaj? -halkan elnevette magát. - És én még kezdtem....-hirtelen elharapta a mondat végét és tanácstalanul bámult előre. Nem tudta, hogyan vághatná ki magát ebből a mondatból, hogy ne legyen neki kínos.
Rápillantottam.
- ...aggódni? -kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében. - Nem kell.

Bree még sokáig agyalhatott rajta, hogy ezt milyen értelemben mondhattam.

*SAM*

Ryan viszonylag sokat akart megtudni rólam, de összességében jófej srácnak tűnt.   Időközben mintha a seb is elhalványult volna csuklóján, de talán csak képzeltem.
- Miért mész Lawrencebe? - dőlt hátra a srác az ülésben.
Nehéz kérdés.
Megköszörültem torkomat mielőtt válaszoltam volna.
- Hoztam...-sóhajtottam fel. - ....Hoztam néhány rossz döntést ami miatt sokan veszélybe kerültek. -biccentettem végül, bár Bella miatt még nehezebb volt a hely elhagyása. Beacon Falls egy keserédes emlékké vált.
- Áh, menekülsz. -bólintott a srác és vigyorogva fordult felém. - Sok mindenben hasonlítunk mi Sam.
Kérdő tekintettel fordultam felé, mire folytatta.
- Megölték a legjobb barátomat. A gondolat elől nem tudok elmenekülni, de a város elől igen. -mormogta, szemében pedig izzó düh villant fel egy pillanatra.
Helyeslő arccal fordultam felé.

...Pontosan tudtam milyen borzalmasan nehéz elrohanni egy, a lelkeden száradó halálesettől. Évekig nem tudtam anélkül lehunyni a szememet éjjelente, hogy ne jusson eszembe Jess.
A busz zötykölődve megállt a "Kansas, Lawrence" táblánál és az ajtók hangos nyikorgással kinyíltak. Ryan felkelt a székből és könnyed mozdulattal leugrott a járműről.
Miután összeszedtem a hátizsákomat és sporttáskámat némán követtem. Arcom egy pillanatra megrándult az ismerős környéktől, de tudtam, miért jöttem. Beszélnem kellett néhány emberrel.
A mosolygó srác felé fordultam és kezet nyújtottam neki.
- Örültem Ryan.
- Szintúgy. -vigyorgott a srác és megszorította kezemet. - Még összefutunk.
A mondat végének jelentésén nem sokáig agyaltam, a szülővárosom atmoszférája magával ragadt és le is terített.
A gondolataimba merülve róttam az utcákat és nem tudtam eldönteni, hogy valóban csak a táskák súlya nyomja -e a vállamat, vagy az itt történtek is.
Végül vagy egy fél óra séta után elértem a helyet, ahol az első emberrel találkozni akartam. Nagy levegőt vettem és lehunytam szemeimet egy pillanatra. Szívem hevesen dobogott. Évek óta nem jártam itt.
Besétáltam és rögtön megcsapta orromat az édeskés virág illata. Hűvös szél söpört végig az egyébként is lehangoló helyen, de rendíthetetlenül haladtam előre a megfelelő pontig. Néhány szál virágot szorítottam a kezemben és a hatás kedvéért még egy nyakkendőt is előkotortam a táskámból. Megérdemelte.
Elakadt a lélegzetem, ahogy végigfuttattam szememet a régi feliraton, torkomban gombóc nőtt. Beletúrtam hajamba és egy része így szemembe hullott.

..Hirtelen sokkal nehezebbé váltak a táskák. Letérdeltem a földre és végig simítottam kezemmel óvatosan a sírfeliratot. Rekedtes hangon szólaltam meg.
- ....Szia Anya.
Mielőtt még bármi mást is mondhattam volna szörnyű fejfájás hasított belém és egy lány képe jelent meg előttem.

*DEAN*

Egy ócska motel előtt állítottam le az autót. Hamarosan sötét lesz és azzal nem segítettem volna az öcsémen, ha autóbalesetet szenvedünk. Charlie lassan kinyitotta szemeit, ahogy leállítottam az autót az épületnél. Bree némán kiszállt és előre sietett, hogy kivegyen egy szobát nekem, meg maguknak.
Kezemet az anyósülésnek támasztottam és hátrafordultam a vörös hajú lányhoz.
- Hogy vagy? -fürkésztem az arcát, ő pedig szemét dörzsölgetve ült fel lassan.
- Mint akit agyonütött a troll a Roxfort lányvécéjében. -motyogta.
Halványan elmosolyodtam. Egy szavát se értettem, úgy hogy tökéletesen volt a csaj.
Charlieval közösen követtük Breet, aki végül megállt egy kétszemélyes szoba ajtaja előtt.
Szembefordult velünk és megtámaszkodott az ajtófélfán egyik kezével.
- Nem tudom Ryan mennyire akarja az oldalán tudni Vöröskét, de nem maradhat egyedül. -rám nézett.- Majd én vigyázok rá, mert amikor legutóbb te figyeltél, találkozott Edwarddal. -fintorodott el.
- Tényleg, te hogyan is kerültél oda? - vágtam rá kihívó arccal.
Bree habozott.
- Követtem Ryant, mert gyanúsan viselkedett.  -biccentett végül egy nem őszinte mosollyal, aztán gyorsan hátat fordított és beszambázott inkább a szobába.

Szemeim automatikusan végig mérték hátulról és Charlieval egyszerre szólaltunk meg halkan.
- ...De jó csaj.

A saját apró szobámba belépve ledobtam a táskámat a földre és körbenéztem. Szinte magam előtt láttam, ahogy az asztalnál ül Sammy a laptoppal kezében és megint azon veszekszik velem, hogy az ő gépét használtam.  Az egyik üres ágy felé fordulva, lelki szemeim előtt megjelent az alvó kisöcsém képe.
...Megráztam fejemet, hogy elűzzem az ostoba képeket és elkezdtem a fegyvereket kidobálni az asztalra. Sóval behintettem az ajtó és ablakok előtti sávokat, a szőnyeg aljára pedig felfújtam festékkel egy démon csapdát.
Csak a szokásos óvintézkedések.
Vagy másfél órán keresztül tisztogattam a fegyvereket, éleztem a késeket és ellenőriztem a töltényeket. Mire befejeztem olyan erősen éreztem Sam jelenlétének hiányát, hogy majd' beleőrültem, tekintve, hogy Dracula is rá vadászott.
Előkaptam telefonomat és a névjegyzékben kikerestem Sammyt. Még mindig ökölbe szorult kezem, ha a Rubyval történtekre gondoltam, de az élete veszélyben forgott.
Rámeredtem a kijelzőre. Felhívjam?

Nem venné fel.

Mielőtt hülyeséget csináltam volna, ledobtam telefonomat az ágyra és elsiettem inkább Bree-ék szobájához. Belöktem az ajtót és rögtön beszélni kezdtem.
- Ha akartok valami kaját, akkor....
Elakadtam a mondatban. Döbbenten meredtem előre...
Az elém táruló kép pedig örökre beleégett az agyamba.

(19. rész) Bármi áron

(Hellóka! Máris itt az új epizód, remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem. Jövőhéten lesz az utolsó rész szerintem január első hetéig, mert az ünnepek alatt úgyis mindenki el van foglalva és nem olvas blogot :D Charlie pedig rövid hajú, csak kevés gif van úgy. Ehhez viszont még nagyon jó olvasást! ^^ )

* DEAN *
 A hangra azonnal felkaptam fejemet, a világ egy pillanat alatt megszűnt létezni.
A kocsmában mindenki megtorpant, mintha a sikoly átkapcsolt volna valamit az agyukban.
Gondolkodás nélkül rohantam Charlie után, útközben még egy széket is fellöktem...emberestül. A szívem a torkomban dobogott és ahogy berontottam az ajtón, szememet ide-oda kapkodva kezdtem keresni a baj forrását.

A lány a falnak dőlve állt, kockás inge szakadt, ajka véres volt. Láthatóan borzasztóan szedült, egyik kezével pedig fejét fogta.
Vele szemben egy kb 25-30 éves, viszonylag magas férfi mosolygott összefont karokkal...Arca enyhén borostás volt, haját viszont gondosan beállítgatta otthon. Jobb csuklójából vér csepegett lassan.
- Hé Bieber! -kiáltottam oda neki, mire a srác rám sem hederítve megindult ismét egy öntelt mosollyal az összetört Charlie felé.

A másodperc töredéke alatt elöntött a méreg és felmordulva nekilöktem a fickót a falnak ingénél fogva. Alkarommal a nyakát szorítottam le, míg bal kezemmel a pisztolyomat szedtem elő és mellkasának nyomtam azt.
- Ne olyan hevesen...! -szűrtem a szavakat a fogaim közt és igyekeztem uralkodni magamon, nehogy még a válaszadás előtt megöljem. A férfi negédesen elmosolyodott és lassan felemelte kezeit a feje mellé.
- Attól tartok félreérti a helyzetet, a hölgy és én csak beszélgettünk. -felelte, mire újra neki vágtam a csempének.
- Villants mosolyt, te rohadék! -sziszegtem vissza. A kép kezdett összeállni, de csak akkor lehettem benne biztos, ha a saját szememmel láttam.
A fickó felnevetett és egy fensőbbséges pillantás kíséretében szólalt meg.
- Nem hiszem, hogy értem mire...-kezdte, de a pisztolyom kibiztosítását követő halk kattanás hatására elhallgatott. - Úú izzasztó pillanat..! -szisszent fel, majd elvigyorodott úgy, hogy ezúttal látszódjanak szemfogai is.

Igazam volt. Mindent megértettem abban a pillanatban.

A férfi vámpír volt, de ahelyett, hogy a lány véréből ivott volna, inkább megvágta saját csuklóját és a kicsorduló vércseppeket Charlie ajkai közé csepegtette, ám nyilvánvalóan előtte jól fejbevágta, hogy hagyja magát.
A sikítás.... remegő kezek...

Átváltoztatta.

Kezem jobban rászorítottam fehér ingére, ujjaim szinte kifehéredtek. Éreztem ahogy a düh egyre jobban növekszik bennem, minden másodpercek kérdése volt.
Ekkor lépett be a mosdóba a szakállas és meglehetősen kövér csapos. Az ajtóra csapott, majd felkiáltott.
- Az én kocsmámban nem lesz még több emberölés! Kifelé! - ordította, néhányan pedig összébb húzták magukat kicsit ijedten a "még több" kifejezésre.
Megfeszített állkapoccsal vontatottan lejjebb eresztettem a fegyvert és lassan hátrébb léptem, azonban minden idegszálammal a fiatal férfit bámultam továbbra is. A csapos megragadta a srác ingének szélét és a hátsó ajtóhoz kezdte ráncigálni, míg én eltettem a fegyvert és Charliehoz fordultam. A lány szédelegve, erőtlenül dőlt neki a falnak, véres ajkai pedig enyhén elnyíltak. Lelkiismeret furdalásom volt miatta.
- Minden rendben lesz. -morogtam neki halkan, majd közelebb lépve felemeltem testét, mint ahogyan a menyasszonyokat szokták. Hatalmas ütést kaphatott, ha ennyire elkábította.
...Csak még jobban el akartam kapni azt a szemetet.

A csapos kilökte az utcára dühösen a férfit, majd rám emelte tekintetét.
- Ne kelljen még egyszer mondanom. -dörmögte fenyegető hangon, mire felhorkantottam.
- Felfogtam Shrek, de nem férek ki melletted az ajtón. - vetettem oda neki és Charlieval karomban kiléptem a kocsma mögötti sikátorba. A kövér figura mérgesen bevágta mögöttünk az ajtót.
A vámpír tőlünk néhány méterre felkelt a földről és megigazgatta ruháját. Kihúzta magát és ránk emelve tekintetét felvette azt a bicskanyitogató hülye mosolyát.
Nem volt szabad kezem amivel megfojthattam volna...muszáj voltam letenni Charliet.
- Ki a kedvenc filmes karaktered? -mormoltam Charlienak, le nem véve szemeimet Edward Cullenről.
- ...Mi? -kérdezte fáradtan a lány és felpillantott rám értetlenül. - ..Hermione.
- Nagyszerű, és Hermione mit csinál? -folytattam rendíthetetlenül.
- Folyton...folyton megmenti a barátait, nélküle sokszor meghaltak volna.. -motyogta összeráncolt szemöldökkel és ahogy felpillantott rám, egy vörös tincs oldalra csúszott arca elől.
- Pontosan. -bólintottam, aztán egy pillanatra levettem a szememet a vigyorgó vámpírról. A lány szemeibe néztem. - Szükségük van rá. Ahogy nekem is most rád, kölyök.
Charlie lassan megértette és bólintott, mire én leraktam őt. Kicsit bizonytalanul bár, de megállt a lábán és átvette tőlem a pisztolyt. Tudta, hogy  ki kell tartania, máskülönben én sem tudom megvédeni őt.
- Ez igazán romi volt, de mire fel ez a nagy ellenségeskedés? -szólalt meg aztán a vámpír jól szórakozva, én pedig előszedtem egy nagyobb kést kabátom belső zsebéből. 

- Drága a lőszer, úgy hogy most a figyelmeztető lövést átugorjuk, ha nem fogod be! -vágtam rá és a lány felé biccentettem, aki úgy szorította a fegyvert, mintha tényleg egy varázspálca lett volna kezében.
- Tudod, hogy mi vagyok Dean. A golyóktól nem halok meg. -mosolygott vissza a srác az ingujját igazgatva. Átsiklottam a tény felett, hogy tudta a nevem.
- De lelassít és pokolian fáj.
Ez volt az első pillanat, amikor lehervadt arcáról a vigyor. Megértette, hogy túlerőben vagyunk.
- .....Ez esetben örültem. A hölggyel meg még úgyis látjuk egymást. -biccentett nagyképűen, azzal hátat fordítva futni kezdett.
Még mit nem.

Rászorítottam a kezemben tartott pengére, majd minden erőmet bevetve utána dobtam azt.
A fickó felkiáltva térdre esett, ahogy a kés beleállt hátába. Zihálva a földnek támaszkodott és hörögve felém fordította a fejét. Odaléptem hozzá, és megfeszített állkapoccsal kirántottam belőle a pengét, a szörny pedig fájdalmasan felkiáltott. Teljesen érzelemmentes arccal figyeltem szenvedését, a legkevésbé sem hatott meg. Charlie átváltozásnak indult miatta...ez megbocsáthatatlan volt. Kész voltam rá, hogy lefejezzem a szemetet és a vérének felhasználásával visszafordítsam a vámpírrá válás folyamatát Charlieban.
Előszedtem egy kis üvegcsét kabátomból, majd a benne lévő sót a földre öntöttem és az immár üres palackba folyattam a hátán lévő sebből a vért. Továbbra is kifejezéstelen arccal eltettem az üvegcsét és a kezembe vettem újra a kést.
- Itt a vége Edward. -mosolyogtam és felemeltem a pengét.

Ekkor egy női hang hasított bele a kis utca  csendjébe.
- NEEE! -kiabálta, a kezem pedig megdermedt a levegőben. Bárhol felismerném ezt a hangot, ezer közül is akár. Felemeltem a fejemet és megláttam őt  a sikátor végén. Fekete bőrkabátot és hasonlóan sötét farmert viselt, haja lágy hullámokban keretezte rémült arcát. Az arcot, amit szinte sosem láttam ijedtnek.
- Bree...? -nyögtem ki döbbenten és értetlenül. Mit keresett itt? Mi a francért védte a vámpírt? Az ott az én régi ingem volt a kabátja alatt..? 

A srác kihasználta a pillanatnyi döbbentséget és beleharapott karomba. Fájdalmasan felnyögtem ahogy a fogak a karomba mélyedtek és kiejtettem kezemből a pengét. A vámpír még egy utolsó pillantást vetett Charliera, majd Breere, aztán pedig elsuhant.

Idióta szörnyek és a képességeik.

Fájdalmas arccal rázogattam kezemet. Dühös voltam Breere, elszalasztottam a hülye közjátéka miatt egy szörnyet. Hátat fordítottam a lánynak és Charliehoz léptem inkább. Gyengéden átvettem tőle a pisztolyt és arcát fürkeszve szólaltam meg.
- Jól vagy?
Charlie már épp bólintani akart, de aztán megrázta fejét könnyes szemekkel. Majdnem megölték és most is érezhette a vámpírméreg hatásait testében, habár tudta, hogy nem fog átváltozni, mert megszereztem a férfi vérét az ellenszerhez.
- Gyere ide.. -mondtam végül és magamhoz öleltem a remegő lányt.

Szemem sarkából láttam, hogy Bree arca megrándul a mozdulatra, mintha problémája lenne vele. Nem érdekelt. Csalódtam benne.
- Egy jó okot mondj Neilsen, hogy miért avatkoztál közbe. -morogtam oda neki dühösen, de még mindig Charliet ölelve.
Bree keze ökölbe szorult. Talán azért, mert egy másik lányt öleltem, talán mert a vezetéknevén szólítottam....nem tudtam. Mindenesetre sikerült kikészítenem egyetlen mondattal.
- Indokot akarsz? Rendben! -tárta szét a kezeit. - Tudom, hogy most hová fog menni. Tudom, hogy most mit akar majd tenni. Tudom ki ő, és ezért nem hagyhattam, hogy megöld. -préselte össze szorosan ajkait.

Felvontam mindkét szemöldökömet várakozásteljesen. Briana vett egy mély levegőt, majd oldalra fordította fejét.
- Ő Ryan.. -kezdte halkan. - ....az öcsém.

* SAM *
A távolsági busz egyenletesen zötykölődött az utakon már vagy két órája, a táj pedig gyorsan suhant el mellettünk. A csókon gondolkodtam és azon, hogy milyen lesz egyedül róni mostantól az utakat. Mindenesetre tudtam valahol a szívem mélyén, hogy nem ez a helyes döntés, de Dean ezt akarta.
Hát ráhagytam.
A busz lassítani kezdett, ahogy a következő városba érkeztünk. Kibámultam az ablakon, miközben a telefonomat forgattam kezemben nyugtalanul. Fel akartam hívni a bátyámat, hogy megbeszéljük, de ha ő is ezt akarta volna, nyilván nem lépett volna le Ruby Pokolba küldése után. 

Ezeken gondolkodtam, amíg a jármű megállt és megvárta amíg minden itt leszálló összeszedi a cuccait és lelép. Csak egyetlen egy ember szállt fel, egy kb velem egyidős srác. Inge kissé gyűrött volt, öltönyét pedig hanyagul vállára dobta csak. Arca elég megviseltnek tűnt és összességében elég fáradtnak tűnt. Csuklóján apró, friss seb éktelenkedett.

A srác körül nézett, majd a sok üres hely közül végül a mellettem lévőt választotta. Lehuppant és rám mosolygott.
- Helló. Te hol szállsz le? -kezdett rögtön beszélgetni, a vadász ösztönöm pedig rögtön működésbe lépett. Igyekeztem elnyomni és nem rosszat sejteni.
- Kansasben. Lawrence. - mosolyodtam el nagyon halványan, ő pedig még biccentett
- Ezek szerint egy a célunk. -dőlt hátra az ülésben vidáman, majd hirtelen észbe kapott. - Be sem mutatkoztam, bocs.
A mosolya valahogy nem tűnt túl őszintének...inkább, mint a vad, aki áldozatát cserkészi be épp....de ez hülyeség, csak a vadász ösztön beszélt belőlem.

A srác előre nyújtotta kezét és úgy szólalt meg.
- Ryan vagyok.

(18. rész) "Egyedül"

( Sziasztoook! Kicsit későn, de még pont időben itt van a heti rész nektek. Kicsit sok benne a tőmondat, meg néhol a szóismétlés, de ez egyszer nézzétek el nekem, picit lebetegedtem. :'D A könyvek amikről szó van (ha nem lenne egyértelmű) a Chuck által írt könyvek, amik az életüket mesélik el. Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Nehéz léptekkel sétáltam a város központja felé. Egyszerűen nem bírtam ott hagyni őt köszönés nélkül.. Dean meg tudta tenni ezt Breevel, de én képtelen lennék ugyanezt csinálni.
A barna sporttáska pántja húzta a vállamat, a hátizsákom pedig mintha kövekkel lett volna tele. Úgy éreztem magam, mintha újra a Stanfordra lépnék le mindent mögöttem hagyva.
Az utcába befordulva nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a házat. Az a kis halványkék épület, eldugva a zajos város egymás mellé préselt szürke és fehér házai közt. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, beletúrtam hajamba és végül odaléptem az ajtóhoz. El kellett köszönnöm...

Lassan felemeltem kezemet és bekopogtam.
- Sam..! -pillantott rám Bella kissé meglepetten, mikor kinyitotta a bejáratot. Egy sima fehér hosszú ujjú pólót viselt halvány rózsaszín kardigánnal és farmerral. Rövid szőke haja lágyan keretezte arcát, szemei pedig egyszerre tanulmányoztak kérdőn és boldogan.
Így akartam rá emlékezni.
- Szia.. -mosolyodtam el halványan, miközben kicsit feszengve zsebre tettem kezeimet.
- Mi...-kezdte óvatosan, összeráncolt homlokkal. - ...Mi ez a sok táska? Baj van?
Kezét megtámasztotta az ajtófélfán és közelebb lépett, nem törődve azzal, hogy már bőven tél volt és hűvös szelek fújtak az utcákon.
- Elmegyek a városból. -nyögtem ki válaszul, nem sokat gondolkodva a finom bevezetésén a problémának. - Búcsúzni jöttem.
Bella egy másodperc erejéig döbbent arckifejezéssel nézett rám, majd szomorúra váltott. Ajkát beharapta, lassan megrázta fejét és felpillantott rám.
- ...de miért? -kérdezte végül halkan, mire én csak felsóhajtottam.
- Bonyolult.
- Szóval nem akarod elmondani.
Nem feleltem. Könnyebb, ha nem tudja mik történtek. Ez volt a legkevesebb amit tenni tudtam a lány megóvása érdekében.
Egy szomorkás mosollyal néztem rá.
- Mindenkinek jobb így.
A szőke vérmacska dühösen fordult felém.
- Nem Sam! -csattant fel. - Egész életemben eltűrtem, hogy az összes ember felettem áll és döntéseket hoz helyettem, ne tedd ezt te is! Húsz éves vagyok, csak 5 évvel fiatalabb nálad. Tudok vigyázni magamra, úgyhogy mondj egy normális indokot és ne hagyj itt egyedül! - fejezte be, miközben könnyek gyűltek szemébe. 

Ha eddig nem lettek volna elég nehezek a táskák, most mintha a súlyuk megduplázódott volna a szavak hallatán. Bella olyan volt mint én, könnyen kötődött másokhoz és ez....ez csak komolyabb feladattá tette Beacon Falls elhagyását.
- Rossz döntéseket hoztam és ebbe majdnem belehaltak néhányan. - feleltem egy kis szünet után. - Louis, Bree, Dean...mindenkit veszélybe sodortam. - elfordítottam fejemet oldalra, képtelen voltam a szemébe nézni. - Egyébként sem szokásunk egy városban néhány hétnél tovább maradni.
Bella némán hallgatott végig, aztán felemelte kezét és finoman megsimította arcomat, ezzel maga felé fordítva.
- Hiányozni fogsz. -suttogta, nekem pedig elakadt a lélegzetem, majd torkomat megköszörülve biccentettem.
- Te is nekem. -válaszoltam végül. Még egyszer rámosolyogtam, óvatosan hátrébb léptem és megigazítva a táskák pántját vállamon elindultam az utcán a külváros felé. A szívem azt súgta forduljak vissza, de a józan eszemre kellett hallgatnom. Ha maradtam volna, ő is veszélybe kerül.

Ekkor egy ajtócsapódást hallottam magam mögül. Kérdő tekintettel és hevesen dobogó szívvel fordítottam vissza fejemet.
Bella szaladt felém, nem törődve azzal, hogy nem cipő, hanem egy fehér bokazokni van lábán. Nagyot nyelve megállt előttem és a csontjaimban is éreztem, hogy mi fog történni.
A lány lábujjhegyre állt, apró kezeivel megfogta arcomat és lassan megcsókolt.
Egy pillanatig el se hittem mi történik, aztán lehunyt szemekkel csókoltam vissza átfogva derekát. Az elmúlt egy hónap összes sérelme és borzalma elmosódni lászott a lány érintésének hatására.

Ebben minden benne volt.

Pár másodperc múlva hátrébb húzódott és enyhén levegő után kapkodva, de mosolyogva kereste tekintetemet.
- Tudni akartam, hogy milyen.. -motyogta egy széles mosollyal, majd elengedett és visszaszaladt a házba.

Még sosem voltam ennyire szomorú és boldog egyszerre.


*DEAN*

Egy közeli kisváros kocsmájában ültem  a legeldugottabb asztalnál és feszülten meredtem magam elé. Vadászni akartam, minden élő szörnyet megölni, ami szembejön. Egyedül voltam, de mi az nekem? Évekig dolgoztam egyedül, amíg Sam az egyetemen játszotta az agyát. 

...Oké, egy év volt csak, de részlet kérdés, tökéletesen éreztem magam így is.
Nincs időbeosztás, akkor megyek és csajozok, amikor akarok, annyi sörrel, amennyi csak tetszik. Működni fog...
Mert ki viccesebb nálam? Senki!
Ki jóképűbb nálam? Senki!
Ki okosabb nálam? .....Sam, de annak semmi köze a csajozáshoz.
- Most agyalsz a tesós kapcsolatotokon Sammel? -huppant le velem szembe csillogó szemekkel Charlie és átnyújtotta az egyik sört, amit a kezében tartott.  Fura arccal meredtem rá, mire a lány észbe kapott és gyorsan folytatta.
- Csak a könyvek miatt gondolom. Nagy rajongó. - mutatott magára, úgy nézve rám mintha valami rosszat csinált volna. Felhorkantottam és belekortyoltam a sörbe.

- Fel kell kutatnom az összes francos könyvet és elégetni. -morogtam magam elé oldalra pillantva.
- Fenn vannak a neten és egy titkos helyen. -bólogatott aprókat és közelebb hajolt. - Úgy hívom, hogy "Amazon". - mosolyodott el és ő is belekortyolt a saját italába.
Vörös rövid haja laza tincsekben hullott alá, arcán a jól megszokott mosolyt viselte, ruhái pedig ugyanazt a kocka stílust képviselték, mint ahogyan emlékeztem rá.

A kishúg, akit sose akartam.
Eddig a pillanatig nem is tudtam, mennyire hiányzott.

- Mit kerestél itt? -kérdeztem végül, miközben a sör címkéjét piszkáltam. A kérdés hallatán előkapta táskájából laptopját és amíg azt beüzemelte, lassan beszélni kezdett.
- Miután leléptetek egy icuri-picurit megszállottja lettem ezeknek a vadászos dolgoknak. Persze ha az icuri-picuri alatt azt értjük, hogy totálisan. -javította ki magát nagyot pislogva és egyfolytában pötyögött a gép billentyűzetén. Végül felém fordította azt. - Egy ügyet találtam és mivel láttam a bemért telefonotok alapján, hogy egy várossal odébb vagyto...
- Te lekövetsz minket..? -szakítottam félbe összeráncolt homlokkal, Charlie kezei pedig megálltak a levegőben a gombok felett.
- Hát...-kezdte, majd el is hallgatott.
Folyton telefont cseréltünk és ez a csaj mégis végig tudta hol járunk. Elismerően biccentettem és újra belekortyoltam az italba.
- Nem vagy semmi, kölyök.
Charlie elmosolyodott , majd a képernyő felé biccentett.
- Tudom. Ez pedig egy alakmás a jelek szerint, úgyhogy...ideje levadászni! -folytatta csillogó szemekkel, amíg én szemügyre vettem a cikkeket amiket összegyűjtött. 

- Egyáltalán miért választottad ezt az életet? Nem kapsz tőle semmit csak halált és fájdalmat. Elveszi mindened és még többet is akar. -néztem fel összeszorult torokkal, majd vissza a laptopra.
A lány egy percig csak némán ült, aztán halkan felelt.
- Féltem. -nézett rám óvatosan. - Mindenhol szörnyek vannak, ti pedig nem akartatok kiképezni vadásznak, szóval nekem kellett megtanulnom az elméleti részét. -motyogta. Rosszul éreztem magam. Mi rontottuk el az életét.
- Hidd el Dean, egy normális lány voltam, aki csak el akarta kezdeni a saját cégét, hozzámenni Scarlett Johanssonhoz és most... -elakadt és megrázta a fejét. - ..most már csak szeretnék életben maradni.
Némán hallgattam végig őt és lassan megértettem döntésének okát. Sok mindenre képes az ember ha fél. Megköszörültem a torkomat és a laptop felé biccentettem.
- Szóval mikor mész? -kérdeztem, mire újra fellelkesült.
- Holnap akartam nekiugrani, mert ma Harry Potter maraton megy a tvben, de...-magyarázta, ám hirtelen elhallgatott és zavartan nézett körbe. Tekintete végül rajtam állapodott meg. - ...Hol van Sam?
Feszülten fordítottam el oldalra fejemet és néhány másodpercet igyekeztem nyerni a válaszadás előtt azzal, hogy kiittam az üveg tartalmát.
Charlie érdeklődve bámult rám és egy kis aggodalmat is felfedeztem tekintetében.
- Sam nem jön. -morogtam végül.- Fodrásznál van. Lapozzunk.
A lány egy halk bánatos sóhajt hallatott.
- ...szakítottál vele? -nézett rám őszinte szomorúsággal és mielőtt bármit reagálhattam volna, folytatta. - De nektek együtt kell küzdenetek a végsőkig. Embereket menteni, megölni a gonoszt, a családi vállalkozás...!

- Állj le a könyvekkel Charlie. -morogtam vissza, mielőtt igazán belelendülhetett volna. - Segítek a melóban. -váltottam témát hirtelen, a lány pedig csalódottan bár, de megértette, hogy nincs kedvem egymás haját befonva lelkizni.
Charlie biccentett egy halvány mosollyal és felkelt a székből. Mikor elhaladt mellettem együttérzően megsimította vállamat, majd elindult a női mosdó felé.
Akárhogy is, de örültem annak, hogy itt volt. Szükségem volt a kölyökre valahol.
Odasétáltam a pulthoz és fizettem, közben végig azon agyalva, hogyan fogom megszabadítani a világot holnap egy alakmástól. A sose vágyott hugocskánkkal karöltve.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig az öröm.

...Ugyanis ez volt a pillanat, mikor a mosdóból Charlie sikoltása harsant fel.

(17. rész) Külön utakon

( Hát sziasztok ismét! <3  Tudom, hogy a heti rész elég gyenge lett, ráadásul rövidebb a szokásosnál, mert egyáltalán nem volt ötletem, hogy mi történjen...de ígérem, jövőhéten újult erővel térek majd vissza! :3 A részhez egyébként ajánlani tudom Kodaline - Brother című számát, elég jó hangulatot ad neki. Jó olvasást, maradjatok velem jövőhétig amikorra is egy király részt tervezek! ^^ )

*SAM*

Nagyot nyeltem és kerülve tekintetét beletúrtam a hajamba.
- Dean, amikor az a csók volt...- kezdtem, de dühösen félbeszakított.
- Amikor cserben hagytál? Amikor egy rohadt démont választottál helyettem?! -meredt rám és szemében fájdalom csillant.

- Amnéziás voltam! -csattantam fel. - Nem tudtam ki az, egyszerűen megtörtént!
- Ez nem mentség Sam! - üvöltötte és kemény tekintettel bámult, miközben a kezeivel gesztikulált. - Előtte találkoztatok, de te nem szóltál! Sőt, mondok jobbat. - megfeszítette állkapcsát. - Miután elhúztunk abból a mocskos kínzókamrából Bellatól, nem voltál hajlandó elmondani a részleteket. Mert Ruby volt a részlet. -nyomta meg a végét, majd megrázta a fejét feszülten.
- Okkal! -mutattam mellkasomra olyan hangerővel beszélve, mint ő. - Azonnal megölted volna, kérdés nélkül!
- Mert ez a dolgunk! - kiabálta vissza és közelebb lépett. - Nincs nagy égi cél, Sam, nincs semmilyen kirakós aminek a részei lennénk, ez a világ van, ez a meló, ezek a szörnyek. Előbb lövünk, aztán kérdezünk. Pont. - közölte, mintha valami betanult szöveg lenne. Apa szavai.
- Miért nem tudsz csak egy kicsit is hinni bennem, vagy abban, hogy van fény az alagút végén? - ingattam a fejem hitetlenkedve és tekintetét keresve. Újra nagyot nyeltem.
- Nekünk nincs nagy boldog végkimenetel Sam. Sosem volt, tudtuk az elejétől fogva.
- Nem Dean. Te akarod csak, hogy így legyen. -feleltem szilárd hangon.
- Nem tervezhetsz előre, amikor a holnap sem biztos, hát nem érted?! -tárta szét karjait. - A hídon akkor mész át, ha odaértél, addig pedig a jelen van csak, a szörnyek, a démonok és az összes többi rohadék! -vágta rá, aztán felém mutatott. - És te még szólni sem tudtál, hogy az egyik éppen visszatért. -közölte megnyomva a szavakat. Kisfiúként kezelt. Keserűen felnevettem.
 - Nem egy gyerek vagyok, akinek minden lépéséről tudnod kell, nem kell már rám többé vigyáznod...felnőtt lettem. Saját döntéseket hozhatok, úgyhogy ne beszélj úgy velem, mint Apa! - emeltem fel fokozatosan a hangomat, míg végül már szinte kiabáltam. Ajkaimat szorosan összepréseltem.
Dean némán figyelte az arcomat, mielőtt felelt volna.
- Igazad van Sam. Nem kell rád vigyáznom. - szólalt meg végül ijesztően higgadt hangon. Arca érzelemmentes és teljesen kifejezéstelen volt.
- Smárolj démonokkal, lovagolj szivárványfelhőn, nem érdekel! Nem tudok bízni benned. -szünetet tartott, aztán kimondta a szavakat. - Végeztem.

Döbbenten és nehéz szívvel néztem végig, ahogy lassan hátat fordított, beült az Impalaba és elhajtott. A motor zúgása és utolsó szavai még sokáig visszhangoztak fejemben.

Nem tudom meddig állhattam ott a motel parkolóját és az országutat bámulva, az időérzékemet egyszerűen elvesztettem. Máskor is voltak veszekedéseink, de ilyen komoly csak évekkel ezelőtt....szintén Ruby miatt.
Megdörzsöltem arcomat és felsóhajtottam. Össze kellett még pakolnom a cuccokat és stoppolnom egy másik városig. Nem volt még célom, de tudtam, nem maradhatok itt tovább.
Ekkor egy kezet éreztem vállamon.
- Elment. - közöltem továbbra is az utat szemlélve.
Bree halkan felsóhajtott.
- Vissza fog jönni Sam, ne aggódj. -motyogta, láthatóan próbált lelket önteni belém.
Hátat fordítottam az útnak és elindultam a motelszoba felé, közben kifejezéstelen hangon feleltem a lánynak.
- Nem, nem fog.
Bree szomorúan beharapta ajkát, láthatóan nagyon agyalt, hogyan békíthetne ki minket, mégha mi nem is akartuk..

A szobában Louis feküdt a kanapén teljesen kiütve, de lélegzett. Kemény srác lehet, ha kibírt egy démonűzést.
Mindössze egy pillantást vetettem rá, majd a hátizsákomba és egy viszonylag nagy sporttáskába kezdtem dobálni az elől hagyott dolgainkat. Könyvek, porok, fegyverek, festékek, különböző üvegcsék. A legtöbb az Impalaban maradt, úgyhogy nekem nem volt nehéz dolgom a pakolással.
Bree felvont szemöldökkel figyelt az ajtóból.
- Mégis mire készülsz...? - kérdezte, bár valószínűleg sejtette a választ.
- Lelépek. -közöltem tömören, a lány pedig összehúzta szemöldökét.
- Szóval ennyi volt? A nagy Winchesterek szakítanak egy csaj miatt? -kérdezte vádlón, én meg egy lesújtó pillantást vetettem rá.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- De, pontosan ennyire egyszerű! -nevetett fel keserűen és csípőre tette kezeit. - Ne legyetek gyerekesek! Megéri szétesni néhány hiba miatt? Mindenki hibázik Samuel. Utána viszlek. -intett fejével a saját kocsija felé, ám én csak felvettem a táskákat vállamra és megráztam fejemet.
- Bree, elég. -válaszoltam fáradtan. - Kell ez a szünet. Bármeddig is tartson.  - egy halvány mosolyt igyekeztem kipréselni magamból, de végül csak biccentettem és kisétáltam mellette az ajtón.
Közben azon kezdtem agyalni, mikor jelenik meg a látomás végén látott ismerősünk. Vajon annyira megváltozott volna a jövőkép azzal, hogy nem haltam meg, hogy egyáltalán nem is érkezik a városba emiatt ő?
- Samuel, ne legyetek hisztis kislányok! -kiabált utánam. Visszafordítottam fejemet felvont szemöldökkel.
-...Samuel?
- Nem, Briana. -pislogott nagyot, aztán az út felé intett. - Menj már utána!
- Viszlát Bree. - mosolyodtam el halványan és elindultam a város felé. A buszpályaudvar előtt még tartoztam valakinek egy búcsúval.

* DEAN *
Némán vezettem a kocsit, még zenét se indítottam. Képtelen voltam túllépni azon amit tett. A bizalmamat elvesztette az öcsém azzal, hogy egy démont választott helyettem. Nem bírtam ezek után a szemébe nézni ugyanúgy....
Ott kellett hagynom.
Továbbra is dühösen, de már kevésbé feszülten vezettem az Impalat a vizes aszfalton és annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy az út már nem is számított.
Akármennyire is gyűlöltem amit Sam tett, tudtam jól a szívem mélyén, hogy nem fogunk tudni ugyanúgy boldogulni....mert a francba is, aggódni fogok érte! A hülye kisöcsém képes volt megbízni Rubyban másodszor is...mi jöhet ezek után? Taylor Swiftet hallgat majd?
Halkan felsóhajtottam és idegesen doboltam a kormányon.
- Cas... -kezdtem végül morogva.- ....kapcsold ki a Csábos Csajok Csatornát, és figyelj ide. -egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán újra az útra meredtem és folytattam. - Történt pár dolog, amióta leléptél a Mennyekbe és...-megköszörültem torkomat. - ...szükségem lenne rád. Samről van szó. -szünetet tartottam és kerestem a szavakat. Utáltam "imádkozni", de Cast nem lehetett máshogy elérni amíg háborúzott fent.
- Nem tudom mire készül és nem is érdekel, mert rohadtul utálom amit tett, de....nézz rá néha, oké? - sóhajtottam fel és kicsit erősebben szorítottam a kormányt. - Ne engedd, hogy baromságot csináljon. ....Köszönöm. -fejeztem be végül és totál idiótának éreztem magam.  Elszántan meredtem előre, mást nem mutathattam a világnak, csak hogy ugyanolyan erős vagyok egyedül is.

Hirtelen egy szürke, sötétített üvegű autó kanyarodott ki elém jobbról, én pedig egy hatalmasat káromkodva tapostam a fékre. A Kicsikém csikorogva megállt, mindössze két méterre a szintén befékezett járműtől. Zihálva meredtem előre, aztán kipattantam a kocsiból, hogy odarohanjak megnézni a szépséges fekete kocsim elejét.
Leguggolva vizsgáltam oldalról, de szerencsére nem sérült meg. Időben megálltunk.
Ekkor a szürke kocsi tulajdonosa is kiszállt a saját autójából, és már majdnem felnyársaltam a tekintettemmel, amikor is megláttam ki az.
A lány ijedten és kicsit meglepetten bámult rám.
- Dean...! -nyögte ki és lassan a kezdeti sokk átváltott arcán egy mosollyá.
Óvatosan kiegyenesedtem és hitetlenkedő arccal meredtem rá. Talán erre a lányra számítottam most legkevésbé, de a düh máris elpárolgott meglátva mosolygó arcát. Egy laza félmosolyt festettem fel arcomra és biccentettem.
- ...Jó újra látni. - mondtam végül és átöleltem Charliet.

(16. rész) Titkok

( Hellóó! A heti részhez ezúttal nem fűzök kommentet. :3 Jó olvasást! ^^ )

*SAM*
Levegőt kapkodva nyitottam ki a szememet és erősen dobogó szívvel meredtem előre. A fejem sajgott, mellkasomban nyomást éreztem és egy kis idő kellett, mire kitisztult a látóterem.
A földön ültem a nappaliban, hátamat az ágytámlának vetve és kócos hajjal. Az elmém megállíthatatlanul zsongott, a szemem káprázott és úgy éreztem magam, mintha egy pár perc erejéig meghaltam volna.

Felkeltem a földről és odasétáltam lassan az ágyamhoz, előszedve a démonölő kést a párnám alól. Így sokkal inkább biztonságban éreztem magam, pedig máskor is voltak már látomásaim.
De ez az egy...ez túl részletes volt.
Láttam Deant és Breet összejönni egy vadászat után az Impalaban, aztán kívülállóként végignéztem, ahogy megölnek és Dean összeomlik...
Ennek a látomásnak nem szabadott megvalósulnia.

Egyik kezemmel a kést szorongattam, míg másikkal előkotortam a telefonomat és a bátyámat tárcsáztam. A vonal csak néhányszor csöngött ki, majd meghallottam végül Dean kissé szemrehányó hangját.
- Öcskös, most nem igazán érek rá, tudod itt rohadt hosszú a sor és most fogok.. -kezdte mormogva a hazugságot és hallottam, ahogy a háttérben az Impala ajtaja becsapódik, és a kazetták közül beindul az Oasistól a Wonderwall.
 A gyomrom görcsbe rándult. Nem maradt sok időm elmagyarázni a dolgokat.
- Lépj le, baj van. -szakítottam félbe feszülten, és szinte telefonon keresztül is éreztem, ahogy Deanben meghűl a vér.
- Mi történt? - közölte valószínűleg szorosan összepréselt ajkakkal, én pedig dióhéjban beszámoltam neki a látomásomról, néhány apróságot kihagyva.
A végén semmit sem kellett felelnie a bátyámnak, tudtam, hogy akár parkokon is keresztül hajt majd, csak, hogy időben ideérjen.
A telefont ledobtam az ágyra és a kést erősen szorítva leültem a laptopom elé az asztalhoz. Ha eltűnök itthonról talán sosem tudom meg Louis miért támad rám. Csak a késsel volt némi esélyem.

Kopogás rántott ki gondolataim közül. Megfeszített állkapoccsal léptem az ajtóhoz és kinyitottam próbálva könnyed maradni... Nem szabadott arra gondolnom, hogy tudom miért is jött.
- Louis... - sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten...legalábbis eljátszva azt.
- Szia Sam! - mosolygott és belépett utánam.- A múltkor itt hagytam a kabátomat, bocs hogy ilyen váratlanul. -rám pillantott és elnevette magát. - Ne gondolj semmi rosszra, csak ebédszünetem van, azért jöttem Doctor Housenak öltözve.
Biccentettem egy halvány mosollyal.
- Nem zavarsz, ügyet kerestem csak. - fordultam az asztalon lévő géphez, ő pedig közben levette a fogasról az elhagyott ruhadarabot. Minden szót ugyanúgy ejtettem ki, mint a látomásban.
- Azt hiszem én is találtam nektek egy halálesetet. -mondta a kabáttal a kezében közelebb lépve, én pedig felé fordítottam a fejemet felvont szemöldökkel és érdeklődő arccal.
Ekkor rántotta elő a pengét, de ezúttal már számítottam rá. Egy gyors mozdulattal megállítottam kezét a levegőben alkarommal és ezzel egyidőben felemelve lábamat hátrébb rúgtam a fiút.
Louis láthatóan ledöbbent egy másodperc erejéig, de aztán feldühödött arccal újra nekem rontott. A késsel felém suhintott, de kitérve előle lekevertem neki egyet.
Ő sem pihent egy percig sem, fegyverével újra megindult és viszonozva a pofont végigkarcolta arcomat a késsel. Felszisszentem, és éreztem ahogy egy vékony csíkban folyni kezd a vér az arccsontomon. Rászorítottam a kezemben tartott démonölő pengére, bár fogalmam sem volt egy gondolatolvasót mivel lehet megölni.
Újra rátámadtam és ezúttal nem volt elég gyors.
....karján azonban egy sima vérző csík helyett egy sárgán fénylő vágás jelent meg.
Elakadt a lélegzetem. Minden idegszálam pattanásig feszült.

Démon.

Louist egy démon szállta meg.
A fiú dühösen nyögött fel és szemei feketére váltottak.
- Most véged...-hörögte vérben forgó szemekkel és rám ugrott. Mindketten a földre zuhantunk ám ő kerekedett felül végül és egy pengét emelt nyakamhoz, míg arcán egy  diadalittas vigyor terült szét.
A látomás mégis valóra válik.

Ekkor csapódott ki a bejárati ajtó.

- Hé Backstreet boy! - szólalt meg egy mély hang és ahogy Louis automatikusan odafordította fejét, a bátyám öklével találta magát szembe. A srác hangos puffanással esett le a földre én pedig azonnal oldalra gurultam zihálva. Ez közel volt, veszélyesen közel.
Dean előkapta a pisztolyát és rászegezte támadómra.
Levegő után kapkodva nyögtem fel.
- Dean, ez nem Louis! -kiáltottam rá, mire a testvérem egy másodperc erejéig zavart arcot vágott, majd a ravasz meghúzása helyett, inkább felemelve lábát hátrébb rúgta a szőnyegre őt.
Louis nevetve vért köpött oldalra és úgy tápászkodott fel lassan négykézlábra.
- Ezek lennének a híres Winchesterek? -kacagott, miközben nehezen vette a levegőt. - Elé...elég egy bájos szó a kisöccstől és máris oda a nagy harci szellem? -egyenesedett ki lassan és tántorogva megindul felénk. - Nagy hib... - kezdte, de elakadt a mondatban...ahogy a sétában is.
- Megvagy. - szólalt meg Dean higgadtan és félrerúgta a szőnyeget, ezzel láthatóvá téve az aláfestett démoncsapdát.

A fiú vontatottan lepillantott a padlóra, majd hisztérikus nevetésben tört ki, ami idővel átcsapott egy dühös üvöltésbe. Minden erejét összeszedve próbált kitörni a csapdából, de semmire nem jutott.
Dean a kezét nyújtva felhúzott a padlóról és megveregette mellkasomat.
- Jól vagy Sammy? - kérdezte gyorsan végigmérve, majd aprót bólintott és arcomat megpaskolva folytatta. - Szép volt.
Halkan felnevettem és az ajtó felé fordultam.
Bree állt ott, kicsit sokkolva, de megkönnyebbülten...erről pedig eszembe jutott a látomás másik fele. Vajon mi teljesedett be belőle?
- Mi történt veletek? -kérdeztem a lány felé biccentve, Dean pedig felhorkantott.
- Semmi. -azzal ellépett előlem és az őrjöngő démonhoz sétált.
- Elég a hisztiből. -morogta és teljesen higgadtan elővett egy kis flaskát kabátja belső zsebéből, majd a tartalmát a fiú arcába löttyintette.
Louis bőre füstölni kezdett a szenteltvíztől, mintha csak sav érte volna. Felüvöltött és zihálva meredt a bátyamra.
- Ha innen kikerülök...-kezdte, de Dean félbeszakította.
- Jól van nagyfiú. -hagyta rá bólogatva és átvette tőlem a démonölő kést. A levegőben megforgatta egyszer, majd félrebiccentett fejjel megállt vele szemben. 
- Ki vagy? -szűrte a fogai közt a szavakat fenyegető hangon, ám Louis csak felnevetett.
- Kérdezd a drága kis Sammyt! -vágta rá mosolyogva és felém fordult. Arckifejezésemet látva felszisszent. - Óh, nem számoltál be neki a kis találkozóinkról?- elvigyorodott. - Dráma...ez tetszik!
- Sam, miről beszél ez a rohadék? - hadarta el a kérdést Dean, egy pillanatra sem véve le tekintetét a démonról.
Meghűlt bennem a vér. A másodperc töredéke alatt állt össze a fejemben minden egyes részlete a kirakósnak a hatalmas egésszé.
- ....Ruby. -nyögtem ki. Minden világossá vált.
- Talált szívem. És jó csók volt. - közölte Louis testét felhasználva a démon. Láthatóan roppantul élvezte a helyzetet annak ellenére, hogy a terve megdőlt és pillanatokra volt a haláltól.
Dean arca megrándult, majd visszavette ugyanazt a higgadt és elszánt arcot. Láttam rajta, hogy ő is összerakta nagyjából az eseményeket, de hallani akarta.
- Beszélj! -parancsolt rá megfeszített állkapoccsal, a srác pedig a fejét csóválta mosolyogva.
- Mégis minek? Úgyis megölsz.
A bátyám nagyot pislogott és egy újabb adag szenteltvízet öntött az arcába, mire Louis ismételten felüvöltött fájdalmában.
- Igazad van. -felelte Dean a szemébe nézve. - De csinálhatjuk lassan és fájdalmasan is.

A fiú zihálva és hörögve megrázta fejét és undorodva köpte a szavakat.
- Legyen! -morogta idegesen és beszélni kezdett. - A Winchestereket minden démon ismeri és gyűlöli....mit gondoltok mit kaptam volna, ha végre elpusztítalak benneteket? A Pokol királynője lehettem volna. -nevetett fel hisztérikusan, majd folytatta. - De ti... együtt szinte halhatatlanok vagytok. Ezért kellett szétválasztanom titeket a lehető legtöbb módon. -  fordult felém. - Úgy rendeztem, hogy a pokolkutya Samre támadjon és beverje fejét. Nem volt szerencsém, és csak az emlékezetét vesztette el. - mormolta a szavakat, és Deanre meredt. - Új terv kellett. Tudtam, hogy a kicsi Bella a megfelelő eszköz, így bevontam egy alakváltót is, aki tartozott nekem. Felvette az ő alakját és játszadozott egy parányit az idősebbik Winchesterrel, mielőtt meg kellett ölnie. -mosolygott negédesen, majd gügyögő hangon folytatta. - Reméltem, hogy ha meghódítom a tudathasadásos Sammy szívét, Dean halála olyan súlyosan érinti majd, hogy egyenesen belerohan a karjaimba és ezzel a késembe. -elfintorodott a fiú. - De megjelent ez a félkegyelmű gondolatolvasó és meglátta a fejemben a tervemet. Akkor nem tudott megölni egyedül, ezért vitte el inkább Samet, hogy kiszabadíthassa a bátyját. Ez volt a legtöbb amit tenni tudott. - ökölbe szorította kezét és fogai közt szűrte a szavakat. - Úgyhogy a kezembe kellett vennem az ügyet és kiiktatva a legnagyobb ellenségemet....-mutatott végig Louis magán. -...nyíltan jöttem elintézni a dolgot.

A szobára súlyos csend nehezedett. Az elmúlt hetek eseményei mind értelmet nyertek....mindenért, az összes kínért és borzalomért Ruby volt a felelős.
Deanre elég volt egy pillantást vetnem, hogy tudjam mit fog tenni. Azonnal odaléptem hozzá és karját lefogva kezdtem hátrébb ráncigálni, bár legszívesebben magam is legyilkoltam volna Rubyt. Ő miatta szenvedett Dean.
- Eressz Sam, ERESSZ MÁR! -üvöltötte teli torokból a bátyám és igyekezett kiszabadulni szorításomból. - EZ A RIBANC TEHET MINDENRŐL, NE LEGYÉL IDIÓTA SAM! -kiabálta dühöngve, én pedig próbáltam hangosabb lenni mint ő.

- HA MEGÖLÖD LOUIS IS BELEHAL, ÉS HA Ő NINCS, AKKOR SOSEM TUDTUNK VOLNA MEGMENTENI TÉGED A KÍNZÁSBÓL! - igyekeztem jobb belátásra bírni és közben kiráncigálni a szobából. Az ajtónál végül kilöktem a szabadba és zihálva fordultam a döbbent Bree felé.
- Küldd vissza a Pokolba! - adtam ki az utasítást neki a fogoly felé biccentve,  a lány pedig bólintva elkezdte mormolni az "Exorcism amus te..." kezdetű szöveget.
Az ajtót becsuktam magam mögött és Deanre meredtem, aki fel-alá járkált pattanásig feszülő idegekkel az Impala előtt.
- Tudom, hogy most mit gondolsz...- kezdtem lassan, de a testvérem felcsattant.
- Nem, Sam! -kiabálta és megállt velem szembe. Értettem, hogy engem hibáztat a történtekért, hogy nem árultam el, hogy itt volt Ruby és hogy vele csókolóztam amíg ő szenvedett. Nem volt elfogadható mentségem.

A szemében pedig láttam, hogy mekkorát csalódott bennem.